25 éve alakult meg a Maladype Színház, ami hamar ismert és elismert lett. Néhány év alatt kiépítettétek a nemzetközi kapcsolataitokat és egy idő után már többet játszottatok külföldön, mint Magyarországon. Megtörte a lendületet, hogy itthon újra van bázisod?

Olyan bázisom, mint amilyen a Maladype korábbi, Mikszáth téri játszóhelye volt, ugyan nem lett, de a METTRIN művészeti vezetése és a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán újonnan létrejött Színház-, Film és Táncművészeti Intézet rendező szakának koordinációs feladatai megdobták az itthoni lendületet. A Bánki-tó partján álló művészeti központ számos lehetőséget kínál a nemzetközi kapcsolódásoknak, az ÖT KAPU elnevezésű módszertani programomra épülő szakfelelősi és osztályvezetői teendők pedig átfogó metszetét adják itthon és külföldön szerzett tapasztalataimnak. A lendülethez szükséges energiát főként édesanyámtól örököltem, de a családom többi tagja is kellően dinamikus személyiség. A kommunizmusban bárhogy próbálták ellehetetleníteni őket, mindig helytálltak, és számomra ez lett a minta. Illetve a humorérzékük. Őszintén tudtak nevetni a világ képtelenségein. Ezt a pozitív hozzáállást próbáltam alkalmazni tizenkét évesen is, amikor elveszítettem az országot, ahol addig minden jó megadatott nekem, a csodás természet, a gondoskodó család, az első barátság és a szerelem...a hirtelen bekövetkező veszteséget úgy kompenzáltam, hogy keresztül-kasul stoppoltam Európát és gyakoroltam a különböző helyzetekhez való alkalmazkodást. Talán ebből fakad, hogy a változás nem vet vissza, sőt, inspirál. Örömmel vállaltam a bánki vezetést, a pécsi rendezőképzést, és ha úgy alakul, elvállaltam volna Rost Andrea igazgatása alatt az Operaház főrendezői feladatait is.

Ez is opció volt?

Amikor Andrea eldöntötte, hogy megpályázza az operaigazgatói pozíciót, engem kért fel művészeti vezetőnek, amit nagyon megtisztelőnek és motiválónak éreztem. Boldogan mondtam igent a meghívásra. Ha megkaptuk volna a lehetőséget, hogy a pályázatunkban megfogalmazott elképzeléseket valóra válthassuk, szívesen tértem volna vissza életvitelszerűen Magyarországra. Ahogy a METTRIN, úgy az Operaház kapcsán is fontosnak tartottam a külföldi kapcsolatrendszer aktivizálását és a nemzetközi porondon való folyamatos jelenlét megteremtését. A Maladype történetéből kiindulva hiszem, hogy a magyar rendezők és előadóművészek számára rendkívül hasznos, ha tudásukat más színházi kultúrákban is megmérettethetik és az ott szerzett benyomásaikat saját környezetükkel is megoszthatják. A külföldi eseményeken bekövetkező újszerű találkozások a hazai közönséget és szakmát jelentősen képesek stimulálni.

A METTRIN-re lehet újjászületésként tekinteni? Mennyi ebben az új és mit viszel tovább a korábbi projektjeidből?

A METTRIN méltó körülmények közé történő hazatérési lehetőséget biztosított a számomra. Olyan gondolati, strukturális és anyagi lehetőségeket kínált, amelyek hiányoztak a korábbi megkeresésekből. A bánki központban leginkább új projektekre koncentrálunk.

Ezt értem, ugyanakkor a Maladype huszonöt évig jórészt a nemzetközi porondon alkotott, külföldi fesztiválokon, külföldi színházakkal együttműködve. Ez a gyökértelenség is képes rendszert képezni, amiből most kiléptek.

Nem szükséges kilépünk, hiszen a Maladype továbbra is része a nemzetközi színházi világnak, repertoárelőadásaink utaznak és új koprodukciókat hozunk létre. Magyarországon Az Öltöny a METTRIN-ben, a Pénelopeia az Eötvös10-ben, A Bábjátékos a Csokonai Nemzeti Színházban látható. Az Alice az ágybant a szarajevói SARTR Színházban, az Emberteleneket a prizreni Bekim Fehmiu Színházban játsszák. Mindegyik előadásunknak megvan az állandó játszóhelye, de rendszeres vendégei a világ különböző fesztiváljainak. Arra mindig odafigyeltünk, hogy ne keveredjenek a brandek.

Van olyan dolog, amit 15-20 évvel ezelőtt még megcsinálhattál volna, most viszont már érvényét vesztette és emiatt hiányérzeted van?

Nincs. Ha valamit a fejembe vettem, azt megszállottan végigvittem. Szinte állandóan önmagam előtt jártam, hajtott a kíváncsiság. Mindent megtettem, hogy ne konzerváljak korábbi eredményeket és ne ismételjem a már alkalmazott formai-tartalmi egységeket. Arra törekedtem, hogy a Maladype legfőbb vonzerejét a sokféleség jelentse, hogy előadásainkkal újra és újra meglepjük a nézőket.

De ez azt is jelenti, hogy a nyughatatlan természetedet állandóan karban kell tartani, és teret adni a váratlan impulzusoknak.

Sosem féltem a váratlantól. Vágytam a rendkívüli találkozásokra és igyekeztem új kalandokba sodorni magamat. Nemrég került a kezembe egy régi írásom, amiben az akkori szerelmemnek, Ramónának ecsetelem, hogy milyen élményben volt részem egyik éjszaka stoppolás közben. Épp lepihentem volna egy parkban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a közelemben mozog a bokor. Nem tudtam, hogy állat vagy ember, majd felbukkant egy hajléktalan. Belém állt az ütő, hogy kinyír vagy kirámol, de csak egy cigit kért. Megkínáltam és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy miként vált otthontalanná, hogy milyen körülmények között élt gyerekként, hogyan került börtönbe és miért érez legfőképp felelősséget. Úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Amikor elindultam, utánam szólt: „Hé, faszi!”. Arra gondoltam, hogy mégiscsak végezni fog velem. „Van gyereked?” - kérdezte. Még nincsen, mondtam. „Nagyon jó apa leszel...” – válaszolta, és eltűnt. Hatalmas lecke volt ez előitéleteinket illetően. Számos olyan történetet őrzök, amelyek életem későbbi szakaszában példázatként szolgáltak, amelyek azt erősítették bennem, hogy jól tettem, amikor a kockázatosabbat, a merészebbet választottam. Persze van, akinek túlságosan veszélyes és kiszámíthatatlan vagyok.

És ezzel megbékéltél?

Előbb vagy utóbb mind kiegyezünk a természetünkkel. A legfontosabb, hogy akarjunk közel kerülni önmagunkhoz. Én élvezem a saját társaságomat, a cikázó lényemet, de szeretem megfigyelni az embereket és megérteni a viselkedésüket. A nem azonnal értelmezhető megnyilvánulások felfejtésével a magam defektusait is másként látom. Nagyon tudom értékelni, ha valaki képes odafigyelni a környezetére, ha esős időben a mellette elhaladó feje fölé emeli az esernyőjét, ha hátizsákkal a hátán nem száll fel a tömött villamosra, vagy ha rendeltetésszerűen használja az elektromos rollert. Az újító szándékú, életünket szebbé, könnyebbé varázsoló javaslatokat különösen becsülöm. Így vagyok a színházművészet automatizmusaival is. Igyekszem megérteni, hogy az alkotók többsége miért ragaszkodik kizárólagosan a magyaros mintázatokhoz és miért idegenkedik az egzotikus impulzusoktól. A színházi megújulás nem működhet a különböző kulturális tradíciók megismerése és transzponálása nélkül. A belterjesség elkerülése érdekében rendezéseimben mindig hagytam némi teret bizonyos kulturális sajátosságok, például a vancouveri indiánok vagy a kükládok szellemi öröksége számára. A Maladype berobbanását a roma és nem roma színészek összjátéka, unikális színpadi együttlélegzése hitelesítette. A cigány kultúrából való merítkezés nem csak a Maladype korai korszakát karakterizálta, de a magyar színházi tradíciók újragondolását, egyfajta megtermékenyítését is jelentette.

Szándékod, hogy a színházzal nevelj?

Régen intenzíven működött bennem a népnevelő, ma már kevésbé. Magyarországon mi voltunk az elsők, akik az Übü király próbáit, az olvasótól a bemutatóig, teljesen megnyitottuk az alkotómunkánk iránt érdeklődőknek. Az általam vezetett próbafolyamat során a színészek kendőzetlen őszinteséggel tárták fel magukat az esetenként aktív szerepet is vállaló nézők előtt. A rendkívül rizikós vállalkozást végül nagy siker övezte, az előadást több mint százszor játszottuk itthon és külföldön. De ezt megelőzően születtek olyan cikkek is, amelyekben leírták, hogy Ascher Tamás és Balázs Zoltán veri a nézőket.

Csináltál ilyet?

Sajnos igen. Volt, hogy tockosokat osztogattam a közönség tagjainak vagy megfosztottam őket a retiküljüktől. Mélyen felháborított a koncentrált művészeket degradáló nemtörődöm viselkedésük. Később rájöttem, hogy nem mindenkit köt le rögtön a „szent művészet”, és a nézők figyelméért meg kell dolgoznunk. Az így szerzett tapasztalatok ráébresztettek arra, hogy nem elég csupán rendszeren kívülinek lenni, hanem saját rendszert érdemes létrehozni, amihez egy aprólékosan kidolgozott módszer fokozatos megismertetésén keresztül juttathatjuk el a beavatódni vágyó közönséget...

Ezekből az látszik, hogy nem vagy konfliktuskerülő. Ezt a színészeiddel hogyan fogadtattad el? Közben más és más kultúrákban alkottatok, ez rengeteg plusz feszültséget jelenthet. Volt olyan, hogy ebből valaki kihátrált? És ha igen, arra hogyan reagáltál?

Alapvetően pozitív tapasztalataim vannak, de mint minden evolúciós történetben, a mi sikereinket is veszteségek előzték meg. Akadt olyan színész, aki azért szakadt ki a társulatból, mert megijedt a felismeréstől, hogy túl közel került önmagához.

Nem túl egyszerű azt mondani, hogy „közel került önmagához”? Nem lehet, hogy valóban megijedt?

El kellett fogadnom, hogy a határátlépési kísérleteim nem mindenki számára voltak személyes indíttatásúak. Volt, aki nem szerette volna egy szerepalak problémáját saját tapasztalatokkal felruházni, inkább elbújt egy karakter mögé. A magyar nyelv úgy mondja: alakoskodott. Ez a típusú művészet azonban tőlem távol áll. Törőcsik Mari kétféle színésztípust különböztetett meg: az egyiknek héttől tízig elintézni való ügye van a színpadon, a másiknak a tetszeni vágyás, az elismerés a legfontosabb. Én az előbbit preferálom.

A témaválasztásban a környezet mennyire hat rád? Van-e hozzáadott értéke annak, hogy hol alkottok?

Természetesen. Az adott közeg mindig befolyásolja a témaválasztást, a formai megvalósítást. Bárhol alkotok, mindig arra törekszem, hogy egyetemes művészként gondolkodjak a világról, és a művekben felsejlő dilemmákat univerzálisan lássam és láttassam. Talán ezért képesek az előadásaink kompatibilisek lenni a különböző színházi kultúrákkal, társadalmakkal. Nem didaktikus, együgyü üzenetekre, hanem szimbólumokra, allegóriákra, metaforákra építünk.

A mai magyar színházi közegben hol látod a helyed? Az ifjú titánon húszévesen túl voltál. Felkerültél egy másik polcra azok után, hogy mennyire voltál újító és kísérletező?

A polc más, de az attitűd ugyanaz. A konvenciókat megbontó, avantgárd művész prototípusa megmaradt.

Az avantgárd szerinted hol van ma?

A jelentése? A funkciója? Vagy a célja?

Ez mind együtt! Én keresem az avantgárdot, de például a Robert Wilson-i avantgárdot nem találom sehol.

Ott keresd, ahol jelen van a kísérletező kedv. Bár az avantgárd művészek eredeti törekvései a meghökkentő elemek alkalmazásával főleg a hagyományos normák felrúgására összpontosítanak, a mozgalom mai érvényességét furcsamód a szellemtiszta produkciók létrehozásában látom. Olyan alkotások megvalósításában, amelyekben, nem a blöff és a káosz dominálnak, hanem a közönség gondolkodását serkentő új tartalmak és technikák. A formának mindig követnie kell a funkciót. A figyelem felkeltését bizonyos témák iránt nem a videóklippekben alkalmazott divatos trükkök által érdemes elérni. Egyszer-egyszer hatásos, hogy a színpadra téved egy lila tehén, valaki citerázik, néhány majomjelmezes szereplő röfög, vasalás közben visít egy nő, hálóingben átrohan egy férfi, de ezen effektek mögött nincs átfogó rendszer és könnyen öncélúvá válnak. Van, aki tehetségesen alkalmazza az említett gegeket, az avantgárd szemlélet konstans kiteljesítéséhez azonban elengedhetetlen a feleslegektől mentes, lényegi tudás. A folyamatos megújuláshoz tisztában kell lennünk azzal, ami valóban hatásos, és azzal is, ami csak a hatásosság képzetét kelti. Az új perspektívát nyitó kísérletek feladata, hogy ingerelje az érzékszerveket, a lelket, de ugyanakkor erőteljes tudatosulási folyamatokat is indukáljon. Én a kettőben együtt vagyok érdekelt.

Szerinted min kellene változtatni a független színházak támogatási rendszerében?

Ez egy bonyolult, bumerángszerű téma, ami számos anomáliát mutat. Megerősítve évek óta képviselt álláspontomat, azt gondolom, hogy a jelentős szakmai múlttal, valós eredményekkel, előremutató stratégiával, és némely együttes esetében nemzetközi ismertséggel is rendelkezők számára egy kiemelt támogatási kategóriát kéne létrehozni, amely garantálja a kiszámítható, tervezhető működést. A kezdő csoportosulások részére pedig egy olyan pályázati kategóriát szükséges megalkotni, amely a pontosan megfogalmazott szakmai koncepciók megvalósíthatóságát és kifutását biztosítja számukra. Akik társulatot szeretnének építeni és működtetni, folyamatos követés mellett kapjanak legalább három évet, hogy bizonyíthassák életképességüket. Szakítanék azzal a cinikus tendenciával is, amely a „kevés pénz, határtalan képzelet” jegyében méltatlanul arra emlékezteti a tehetségüket évtizedek óta a magyar színházi kultúra fejlesztésébe fektető független alkotókat, hogy „Korábban négy radírgumival is meg tudtad valósítani az előadásodat!”. A pályájuk elején lévő művészek számára a belső késztetés és az alkotási kényszer valóban ösztönző, a nehéz körülmények között motorizált kreativitás pedig igazi alkotói próbatétel, de egy gondoskodó színházi társadalomban az idővel, a tudással és a tapasztalatokkal egyenesen arányosan a megbecsülésnek is meg kellene mutatkoznia. Pár év alatt mindenkiről kiderül, hogy alkalmas-e a továbblépésre, és sikerei, eredményei fedezni tudják-e a megfelelő feltételek között kibontakozó hosszú távú terveit, azok arányos támogatottságát.

Huszonöt év távlatából hol látod a Maladype jövőjét?

A Maladypét a kezdetek óta a megújulás vágya hajtja. Amíg ez a szenvedély kitart és mentális tartalékaink sem sérülnek, még haladunk. Az öröm, hogy azt tehetjük, amiben jók vagyunk hatalmas hajtóerő. Folytatva az elmúlt huszonöt év során sikeresen alkalmazott kutatásalapú működést, továbbra is igyekszünk teret adni a gondolatébresztő provokációknak, a változásnak. Új projektjeinket új partnerekkel szövetkezve tervezzük megvalósítani. Azt azonban semmiképp sem szeretném megvárni, hogy a Maladype története elvékonyodjon, mint a macska farka. A navigálást akkor fogom abbahagyni, ha már úgy érzem, nem tudom felborzolni a kedélyeket. Addig létezünk, amíg az érdeklődés töretlen a munkánk iránt. Szerencsére rengeteg elkötelezett magyar és külföldi híve van a társulatunknak, akiknek a létszámát jubileumi bemutatónk is tovább növelte...

Az Öltöny...

Igen, a METTRIN és a Maladype közös produkciója.

Hogyan született meg a szokatlan műfaji fúzió, a jazz-opera ötlete?

Amikor elhatároztam, hogy Peter Brook nyomdokain haladva én is megrendezem Can Themba klasszikusát, eltöprengtem azon, hogy miként tudom a téma rejtett tartalmait új dimenzióba helyezni, a műben jelenlévő verbális és nonverbális viszonylatokat, a szabadság és rabság kettősségét új kontextusba emelni. Végül egy új zenei alkotás megalkotása mellett döntöttem. Egy olyan kortárs zenemű megírására kértem fel Kovács Adrián zeneszerzőt, amely a „multikulturális szinkretizmus” jegyében a jazz elemeit a klasszikus operai hagyományokkal organikusan ötvözi. Hatalmas boldogság, hogy a magyarországi ősbemutató elementáris sikert aratott, a kritikusok és a nézők egyaránt felsőfokon nyilatkoznak a hamarosan nemzetközi turnéra induló rendhagyó produkcióról.

Itt az ősz tele feladatokkal, de hogyan telt a nyár?

A bánki premiert követően sikerrel adaptáltuk Az Öltönyt a gyulai Világirodalmi Klasszikusok Fesztiváljára és a budapesti Szemle Plusz versenyprogramjába, ahol Radnay Csilla elnyerte a Legjobb női főszereplő díját. A turnékkal párhuzamosan összállítottam a másodéves rendező osztályom számára a féléves órarendet, konzultáltam a tanárokat, tartottam egy pár napos alkotótábort Ságváron, készültem az új rendezésekre és pihenésképpen elmerültem az olvasásban, az írásban. Mindemellett idén belefért egy kis tengerparti nyaralás is Horvátországban.

Marosi Viktor, Instyle Man, 2026