Mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy elnyerted az év színésznőjeként az Arany Medál-díjat?

Éppen a fül-orr-gégészeten ültem a váróban, amikor felhívott Mészáros Márton, azt hittem, hogy egy interjúval kapcsolatban keres. Elmondta, hogy egy díjról van szó, és majd átküld e-mailen mindent. Nagyon örültem neki, de este nem érkezett meg a levél, ezért azt gondoltam, hogy egy tréfa. Aznap előadás volt a színházban és akkor derült ki, hogy mégsem az, amikor Balázs Zoli (a Maladype Színház vezetője – a szerk.) bejött és gratulált. Nem számítottam rá, váratlanul ért.

Az Arany Medál-díjat közönségszavazás alapján ítélik oda. Létrehozója szerint a szavazók az év legjobb művészi teljesítményét értékelik. Színésznőként melyek voltak azok a feladatok, sarokpontok az évben, amelyek különösen meghatározóak voltak számodra akár a Maladypében, akár a társulaton kívül?

A Három nővér minden szempontból izgalmas munka volt, várom, hogy felújítsuk, legyen belőle sok előadás és megtaláljuk a helyét. Nagyon jó volt dolgozni Balázs Zolival, élveztem, hogy mindannyiunk kreativitása, alkotó- és játékkedve összeadódott. Igazi örömmunkaként gondolok rá. Nemrég A Balkont mutattuk be, amit annak ellenére szeretek, hogy nem „könnyű” előadás. Olyan színészi területre visz, amely nem annyira ismerős számomra, más módon nyilvánulok meg, mint ahogyan eddig, ettől izgalmas. Előadásról előadásra keresem saját magam A Küldött szerepében, illetve abban, hogy hogyan lehet elérni a színpadon, azt, hogy az ember ne játsszon semmit. Ha az embert nézik, akkor picit viselkedik, ha a színész közönség előtt áll, akkor „játszik”; erre trenírozódik éveken keresztül. Az tartom a legnehezebbnek, hogy egy színész ne törődjön azzal, hogy figyelik: tudjon ugyanúgy létezni, ahogyan előadás előtt és azután.

Nemrég érkeztetek haza Lengyelországból, ahol a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében Sáry László Remek hang a futkosásban című darabját játszottátok. Milyen volt a fogadtatás, milyen tapasztalatokat adott a gdański és a varsói vendégjáték?

Mindkét előadás nagyon jól sikerült, úgy látszik, hogy akik ott élnek, szeretnek bennünket. Többször játszottam már Lengyelországban, a lengyelek nem csak szeretik, de értik is a színházat, hálás közönség. Számomra nagyon szimpatikus nép.

December végéig a Maladypében a közönség a III. Richárd Erzsébet királynéjaként és A Balkon című előadásban A Küldöttként láthat, illetve december 26-án kedden este 7-től szintén a Maladypében egy felolvasószínházi programban, Csepeli György IV. Károly című darabjában, amely egy évvel ezelőtt már egyszer színre került. Mit lehet tudni az idei bemutatóról, miben lesz más, mint a tavalyi?

Rendszerint a felolvasószínháznak az a lényege, hogy rövid ideig dolgozunk vele, majd este beülnek a nézők, és azt az állapotát, formáját látják az anyagnak, ahol éppen tartunk. A tavalyi bemutatóhoz képest, amelyet Balázs Zoli rendezett, izgalmas, hogy bár ismerjük a darabot, Bartha Lóránd rendező nyilván teljesen mást gondol róla, mint Zoli. Azoknak, akik látták a IV. Károlyt egy évvel ezelőtt, különleges alkalom lesz, hogy összehasonlítsák a kettőt.

Így az év vége felé, megfogalmazódtak-e benned gondolatok, tervek, lehetőségek a jövő évre?

Sokat olvasok magyar irodalmat. Maga az olvasás is „réteg műfaj”, a kortárs magyar irodalom olvasása pedig végképp, de annyi remek írónk írt novellákat női kérdésekről. Férfi és női szerzők, akik szellemesen, érzékenyen, finoman nyúlnak a témához és beszélnek a „nőségről”. Régóta tervezek egy önálló estet, ami részemről eléggé vagány vállalkozás, mert szeretek másokkal dolgozni, és biztonságot jelent, amikor rajtam kívül is játszanak kollégák színpadon. Nyilván feszegetem a saját határaimat, ezért jövő tavasszal megpróbálkozom egy irodalmi összeállítással.

Oláh Zsolt, szinhaz.hu, 2017