Húsz éve, 2001-ben alakult meg Balázs Zoltán vezetésével a Maladype Színház, miután Balázs rendezésében a társulat eljátszotta Ionesco Jacques, avagy a behódolás című darabját a Roma Parlament Tavaszmező utcai székhelyén. A tízéves évfordulóra addigi munkásságukról vaskos összegző kötet jelent meg, aminek „kézbevétele, lapozgatása és böngészése – Nánay István kritikája szerint – gyönyörűséggel töltheti el az olvasót”. Volt nagyszabású rendezvénysorozat is, több közönségtalálkozó és végül gálaest a Pesti Színházban. Most csendes az ünneplés, ha van egyáltalán. A lényeg, hogy a Maladype változatlanul – ismét Nánay szavaival – a magyar színházi élet legjobbjai közé tartozik”. Jelenlegi tagjai a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végeztek. Balázs Zoltánnal a nyári forróságban beszélgettünk.

- Hogy viseled ezt a hőséget?

- Hozzászoktam. Ha dolgozom, semmi nem zavar.

- Mintha arra szocializálódtál volna, hogy nehéz körülmények között is megálld a helyed. 1977-ben születtél Kolozsváron, egy diktatúra kellős közepébe. Ezt nyilván gyerekként is lehetett érzékelni.

- Extrém helyzetek légkörében nevelkedtem. Kolozsváron születtem, de gyerekkoromat Máramarosszigeten töltöttem. Az ellenálló és tűrőképességem részben ösztönös, részben tudatos fejlődés eredménye. Sokat segített ebben a folyamatban a családom. Elsősorban a nagyszüleim, akik átélték a II. világháborút, a szovjet diktatúra kiépülését és megszilárdulását, valamint a román besúgórendszer mindennapi működését. Az ő tartásuk, bátorságuk és nem utolsósorban a humorérzékük lett a mérvadó számomra. Nagyapámat magyar emberként és felelős pozícióban lévő vezetőként – egy élelmiszerüzletet irányított – gyakran elvitte a fekete autó. Koholt vádak alapján bebörtönözték és csak a nagyanyám közbenjárására kapott amnesztiát. A házkutatások is rendszeresek voltak nálunk. Tisztán emlékszem mindegyik alkalomra. Ahogy arra is, amint valamelyik családtagom a szája elé teszi a mutatóujját, jelezve, hogy lehallgatnak minket. Élénken él bennem a családunkat egybetartó életösztön is. Az újratervezés készségét tőlük tanultam. Amikor Magyarországra költöztünk és elveszítettem gyerekkorom biztonságot nyújtó színhelyét, úgy éreztem, hogy már nincs vesztenivalóm. Elhatároztam, hogy autóstoppal bejárom Európát. Utazásaimat segítette szumóbirkózó, indián és francia háziasszony is. Akkor éreztem meg, hogy mit jelent egy jól átgondolt pillanat, hogy milyen fontos időben észrevenni a számunkra lényeges impulzusokat és a gondosan átszűrt információkból megtervezni a következő lépést.

- A szüleiddel és a nagyszüleiddel éltél, tehát együtt lakott három generáció?

- Máramarosszigeten igen. Nagyapai ágon nemesi származású vagyok, így a neveltetésemet az arisztokrata attitűd is meghatározta. Hivatalosan Visky Balázs Zoltánnak is írhatnám a nevem.

- Jól mutatna egy színlapon.

- Szó mi szó, feltűnő lenne. A családom sosem parádézott a kutyabőrével és a magyarságát sem demonstrálta, egyszerűen csak megélte azt. Az őseim egyszerre voltak magyarok és világpolgárok. Erre törekszem én is.

- Egy diktatúrában még az otthoni beszélgetések sem egyszerűek.

- Egyfajta sajátos kódnyelv köti össze a családtagokat. Hogy miről lehet beszélni, és főleg miként, az mindenki számára hamar nyilvánvalóvá válik. Én is megtanultam jelképekben gondolkozni, gazdaságosan fogalmazni és különbséget tenni az emberi megnyilvánulások minősége között. De legfőképpen azt tanultam meg, hogy ne másokhoz képest határozzam meg önmagamat.

- A diktatúra, amibe beleszülettél, mennyire ette bele magát a gyerekkorodba?

- Folyamatosan jelen volt, de a tiltások és az elhallgatások hatására felgyülemlett feszültségek különleges gyerekkori kalandokkal ajándékoztak meg. Az iskolában például rendszeresek voltak a román és a magyar osztályok közötti verekedések. Szinte minden szünetben bunyóztunk, olyan volt számunkra, mint a testedzés. Kibékültünk, aztán újra kezdtük. Idővel sok román barátom lett. Tőlük sajátítottam el a román nyelv utcán beszélt változatát, az iskolában pedig az irodalmit. Ez a tudás a mai napig rendkívül értékes a számomra, rendezőként könnyen boldogulok Romániában. Később a francia nyelv ismerete ugyanígy segítette a francia kultúrában való érvényesülésemet.

- Ki mondta ki a családban, hogy költözzetek Magyarországra?

- Édesanyám. Tizenkét évesen egyáltalán nem értettem miért kell elhagynunk Észak-Erdélyt. Ott volt a családom, az első szerelmem, a barátaim. Máramarossziget a paradicsomot jelentette számomra, amit saját akaratomon kívül kellett elhagynom. Édesanyám perspektívával rendelkező jövőt szeretett volna biztosítani, ezért döntött a disszidálás mellett. Az akkori útlevélképemen minden bennem kavargó érzés rajta van: kétségbeesés, szomorúság, düh. Anyám döntését rengeteg vonatozás követte. A hivatalos papírok intézése és a protekciókeresés miatt folyamatosan úton voltunk. A legszörnyűbb gyerekkori élményeim az éjszakai vonatozásokhoz köthetőek: koszos és zsúfolt vagonok, bűz, kivilágítatlan, lepusztult vasútállomások, soha véget nem érő várakozások, hajnali átszállások és a csontokig ható hideg... De utólag mindezt másik dimenzióba helyezi édesanyám rendkívüli kitartása és elszántsága. Nem egyszer megtörtént, hogy engem valahogy felpréselt a vonatra, de ő már nem fért fel és a már induló vonat ablakán húzták be. A mozdony sivítása ma is úgy hat rám, mintha belém marna valami.

- Mindez ott van az előadásaidban?

- Biztosan. Különösen a semmiből hirtelenül materializálódó erőszakosság.

- Egyszer majd ki tudod rendezni magadból?

- Folyamatosan ezt teszem, bár rendezéseimet nem ösztönzik traumafeldolgozó szándékok. A rendezés számomra a színészet melletti önkifejezés egy másik formáját, az összefüggések következetes vizsgálatát jelenti. Mindkét tevékenység felszabadítóan hat rám, talán mert egyikre sem vágytam görcsösen. Benedek Miklósnak és Jordán Tamásnak köszönhetem, hogy rendező lettem. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színészosztályának elsőéves növendéke voltam, amikor Miklós megkérdezte tőlünk, hogy a próbák után ki mivel foglalkozik. Én éppen Fernando Pessoa tudathasadásos portugál költő műveivel ismerkedtem, ezekből próbáltam kedvtelésből összerakni magamnak egy négytételes fantáziajátékot. Miklós elkérte tőlem a kéziratot, másnap pedig már Tamással beszéltem telefonon, aki akkoriban a Merlin Színház igazgatója volt, ráadásul a portugál-magyar baráti társaság tagja. Erősen bíztatott, hogy az általam összeállított darabot rendezzem meg a Merlin Színházban. „De én nem vagyok rendező!” – mondtam. „Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld magad! Szedd össze a színészeket, nyáron próbáltok, ősszel bemutató!” – válaszolta. Kalandnak fogtam fel, így belevágtam. Az Ez az ősi szorongás címet viselő előadás 1999-ben készült el, és meglepetésemre nagy sikert aratott. Másodéves koromban Tiszeker Lajos bácsi, a tanulmányi osztály akkori titkára, egy reggel összefutott velem és titokzatosan azt mondta, hogy délután újra találkozunk. Kettőkor bekopogott a színészmesterség terembe és intett, hogy kövessem. Miklósra néztem, aki megerősítően bólintott. Fogalmam sem volt, hogy milyen terv része vagyok és hová megyünk. A Vas utcai épületben Ascher Tamás, Babarczy László, Csiszár Imre, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor várt, mert a posztgraduális rendezőszakra felvételiztettek. Megkérdezték, hogy miért akarok rendező lenni. Azt válaszoltam, hogy nem akarok, sőt nem is érdekel a rendezői hivatás. És mi érdekel? – kérdezték. A cirkusz – válaszoltam -, világéletemben ez érdekelt. Arra kértek, hogy meséljek a cirkuszművészettel kapcsolatos élményeimről. Én pedig meséltem lendülettel, szenvedéllyel. A felvételi után nem sokkal Lajos bácsi újra bekopogott a színészosztályba és a maga humoros módján közölte, hogy mostantól még kevesebbet fogok aludni, mert fölvettek. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogom tudni a két szakot egyszerre végezni, de gyorsan kialakult a dolgok menete. Éjfélig a színészszakon próbáltam, éjféltől hajnalig a rendezőszakon.

- Mikor aludtál? Komolyan kérdezem. A színházi szakma képviselőin mintha az átlagosnál nagyobb lenne a fizikai teher, bár ez nyilván attól is függ, ki mennyit vállal.

- Én sokat vállaltam és keveset aludtam. Sajnos ez azóta sem változott...

- Ki lett az osztályfőnököd?

- Babarczy László. Miklósnak és Tamásnak igazuk lett, kiderült, hogy tényleg vannak rendezői képességeim. Osztovits Levente és Karsai György óráin hamar világossá vált, hogy jól tudok darabot elemezni, meg tudom ragadni a lényeget, de az is, hogy nagyon máshonnan nézem a világot, mint ahogy azt rendezőként illik és szokás.

- Mielőtt erről beszélnénk: hogy jött maga a színészet?

- Az első színházi élményemet Kolozsváron szereztem, mivel Máramarosszigeten nem volt állandó társulattal működő színház. Az ott ért színházi impulzusok azonban semmilyen nyomot nem hagytak bennem. Igazán katartikus hatást a vándorcirkuszi előadás és a katolikus mise gyakorolt rám. Mindkét esemény kötött formákra épül, az általuk kibontott tartalmak mégis folytonos mozgásban tartják a résztvevők figyelmét. Sok múlik persze azon is, hogy kicsoda, és főleg, miként tolmácsolja az adott ceremónián megfogalmazódó mondanivalót. Minden előre megtervezett, mégis kiszámíthatatlan és kockázatos.

- Egy misében mi a kockázat?

- A tudatos és tudattalan ingerek összjátékának bennünk keletkező reflexei. Meghatározó jelentőségű a konkrét és elvont történések megfelelő arányú, ösztönszerű keveredése, a közvetlen benyomások személyes visszatükrözése és válaszreakcióink hitelessége. A feldolgozandó tartalom részletekben megbújó jelentősége is nagymértékben meghatározza, hogy miként tudunk azonosulni mindazzal, amit valaki előadóként vagy papként közvetít a számunkra. Nézőként a cirkuszi sátor atmoszférája, ministránsként a templomi hangulat ejtett rabul. Mindkét helyen fontos szerepet kapott az élő zene. Ámulatba ejtettek a formák, a színek, a gesztusok, az ikonszerű cselekvésminták és a közösség azonosulóképessége, a kollektív képzelet teremtőereje.

- Pap is lehetnél, sőt a cirkuszban is kiköthettél volna...

- Ha az a volna nem lett volna... Hat évesen megszöktem egy vándorcirkuszi truppal, mert akrobatabohóc akartam lenni. A nagyapám azonban időben észrevette eltűnésemet, rendőrökkel utánam jött és hazavitt. Akkor úgy éreztem, hogy megfosztottak életem értelmétől. Kárpótlásként összecsődítettem az utcánkban lakó srácokat és színházi előadásokat hoztunk létre. Sokat olvastam, mert a könyvek által messzire utazhattam. Nagyanyámat, aki nagyon olvasott asszony volt, ma is úgy látom magam előtt, ahogy befejezve aznapi teendőit, elővesz egy könyvet, rágyújt és olvasni kezd a konyhaasztalnál. Gyerekként figyeltem és azon töprengtem, hogy vajon most hol járhat, kikkel találkozhat... Hogy választ kaphassak a kérdéseimre, ugyanazokat a könyveket kezdtem el olvasni, amiket ő, nyomoztam a nagyanyám titkos élete után. Ilyen formán örökre összekötött minket a könyvek általi bizalmas érintkezés. Mikor autóstoppal Európát jártam és kiállításokat látogattam, sokszor gondoltam arra, hogy milyen boldogságot jelentett volna számára, ha bizonyos műalkotásokat eredetiben is láthatott volna. Ezeken az utakon egyébként arra is rájöttem, hogy a világon minden összefügg mindennel. Egyszer egy kis párizsi galériában egy festményt fedeztem fel, amin egy indián nagymama az unokájával fürdött együtt egy dézsában. Megborzongtam, mert eszembe jutott az első rajzom, aminek ugyancsak ez volt a témája: a mamival közös fürdésem gyerekkoromban. Akkoriban úgy spóroltunk, hogy ugyanabban a vízben fürdött az egész család, és mi ketten voltunk az utolsók. Óriási felismerést és örömet jelentett számomra, amikor megértettem, hogy a közös témák zsigerileg kötik össze a világ különböző pontjain élő embereket.

- Szóval hogy jött a színház?

- Országot váltottunk és én légüres térbe kerültem. Édesanyám életereje és jókedve ugyan sokat segített, de az új közösség hiánya erősen rányomta bélyegét a mindennapjaimra. Hernádon laktunk, ahol egyik este egy felhívást láttam a tv-ben, ami arról szólt, hogy a Budapesti Gyermek Táncszínház felvételt hirdet. Jelentkeztem és felvettek. Hernádról kétnaponta, iskola után utaztam Budapestre, hogy táncszínházas játszótársaimmal együtt lehessek. Nyolcadikos koromban, a magyartanárnőmtől, Karai Lászlónétól hallottam a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatáról, ahová édesanyám bíztatására beadtam a jelentkezési lapomat. Felvettek, és Szentesen elkezdődött négy csodálatos év...

- Onnan kanyarodtunk el, hogy a főiskolán hamar kiderült, máshogy látod a világot, a rendezést, mint ahogy szokás. Ez már Szentesen is megmutatkozott?

- Már gyerekkoromban. Hozzánk csak akkor jöttek vendégek, ha előtte megkérdezték a családomat: „Zoltán otthon van?” Ha otthon voltam, legtöbbször visszafordultak. Állandóan provokáltam a környezetemet. Kíváncsi voltam, hogy hol húzódnak a határok, hogy mit viselnek el az emberek és hogyan reagálnak kihívó viselkedésemre. Az izgatás lételemem volt. Elsősorban a közvetlen környezetemet ingereltem, de nem kíméltem magamat sem. Némiképp ön és közveszélyes voltam.

- Bizonyos színházi előadások provokációnak is felfoghatók.

- Az enyémek leginkább szellemi provokációk, az alkotókészség manifesztumai. Nem vagyok híve annak, hogy a nézőket banánnal dobáljuk meg vagy ketchuppel öntsük le. A közönséget velünk összekötő gondolat és szellemi energia akkor hatékony, ha organikusan simul a lényünkbe.

- Ez provokációnak épp elég, nem beszélve a választott formákról. Összefoglalható, megszilárdult, amit te gondolsz a színházról?

- Remélem, hogy a színházról alkotott elképzeléseim nagyon is képlékenyek. Az én szótáramban a színház nem fogalom, és nem tárgy. A nézőkkel legbensőségesebb kapcsolatot ápoló művészeti ágat én egy sajátosan bonyolult idegrendszerrel rendelkező, szeszélyes és szenvedélyes lénynek tekintem, aki néha haragos, néha megbocsátó, olykor titokzatos és kiszámíthatatlan, máskor nyers vagy költői. Minden nap újra kell építenem vele a kapcsolatomat, a bizalmába kell férkőznöm és meg kell nyernem alkotói szándékaimnak. Ha kihasználom, megbosszulja, ha lenézem, fölemészt. A változást generáló mozgósító erőként arra sarkall, hogy mindig újra tervezzem magamat, hogy személyemet sose gondoljam mérvadónak vagy nélkülözhetetlennek. Arra tanít, hogy emberi-szakmai felismeréseimet a teljes színházi kultúra részeként értelmezzem, önmagamat pedig csupán közvetítő médiumnak tekintsem egy látható és egy láthatatlan világ között. A rendező legnagyobb erényének a lényeges dolgokra való összpontosítás képességét tartom és azt a kifinomult szakmai tudást, ami a nézőtéren ülők figyelmét képes észrevétlenül összekapcsolni a színpadi történésekkel, a gyermeki kíváncsiságot az érett önleleplezéssel. Negyvenöt évesen pontosan tudom, hogy a színház organizmusát nem én határozom meg, épp fordítva van, ő definiál engem. Még nem untunk egymásra és nem szerettünk ki egymásból.

- Egy interjúban mestereidnek nevezed Robert Wilsont és Anatolij Vaszilijevet. Közvetlen kapcsolatban voltál velük?

- Mindketten tanítottak. Mesterként és mentorként is alakították színházi szemléletemet. Tőlük tanultam meg, hogy a művészi teremtőképesség nemcsak áldás, de felelősség is.

- A benned lévő provokatív hajlam okozott nehézséget?

- A környezetem számára sokszor. Hamletként például rengetegszer váltottam ki ellenszenvet a kollégáimból. Nem mindenki értékelte a meglepetésekre és gyors váltásokra épülő színészi megnyilvánulásaimat. Jelenlétemet néhányan túl személyesnek és zavarbaejtőnek tartották. Volt, akivel egymásra tudtunk hangolódni, de a legtöbb partnerem nem kedvelte színészi határátlépéseimet...

- Bánt, ha valaki nem ért téged?

- Ma már nem, de volt olyan időszak, amikor arról írtak a lapok, hogy Balázs Zoltán veri a nézőket. Előadás közben ugyanis elvettem egy nézőnek a retiküljét, hogy ne turkáljon benne, egy másik tockost kapott tőlem és ráparancsoltam, hogy nézze tovább az előadást... szóval, tényleg szörnyen viselkedtem. Nem tudtam megérteni, hogy képes valaki a zsebkendőjét keresgélni, amikor a színészek éppen nyilvános viviszekciót hajtanak végre. Nem látják, hogy az előadásban rengeteg munka van, a főszereplő pedig épp most tudott megfogalmazni egy bonyolult gondolatot?! Utólag nevetségesnek tartom, de hóbortos akcióim által fontos felismerések birtokába jutottam. Ma színészként és rendezőként is mindennek az ellenkezőjét képviselem. Ha a néző matatni akar előadás közben, tegye, ha ki szeretne menni, menjen. Igaza van, ha máshol szeretne lenni, mert mi nem csinálunk valamit jól. Idő kellett, hogy megértsem, mindenkinek más a befogadó- és tűrőképessége, a kulturális háttere, a gyerek- és felnőtt kora, valamint teljesen mást gondol a világról, mint a mellette ülő, vagy az előadást létrehozó alkotók.

- És az is lehet, hogy aki feláll és kimegy, egyszerűen fáradt. Én ültem úgy végig előadásokat, hogy fogalmam sem volt, mi történik a színpadon. Tehát megváltoztál.

- Radikálisan. Mindegyik alkotás hozzátett valamit ehhez a folyamathoz, de a legnagyobb változást a Hamlet és a Leonce és Léna című előadások indukálták. Az egyik színészként, a másik rendezőként alakította látásmódomat. A változástól sokan tartanak, pedig természetes és szükséges. A külföldi rendezések és turnék során is milliónyi új impulzus ér, gyorsan kell alkalmazkodnom a különböző helyzetekhez, hiszen Hanoiban teljesen másképp tudom érvényesíteni rendezői céljaimat, mint Teheránban vagy Chicagóban. A változás pillérei: a megújulási szándék, az alkotói rugalmasság, a stabil idegrendszer és a megfelelő mentális kondíció. Ezt tanultam Béres Ilonától a Theomachiában, Törőcsik Maritól a Figaro házasságában, Sinkó Lászlótól az Amalfi hercegnőben, Ladányi Andreától a Pokolban és Kútvölgyi Erzsébettől a Dada Cabaretban.

- Ha már őket említed: a „nagyok” könnyen kötélnek álltak?

- Abszolút. Ragadozó természetű művészek, akik, ha vérszagot éreznek, megállíthatatlanok.

- Az úgynevezett szórakoztató színház téged idegesít?

- Ha jól csinálják, imádom. A „bien fait” előadások összetett partitúrát igényelnek, pontos koordinátákat és arányos szerkesztést, a ritmusban, a dinamikában és a stílusban megnyilvánuló színészi összmunkát. Ez a fajta komplexitás közel áll hozzám, rendezői módszerem alapkritériumai. Nem dolgoztam másképp a Budapesti Operettszínházban, mint a Bárka Színházban vagy a Nemzeti Színházban. A Nine próbafolyamata ugyanolyan kihívások elé állított, mint bármelyik nagyívű dráma, amit itthon vagy külföldön rendeztem. A Federico Fellini alkotói világát megidéző zenés mű rendezői precizitást, színészi fegyelmet, hibátlan stílusérzékenységet és gondosan kivitelezett összjátékot követelt minden szereplőtől. Az Operettszínház társulatával a sok szálon futó, átváltozásokban gazdag monumentális történet rétegeit éppolyan óvatosan és aprólékosan bontottuk ki, mint bármelyik általam színpadra adaptált drámai mű dimenzióit. A Nine próbafolyamatának köszönhetem találkozásomat Bánsági Ildikóval, Kalocsai Zsuzsával, Szilágyi Enikővel, Szulák Andreával, és még hosszan sorolhatnám azon művészek nevét, akikkel örökre szóló barátságot kötöttem. Ezek a kapcsolatok ugyanannyira meghatározóak a számomra, mint a Maia Morgensternnel vagy Mark Rylance-szel történt korábbi találkozások. Időnként fontos megmártóznunk egy-egy új játszótárs személyiségében és átadni magunkat a közösen megélt pillanatoknak. Pessoa a legnagyobb kiváltságok egyikének nevezi, ha másokkal együtt tapasztalhatjuk meg, hogy miként áramlik át rajtunk az élet.

- Pessoa nem véletlenül sokszorozta mag magát.

- Nyolcvanhárom alteregója volt.

- Az azért már sok...

- Mindannyiunknak rengeteg személyisége van.

- Robert Wilson mondta, hogy mindenki ugyanazt azt az alaptémát rendezi, ami gyerekként a legnagyobb hatást tette rá. Számodra ilyen a diktatúra. Valóban csak az egyén és a hatalom viszonya foglalkoztat, ahogy egy, a honlapotokon is olvasható interjúban mondod, hozzátéve „A determinizmus és a szabad akarat kérdésköré”-t? Egyáltalán, nem leegyszerűsítés az elmúlt évtizedek előadásait tartalmilag közös nevezőre hozni?

- Hasonlóan például egy klímakutatóhoz, aki olyan helyszínt keres magának, ahol a szükséges alapadatokat összegyűjtheti és olyan levegőmintát vehet, amely az adott földrész egészére nézve reprezentatív, én is a magam színházi összegzéseihez nélkülözhetetlen területet keresem. Gondolatom jelképes és konkrét értelemben is igaz. Ahhoz, hogy együttesen érvényes összefüggések birtokába jussak, alaposan át kell fésülnöm az adott területet – a továbbiakban értsük így: témát - és a kapcsolódó információkat széles körben szükséges megvizsgálnom. A folyamat részeként elengedhetetlen, hogy legfrissebb felfedezéseimet korábbi adatokkal is összevessem. Eredményeim hitelessége nagy mértékben függ a legkisebb közös nevezőhöz viszonyított változások pontos észlelésétől és a már kiértékelt és elemzett tényekből fakadó új tudatosságra irányuló terv kivitelezési módjától is...

- Az utolsó bemutatótokban, Tankred Dorst darabjában, a Merlinben miként van jelen – mondjuk akkor így – egyén és hatalom viszonya?

- Receptszerűen. Dorst is úgy látja, hogy minden hallhatatlannak hitt eszme előbb-utóbb hamvába hull. Kihűlnek és megdermednek, mint a forradalmak. A forrongó tömeg új üdvözítőt keres magának, majd őt is megtagadja. Ezt a jelenséget leplezi le Weöres a Theomachiában, Genet a Négerekben, Hölderlin az Empedoklészben, és ezt mutatja be Osztrovszkij a Viharban, Jarry az Übü királyban. Mivel alkalmam volt ezeket a műveket színpadra állítani, tudom, hogy messzire elkerülik a didaktikus üzeneteket és a szájbarágós moralizálást. Dorst nagysága is ebben mérhető. A negyven éve íródott eposzi drámában arra bíztat, hogy gondolkodjunk el önmagunkon és a világon, amiben élünk. Ez ugyan veszélyes, és nem mindenki óhajtja a szembenézést, de nekünk, színházcsinálóknak inspirálnunk kell ezeket az eszmélési folyamatokat.

- Nem zavar, hogy a Merlint – maradjunk ennél az előadásnál – kevesen fogják megnézni? Pláne, hogy az Eötvös10-ben játsszátok...

- Tudtuk, hogy a Merlin rétegelőadás lesz, mégis fontosnak tartottuk bemutatni. Nem véletlen, hogy Magyarországon eddig csak négyszer vitték színre: 1984-ben a Vígszínház, 1995-ben az Új Színház, 2012-ben az Örkény Színház és 2021-ben mi, a Maladype Színház. Előadásunk olyan sajátos színpadi univerzumot és videóklip-szerű ritmust képvisel, amivel a 16-25 közötti korosztály is azonosulni tud, de sokan közülük sajnos nem rendelkeznek a terjedelmes mű megértéséhez szükséges alaptudással. Nem ismerik Yoko Ono-t vagy a Pendragon legendát. Ami valóban zavar, az az, hogy húszéves együttesként még mindig nincs állandó játszóhelyünk. A Mikszáth Kálmán téri Maladype Bázist, amit 2009-től 2019-ig birtokoltunk, nagyon hamar kinőttük. A „nagyteremben” esténként csak ötven néző tudott helyet foglalni, így a szobaszínházi tér, bár semmilyen másik játszóhellyel össze nem hasonlítható hangulatot kölcsönzött minimalista módon létrehozott előadásainknak, egy idő után nagyon szűknek bizonyult. Aztán jött a beázás és ismét „földönfutók” lettünk. Átmenetileg az Eötvös10-ben találtunk otthonra, repertoárelőadásainkat a Kamarateremben játsszuk.

- Belső kulturális migráció.

- Így is nevezhetjük. A Maladype megérdemelné végre, hogy szakmai elismertségéhez és eredményeihez méltó saját játszóhelye legyen, ahol megfelelő körülmények között gyakorolhatja hivatását. Színházi műhelyünk kulturális exportcikk, aminek értéke itthon és külföldön mindenki számára ismert. Egy törődőbb színházi társadalomban nemcsak üdvözölnék sikereinket, de építenének is nemzetközi ismertségünkre és több éves tapasztalatunkra. A szakmailag kedvezőtlen prioritások érvényesülését előremutató alkotói tervek és értékalapú együttműködések tudnák hosszú távon semlegesíteni. A Maladype megalakulásának pillanatában a színházművészet következetes vizsgálata mellett kötelezte el magát, sosem követte a divatokat és nem igazodott elvárásokhoz. A kezdetek óta saját utunkat járjuk, ami, bár sokat játszunk külföldön, újra és újra visszahoz Magyarországra. Paradox helyzet, hogy a világ minden táján a magyar kultúra követeiként tartanak számon, itthon még sincs állandó játszóhelyünk. Hiába szeretnénk többet játszani Budapesten, a befogadó intézmények által felkínált lehetőségek és körülmények limitáltak, a feltételek komplikáltak. Alkalmazkodóképességünk erős, de társulatunk fennmaradásának kulcsa, az, hogy különbözünk a többi társulattól, nem pedig az, hogy hasonlítunk rájuk. A befogadóintézményekkel kialakított függőségi viszony sem segíti a saját ritmusban megvalósuló „maladypés életforma” kiteljesedését. Mi elsősorban önmagunkhoz tartozunk. Olyan szuverén alkotóközösség vagyunk, aki azt vallja, hogy a színház nem egyeseké, hanem mindenkié. A nézők tőlünk nem absztrakt „irodalmi” színházat várnak, hanem közösségi élményt, interakciót. Kapcsolatunk nem hajszolható. Minden egyes színházi kísérletünk a kollektívum teátrális vágyaiban gyökerezik, ezért tartoznak előadásainkhoz nyílt próbák, beavató- és feldolgozó foglalkozások, valamint közönségtalálkozók is. 2009-ben, mi nyitottuk meg Magyarországon először az alkotás anatómiájára kíváncsi nézők előtt az Übü király teljes próbafolyamatát, ahol a nézők az olvasópróbától a bemutatóig velünk voltak. Testközelből láthatták a színészi munka törékenységét, a tehetség képlékenységét, és hogy milyen tényezők összjátéka szükséges ahhoz, hogy egy kevésbé sikerült pillanat végül sikeressé váljon. A nyílt próbákon résztvevők megértették, hogy a minőségi színházcsinálás érzékeny és aprólékos folyamatok együttes eredménye, de a szakmai szempontokat nem érdemes túlmisztifikálni, a hivatásbeli vonatkozásokat pedig nem szabad alábecsülni. Megérezték a hétköznapi és ünnepi impulzusok egyensúlyának fontosságát, az elhallgatott és a kimondott szó jelentőségét. Újra felfedezték a szavakkal történő „festés”, a külső és belső történések leírhatóságának nagyszerű lehetőségét és megragadhatóvá tették mások számára is saját élményeiket. Néhány éve még, ha valaki elutazott külföldre, képeslapot küldött szeretteinek, aminek az elején valamelyik helyi nevezetesség volt látható, a hátoldalán pedig néhány üdvözlősor. Amikor az illető külföldi útjáról hazaért, leültette a családot vagy a barátokat és lépésről-lépésre elmesélte nekik, hogy milyen élmény volt számára először megpillantania az adott látványosságot. Azaz, szavakba kellett öntenie benyomásait, pontosan és érzékletesen kellett lefestenie minden egyes számára meghatározó részletet. Ma az emberek küldenek egy szelfit, amin leginkább ők látszanak, és ezzel letudják az egész procedúrát. Verbális képességeinknek ezen a téren már semmilyen funkciója sincs. Akkor viszont miként tudja egy színész Aiszkhülosz vagy Shakespeare szavai által megfoghatóvá tenni a hírnök mondandóját egy görög tragédiában vagy egy shakespeare-i drámában?

- A te gyerekkorodhoz képest is, az enyémhez képest aztán meg különösen nagyot változott a világ. A honlapotokon olvasható ars poeticában is írod, hogy az emberi civilizáció új korszakát éljük, amiben felértékelődik a kreativitás és minden olyan képesség, ami egy gépből hiányzik, ezekre a képességekre pedig épp a művészet, a színház segítségével tehetnénk szert a leghatékonyabban.

- A gondolat, a szó és a cselekedet összhangja érdekel, ezek mozgásban, gesztusban és zenében megnyilvánuló kombinációik. Talán ezért szokták előadásaimat összművészeti alkotásoknak nevezni. A színházi szakma szeret minden új, még ismeretlen jelenséget gyorsan beskatulyázni, így előadásaim tartoztak már a rituális színház és a fizikai színház kategóriájába is. Utálom a címkézést és szükségtelennek tartom. Főleg egy olyan szuverén alkotó vagy színházi közösség alkotótevékenységének definiálása kapcsán értelmetlen, aki folyamatosan a megújulást keresi. A Maladype és jómagam is sokat tettünk azért, hogy a magyar színházi kultúra új, korszerű, és egzotikus formai-tartalmi impressziókkal gazdagodjon. Elég, ha csak a 2003-as Bolondok iskolájá-t, a 2004-es Pelléas és Mélisande-ot, a 2009-es Faustot és Amalfi hercegnőt, a 2011-es Pokolt, a 2015-ös Remek hang a futkosásban-t, a 2016-os Dada Cabaret-et, vagy a 2017-es Három nővért és Csongor és Tündét említem.

- Van bármi értelme a kőszínházi és a független társulatok megkülönböztetésének?

- Semmi az égvilágon. Az egyetlen különbségmérő tényező a minőség lehet. Bár a Maladype szellemisége tényleg mindentől független, strukturálisan a független színházak csoportjába tartozik, ahol sajnos mindannyian függünk a különböző pályázatoktól és működési támogatásoktól. Inkább nevezném magunkat avantgarde színháznak, a dinamikus hagyományokért küzdő, új utakat és kifejezésformákat módszeresen kereső művészi közösségnek. Szabad és független személyek alkotják társulatunkat, akik nem tartanak a hibázás lehetőségétől. Nem törekszünk arra, hogy sikereinket konzerváljuk és korszakokat építsünk egy-egy emblematikus előadásunkra jellemző stílusból. Elég korán eldöntöttem, hogy nem szeretném ismételni önmagamat, és bár a kritikusok jobban kedvelik a már felcímkézett, kiszámítható produktumokat, minden rendezésemet új tartalmi-formai összefüggések mentén fogom felépíteni. Ezért indulásom óta tudatosan váltogattam az alkotói stílusokat. Teljesen másik univerzumot képvisel a Jacques, a Négerek, a Leonce és Léna, a Don Carlos vagy a Tojáséj című előadásunk... a külföldi rendezéseimet már nem is említem. Mindig az érdekelt, hogy magamat, játszótársaimat és a nézőket is meg tudjam lepni. Jó érzés, hogy a Maladype közönsége velünk öregszik, és az is, hogy a színházunk különböző periódusait meghatározó művészek között valamiféle szellemi folytonosság van.

- A 2004-es Négerekről szólva Molnár Gál Péter ezt írta: „Az előadást kutya se érti, de színházi gyönyörűség.” Emlékszel még, hogy ez a provokatív és látszólag henye megfogalmazás miként hatott rád akkor?

- Molnár Gál Péter minden egyes velünk kapcsolatos mondatát ajándéknak tartom. Ő volt az egyetlen kritikus, aki megalakulásunk óta folyamatos figyelemmel kísérte fejlődésünket. Nemcsak, hogy megnézte minden előadásunkat és a tőle megszokott módon elemezte őket, de 2011-ben bekövetkezett haláláig fontosnak tartotta, hogy a színházunk és a kritikusok között tolmács szerepet is betöltsön. Rendezői munkásságom iránti elkötelezettségét és szakírói következetességét mi sem mutatja jobban, mint a 2011-es, jubileumi előadásunk, a Pokol bemutatója kapcsán megfogalmazott néhány mondata: „Balázs rendezései halálra szántan szembe mennek a robogó színházi trendnek. Nem is a Mindentudás Egyetemének Dante-kurzusa. Nem irodalmi gyorstalpaló.” A mai pályakezdőknek ilyen lehetőség már nem adatik. A most induló színészek és rendezők nem tudják, hogy mit jelent egy szakmailag megkérdőjelezhetetlen krónikás értő figyelmének fókuszában lenni. MGP műveltsége és szarkasztikus humora a közönségnek is sokat segített, hogy el tudjon igazodni a színházi élet hiteles szereplői és sarlatánjai között. A Faust I.-II.bemutatóm szünetében egy neves ítészünktől véletlenül ezt a mondatot hallottam: „Basszus, el kell olvasnom a második részt!” Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a kritikusok majd felkészülten érkeznek a Goethe-mű premierjére. Ennek az esetnek a kapcsán tudatosult bennem, hogy bizonyos kritikusképző tanfolyamokon kimondottan arra buzdítják a növendékeket, hogy ne olvassák el a megnézendő előadást inspiráló alapművet, csak engedjék, hogy az esemény szabadon hasson rájuk. Hogyan?! Képzeld el, milyen következményekkel járna, ha rendezőként és tanárként ugyanezt tanácsolnám a színészeimnek vagy a diákjaimnak: ahogy érzitek... Véleményem szerint a rendező legfőbb erénye az, ha nem illusztrálja az adott művet, hanem láthatóvá tudja tenni a sorok között megbújó láthatatlan világot. Leleplez. Felmutat. A művészet egyfajta felmutatási ceremónia. Ezért is szakrális esemény. A jó színházi előadás olyan, mint az angyali üdvözlet, örömhírt hoz az embereknek, kiválasztottnak, megszólítottnak érzik magukat. Így a színész, és rajta keresztül, közvetetten a rendező is, hírhozó angyal...

- Azt mondták már, hogy sokat kívánsz a nézőtől?

- Igen. De csak annyit kívánok tőlük, mint saját magamtól. Igaz, az nem kevés. A színészektől sem kívánok kevesebbet. De miért is tenném?

- Azt mindenesetre tudomásul kell venned, hogy kevés ember kíváncsi arra, amit csinálsz.

- Ezt másképp látjuk. Nem vitatom, hogy személyem és rendezéseim megosztóak, de előadásaim sokféle érdeklődés középpontjában állnak. Ha nem így lenne, nem rendeznék folyamatosan külföldön és a társulatunk sem lenne jelen a világ különböző fesztiváljain Algériától Vietnámig. Tény, hogy a Maladype nem a kultúrsznob közönség kedvelt színháza, társulatunk körül nincsenek botrányok, előadásainkon nem borzolják a kedélyeket aktivista művészek, nem írunk napi rendszerességgel nyílt leveleket, nem nyavalygunk és nem követelünk adományokat. Nem vagyok tagja sem vacsoratársaságoknak, sem kluboknak. Ahogy már mondtam korábban, nem igazodok senkihez, a saját utamat járom.

- Nyilván magánemberként is maximalista vagy. Vannak barátaid?

- Igen, van egy rendkívüli emberekből álló szűk baráti köröm. És igen, maximalista is vagyok. Ha nem lennék az, sosem éltem volna át olyan emberi-szakmai kalandokat, mint amilyenekben negyvenöt évem alatt szerencsére részem volt. Vegyük például színészi pályám eddigi csúcspontját, a Tim Carroll rendezte 2003-as Hamlet-et a Bárka Színházban. A különleges koncepcióban megvalósult előadásban számtalanszor adódott olyan helyzet, amikor perfekcionizmusomnak köszönhetően élhettem meg olyan szélsőséges színészi helyzeteket, amelyek semmilyen más színházi formában nem kísérthettek volna meg szakmailag. A bemutatón, például, amikor elkezdtem a Lenni vagy nem lenni-monológot, hallottam, hogy hamis vagyok. „Hazudok és szavalok” - gondoltam. Akkor életemben először megszólalt egy ismeretlen belső hang, és azt tanácsolta, hogy hallgassak el. „Színész vagyok, Hamletet játszom, nem hallgathatok el!” „Dehogynem! Te is hallod, hogy hazudsz! Kezdd el újra!” – mondta. És addig mondogatta, míg végül engedtem neki és megálltam: „Elnézést, elkezdem újra!” A vakmerő és civil gesztus után, a döbbent csend közepette már nem volt visszaút. „És most? El tudom igazán személyesen mondani?” – tettem fel magamnak a kétségbeejtő kérdést. A szorult helyzetből végül szavanként építettem fel újra a monológot és a közönség tapssal jutalmazta hitelessé formált színészi akciómat. Az eset tanulsága az lett, hogy előadóként minden egyes pillanatban kockázatot kell vállalnunk, és ha valami nem úgy történik, ahogy azt elterveztük, ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne.

- Tim Carroll hogy reagált? Azon túl, hogy nyilván frászt kapott...

- Szerintem amikor engem kért fel Hamlet szerepére, titkon remélte, hogy ilyen és ehhez hasonló helyzetek generátora leszek. Rengeteget tanultam tőle és minden egyes előadásból, amelyek elképesztő önismereti kurzusok is voltak egyben. Soron következő rendezéseimben egyre több teret kapott a színészi önazonosság, a hétköznapi hangvétel és a kockázati faktor. Minden tudatosan megtervezett színészi pillanatban el volt rejtve egy váratlanul felrobbanó bomba, ami a játékosok reakciókészségét és alkalmazkodóképességét is próbára tette.

- Miközben meg is kell ítélni a történést, van-e olyan jelentős, hogy alkalmazkodj hozzá... És a szerepből kilépve alkalmazkodsz vagy a szerepben maradva.

- Ha tompul a figyelmünk vagy lejár az agyi kapacitásunk, akkor újra kell élesítünk. Nem érdemes úgy tennünk, mintha mi sem történt volna. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, sérülékeny pillanatainkat előnyünkre tudjuk fordítani. 2008 környékén ez a fajta integratív alkotói szemlélet kezdett el érdekelni és ennek jegyében rendeztem meg mára már legendássá vált előadásainkat. A színész szerepe mögött megbújó embert kutattam.

- Még a darabválasztásokkal is provokálsz! Vagy mondjuk úgy: kockáztatsz.

- Ilyen vagyok. A Theomachia nyilvános főpróbája előtt Csányi János, a Bárka Színház akkori igazgatója behívott az irodájába, hogy elmondja, milyen fantasztikus előadás van születőben, micsoda különleges alkotói energiák szabadulnak fel ebben a nem mindennapi színházi vállalásban, de fel kell készülnöm a bukásra. Legfeljebb háromszor vagy négyszer tudjuk majd eljátszani. Még arra is megkért, hogy Weöres Sándor oratórikus művének eredeti címét magyarosítsuk Istenek harcára, mert a nézők nem fognak jegyet venni egy ilyen nehezen kimondható című előadásra. A Theomachiaként elhíresült előadást végül ötvenszer játszottuk, és csak azért volt kénytelen levenni műsoráról a színház, mert Béres Ilonával megegyeztünk abban, hogy nem nézzük végig, ahogy alkotásunk a sznobok prédájává válik. Ilonától és Tolnay Kláritól tanultam meg, hogy nagy népszerűségnek örvendő eseményeket időben kell tudni abbahagyni.

- Lassan ideje elmondani, hogy alakult meg a Maladype.

- 2000 végén egy szerb producer, Dragan Ristić megkeresett, hogy cigány és magyar színészekkel közösen rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Tavaszmező utcában lévő Roma Parlament dísztermében. Megkérdeztem tőle, hogy tisztában van-e azzal, hogy ez a mű a világon mindenhol megbukott. Azt felelte: igen, de most nem fog. Annyira imponált a magabiztossága és a tervbe vetett hite, hogy elvállaltam. Dragannak igaza lett, mert az előadás, ami magyar és cigány nyelven zajlott, hatalmas sikert aratott. A kritikusok elragadtatással írtak alkalmi társulatunkról, a nézők pedig sorokban álltak, hogy bejuthassanak az előadásra. Remek színészgárda jött össze, találkozásunkat különlegesnek éreztük. A cigány színészek találtak rá a maladype szóra, ami lovári nyelven találkozásokat jelent.

- Van olyan társulati tag, aki kezdettől fogva az?

- Nincs, de olyan van, aki alapítótagként tíz évig volt meghatározó színésze társulatunknak: Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla. Ők szimbolizálják mindazt, amit a „maladypés színész” fogalma jelent. Hosszú lenne felsorolni minden erényüket, de a legfontosabb mind közül az alázat. A közös ügy iránti önzetlen odaadás. A Maladype színészei szakmailag sokat fejlődnek, sokfelé turnéznak a világban, de ha családot és egzisztenciát szeretnének, akkor tovább kell lépniük.

- Akárhogy is: te képviseled a folytonosságot.

- Így igaz. A Maladype akkor fog megszűnni, ha már nem látok benne perspektívát. Szerencsére négy éve tökéletesen egymásra találtunk egy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végző színészosztállyal, akik szerződésajánlatomra azonnal igent mondtak. Azóta ők alkotják a Maladype állandó társulatát.

- Nem lehet egyszerű fenntartani a színházat.

- Csoda, hogy még létezünk. Most létfontosságú, hogy megtaláljuk végre a saját játszóhelyünket. Különben energiáink szétforgácsolódnak.

- A befejezés, megszűnés lehetőségével is számolni kell.

- A kiszámíthatatlan pénzügyi helyzet miatt mindenképp. Egyelőre azonban még felelősnek érzem magam a társulatom tagjaiért és a művészi stratégiámban korábban megfogalmazott célkitűzéseimért.

- Jársz színházba?

- Hogyne, amikor csak lehetőségem van rá.

- Érdekel valami a színházon kívül?

- Rengeteg minden! Most például a világűrrel kapcsolatos legújabb felfedezések.

- Van olyan nap, amikor nem is gondolsz színházra?

- Hmmm.... ilyen nincs.

D. Magyari Imre, Criticai Lapok, 2023