Az igazság, mint a művészet, a szemlélő szemszögéből létezik - interjú Balázs Zoltánnal

Valószínűleg sokan felkapták a fejüket a hírre: Budapesti Operettszínházban musicalt vitt színre Balázs Zoltán. Ráadásul nem is akármilyen darabot: a Nine, Mario Fratti, Arthur Kopit és Maury Yeston darabja Federico Fellini 8 és ½ című önvallomásos filmjéből készült. A rendezőt kérdeztük a darabbal és a műfajjal való találkozásáról, különleges munkamódszerének operettszínházi és musicalspecifikus alkalmazásáról, de olvasóink azt is megtudhatják, Guido Contini mennyire hasonlít egy igazi rendezőre.

– Egy bulváros mindjárt az elejére: mi a musical- és a Fellini-top3-ad?

– Rocky Horror Picture Show, Sunset Boulevard, Chicago. Amarcord, Satyricon, Zenekari próba.

– Mitől lesz a 8 és 1/2-ből Nine? Csak a zenétől?

– A zenének közvetítő és fikcionalizáló szerepe van, metaforikus síkra emeli a librettóba foglalt személyes vonatkozásokat. A kilences számnak valódi értéket azonban a szándékainkat helyesen értelmező mondatvégi írásjelek adnak. Az, hogy mit és hogyan szeretnénk elmondani magunkról; hogy gondolatainkat ponttal, felkiáltójellel, kérdőjellel vagy kettősponttal akarjuk-e nyomatékosítani. Az 1/2 azt jelenti, hogy fél, azaz valaminek a fele. A kérdés csak az, hogy miként értelmezzük a „félig üres” vagy a „félig tele” pohár esetét: optimista vagy pesszimista tudatosulási folyamat részeként tekintünk-e rá. Hosszan lehetne sorolni a Nine című musicalt meghatározó kilences szám történelmi, pszichológiai és kulturális kötelékeit, a germán, kelta vagy görög mitológiában betöltött szimbolikus szerepét. Beszélhetnénk a kilenc Múzsáról vagy Trója kilenc évig tartó ostromáról.

Arról, hogy a Bali szigetén vagy a Szibériában élő népek számára e szám a varázslás, a szuperlatívusz kifejezője, a keresztény kultúrában az isteni triász háromszorosaként pedig maga az abszolút tökély. Szót ejthetnénk még a konfuciánus hagyomány kilenc alapvető szertartásáról és a babonás hiedelmek végtelen számú kapcsolódási lehetőségeiről is. A konklúzió ugyanaz lenne: a kilenc nagy befolyással bíró szám, amely a születés, a megújulás, a tökéletességre való törekvés univerzális jelképe.

– A zene(iség) erősen jellemzi a prózai rendezéseidet is, de nem egy operát rendeztél, különös-különleges, besorolhatatlan műfajú zenés előadásokat szintén – plusz tanítottál zeneakadémistákat -, de a musicallel ez az első találkozásod. Milyen tapasztalatokat lehet adaptálni ezekből a Nine-ra, és mi az, ami eddig ismeretlen terepet, új kihívást jelentett? Egyáltalán: hogyan került el eddig a műfaj?

– Az Operettszínház korábbi vezetésével is folytattam már tárgyalásokat egy esetleges musical vagy operett rendezésről, de e közös szándék furcsamód csak most realizálódott. Azt hiszem sok múlott a vezetőség kurázsiján is. Köztudott, hogy vonzódom a nem szokványos tartalmi-formai feladványokat képviselő művekhez és a színpadra állításuk sem a klasszikus módon történik. Speciális darabválasztásaim és sajátos munkamódszerem szakmai megújulást ígér az adott színház társulata számára, de műsorpolitikai kockázatot is hordoz. Paradox módon a meghívásomat fontolgató igazgatók számára épp azon képességeim a megnyerőek, amelyek atipikus jellegük miatt ijesztőek is egyben: a szabálytalan, reformer típusú szemléletem, a koncepciózusan felépített alkotói stratégiám és a workshop-szerű színészvezetésem. Mindezek fényében érthető, hogy eddig elkerült a musical műfaja, hiszen itthon és külföldön erősen determinált játszási hagyományok, valamint a szerzők által markánsan felállított szabályok határozzák meg az alkotók mozgásterét.

Nem véletlen, hogy épp a Nine, Fellini 8 és ½ című önvallomásos filmjének musicallé alakított zenés története lett végül a befutó.

Maestro Fellini szinte minden filmje beleillik a „besorolhatatlan műfajú” kategóriába, újszerű, szélsőséges és személyes fogalmazásmódja a különböző művészeti ágakban alkotók számára egyaránt inspiráló. Arthur Kopit és Maury Yeston nagy sikerű szerzeménye is ezt a sokszínű, többféle kultúrából és műfajból merítkező kaleidoszkópszerű teremtőjátékot testesíti meg, amely a rendezőtől és alkotótársaitól megköveteli az egyedi látásmódot, a stílusbeli változatosságot. Az összművészet nyelvén megszólaló alkotást a perszonális impulzusokból kirajzolódó találkozási pontok és az önleleplező, szatirikus fogalmazásmód teszik még érvényesebbé, igazán emberivé számomra.

– Te nagyon elmélyülten, hosszan és egy-egy darabon folyamatosan dolgozol a saját társulatoddal, ami nem a megszokott hat-nyolc hetes próbaidőszakot tételezi fel. Amikor – nevezzük így – alkalmazott rendező vagy, ráadásul zenés előadásban és olyan helyzetben, amikor több szereposztással dolgozol, hogyan működsz? Mennyi lehetőség van a kísérletezésre? Miben kell magaddal kompromisszumot kötnöd?

– Mivel a saját társulatom mellett sokféle együttessel volt már alkalmam a világ számos pontján együtt dolgozni, az „alkalmazott rendező” feladatkörét hamar kitanultam. Ilyenkor az egyedüli változó tényező a próbafolyamatra szánt időkeret. A módszer, az eszközök és a lendület állandó, hisz elsősorban a személyiségem indukálja őket. Bármilyen műfajban alkottam is, alkalmazásukban sosem kellett kompromisszumot kötnöm. Igaz ez a Nine-ban részt vevő színészekkel történő közös munkára is.

Személyükben az együtt gondolkodásra, az elmélyülésre, a bonyolultabb összefüggések megértésére igényt tartó játszótársakat ismertem meg, akik a próbák során bátran és szabadon, előítéletek nélkül kölcsönözték gyermeki énjüket kreatív kalandozásainknak. Egy pillanatig sem nehezedett rám a hármas szereposztás révén jelentkező plusz teher. Inkább aktivizálta a különböző színésztípusok által életre keltendő szerepalakok variabilitását és a partnerek között megfogalmazódó kapcsolati impulzusok sokféleségének lehetőségeit. Nem volt más feladatom, mint megfelelő légkört és munkastratégiát biztosítani a fokozatosan feltáruló viszonyrendszerek megértéséhez.

– Guido Contini filmrendező problémái közül mivel tud azonosulni egy színházi rendező?

– Sajnos szinte mindennel. Az alkotás anatómiáját és az alkotó ember felelősségét is szemérmetlen nyersességgel vizsgáló mű főszereplőjének vívódásait nehéz nem átéreznem. Tudom, milyen, ha eluralkodnak rajtam bizonyos körülmények. Színházi rendezőként azonban arra a kérdésre kell választ találnom, hogy miként lehet mindezt a nézők számára is átélhetővé tenni. Hogyan lehet az ihletzavarral küzdő rendező szubjektív tudatvilágát a színház eszközeivel úgy megragadni, hogy a „szépséges zűrzavar” jegyében megszülető emlék és fantáziaképekből a tudat kaotikus kavargásán át a nézőt is visszavezethessük a „fehér lap”, a gyerekkor tisztaságának élményéhez. Miként lehetséges Guido Contini nőkhöz fűződő viszonyának sokféleségéről az álom és a valóság szűrőjén keresztül hitelesen beszélni. Mi módon kap értelmet az ő megkettőződött tudatában a „színház a színházban” impressziójára épülő, örvényszerű zuhanás, és hogyan tárul fel idegrendszerének bonyolult mechanizmusa.

– A kapcsolatai közül melyiket volt a legnehezebb megfejteni, és melyik a legegyértelműbb?

– A főszereplő nőkkel szembeni szorongásának eredetéről nem könnyű pontos diagnózist felállítani, ezért rendezőként inkább az ok-okozati összefüggések hátterének mélyebb megértését szeretném felkínálni a nézők számára. Az igazság, mint a művészet, a szemlélő szemszögéből létezik. Döntse el tehát a közönség, hogy Guido kapcsolatai között van-e „könnyű eset”...

– A Nine a mozikban nálunk is nagy siker volt, de azt megelőzően a magyar közönség a békéscsabai előadása révén már találkozhatott a musicallel. A Jókai Színház és az Operettszínházi bemutatók között Szomor György a dalszövegek fordítójaként és főszerepben is egyfajta hidat jelent. Mennyire veszed figyelembe az ilyen összekapcsolódást? Építesz-e erre?

– Bár a felkészülési folyamathoz szorosan hozzátartozik, hogy feltérképezem a mű keletkezésének körülményeit, megismerem a társadalmi és a kulturális előzményeit, a különböző adaptációk kritikai fogadtatását és megnézek egy-egy emblematikus előadást is, a saját koncepcióm kialakításában mindez mégsem befolyásol. A Nine előtörténetének magyarországi vonatkozásait kutatva, hamar eljutottam a musical 2005-ös békéscsabai feldolgozásához, és nagyon izgalmasnak tartom, hogy Szomor György ennyi év után újra eljátszhatja Guido Contini szerepét. Biztos vagyok benne, hogy az azóta megszerzett élettapasztalatok másféle hangsúlyokat kölcsönöznek majd a játékának, és az általa „újramagyarított” dalszövegekben is erőteljesen megmutatkoznak. A legfontosabbnak azt tartom, hogy az előadásban szereplő művészek megérthessék az általuk képviselt szerepalakok személyes indíttatásait és valódi kommunikációt kezdeményezzenek egymással a színpadon.

– Az előadást a közönség még nem láthatta a járványhelyzet miatt, de a Látványtér kiállításon már megismerhettük a Nine díszlettervét. Hogyan jött ez a furcsa, lebegő tér, Szendrényi Éva alkotása?

– A szerzői és rendezői vízió egységességét az asszociatív történetben fokozatosan megelevenedő tudat-képek erősítik. Ebből kiindulva, az előadás díszlettervezőjével, Szendrényi Évával, szerettünk volna egy olyan természetes átváltozásokra lehetőséget adó áttetsző és légies teret megalkotni, ahol az allegorikus, szimbolikus és szürreális jelenetek könnyedén tudják váltani egymást. Contini fantáziájának személyes terében az események és az idő újrarendezését a mágikus teremtés koncepciójára bíztuk. A főszereplő külső-belső transzformációinak jelképes helyszínét, a gyógyfürdőt, ritmikus térkompozíció formájában fogalmaztuk organikus egésszé. Így, a futurisztikus és fantasy elemeket is magába ötvöző előadás olyan összefüggő és folyamatos történetmesélési lehetőséget biztosít az alkotók számára, amihez a nézőnek sincs szüksége térképre.

– Miben bízol, mikor kerülhet nézők elé a Nine?

– Nagyon remélem, hogy a koronavírus helyzet okozta kényszerleállások miatt, a közel egy éve tartó operettszínházi rendezésem nem tart ki a nyugdíjba vonulásomig és szeptember végén végre bemutathatjuk a Nine-t.

Papp Tímea, Papageno, 2021