Balázs Zoltán rendező, színész saját társulatával, a Maladype Színházzal és a Budapesti Operettszínház művészeivel is próbál. Állandó útkeresésről, maximalista igényeiről, a függetlenek és a magyar színház, valamint a társadalom helyzetéről beszélgettünk vele.

- Olyan vagány, hogy a legutolsó rendezésében, az Yvonne, burgundi hercegnőben, előadásról előadásra, mindig egy színész választja ki a közönség tagjai közül a címszereplőt. Imádja ugyanis az improvizációt. Az a gyanúm, hogy mind az életben, mind ahhoz, hogy összetartsa a társulatát, temérdek improvizációra volt szüksége.

- Folyamatos újratervezésben élek, amihez nélkülözhetetlen a jó idegrendszer és az improvizációs képesség. Ügyelnem kell arra is, hogy ne vegyem túl komolyan magam. Szüntelenül keresni kell a kiskapukat, amelyek átjárást biztosítanak az általam, vagy a társulat által megfogalmazott célok felé. Mindehhez állandó készenlét szükséges. Az új impulzusoktól sem szabad megijedni, meg kell tanulnunk őket megfelelő hatékonysággal integrálni hosszú távú terveinkbe.

- Elvileg két produkciót próbál párhuzamosan, a Maladypével a Merlint, a Budapesti Operett Színházban pedig a Nine című musicalt. De a covid járvány miatt mindkettő próbáit abba kellett hagynia. Ilyenkor kicsit sem szentségel?

- Dehogynem! Borzalmas ez a kényszerszünet. Tankred Dorst eposza, a Merlin, és Arthur Kopit- Maury Yeston Nine (Kilenc) című műve is nagyívű alkotás, kacifántos történettel és sok szereplővel. Mindkét darabot egy lendülettel érdemes színpadra álmodni. A Nine szerzőpárosának Fellini 8 és fél című filmje adta az inspirációt, ami ezernyi szálon fut, és rengeteg dimenziója van.

- A musicalek azonban általában sok mindent leegyszerűsítenek.

- Ez a musical sok szempontból rendhagyó. A szereplők például folyamatosan jelen vannak a színpadon. A darab az alkotó embert veszi górcső alá. A főszereplő 43 éves, épp mint én most. Ezekben az időkben, amikor motorizációs energiánkat és megszokott fordulatszámunkat kénytelenek vagyunk nullára csökkenteni, alaposan végig tudjuk gondolni az alkotási folyamatok külső és belső vonatkozásait.

- Mire jutott önmagával?

- Hogy az útkeresés állandó motívum marad az életemben. A személyiségemben pedig a kíváncsiság a legalapvetőbb indukciós erő. Mindig érdekelni fog, honnan jövök, merre tartok. Időnként azért leltároznom is kell. Ahhoz, hogy koncentráltan tudjak figyelni, arra, ami egy adott periódusban a legfontosabb, meg kell szabadulnom a feleslegektől.

- Az, hogy Erdélyből jön, máig meghatározó?

- Természetesen. Erdélyt magamban hordozom, onnan származom, ott éltem 12 éves koromig. De a kisebbségi öntudatot nem tartom magam előtt pallosként, és nagyon utálom, amikor ezzel mások visszaélnek.

- Mit hozott onnan magával?

- Például azt, hogy nincsenek abszolútumok a világban, és, hogy az igazság, a szeretet nem ítélkezik.

- Egyszer azt mondta, hogy a fél személyisége Erdélyben maradt...

- A 12 éves gyerek énem valóban ott maradt a máramarosszigeti pályaudvaron. Ha meghalok, akkor elmegyek érte, és együtt távozunk az ismeretlenbe. Egy folyamatos belső utazásnak vagyok a főszereplője, ami remélem egyfajta megvilágosodás, öntudatra ébredés felé halad. A valóság és a képzelet minduntalan összefonódik az életemben. Az arcom és a maszkom sokszor helyet cserél. Egy művészt különösen jellemez, de valamennyi emberre igaz, hogy a társadalmi szerepét tükröző maszk mögött ott van az igazi énje.

- Az a maszkja, hogy megszállott alternatív rendező, aki éjjel-nappal dolgozik?

- Van, aki számára ez a maszkom. Mindenkiről létezik egy kép, amit a környezet visszatükröz. Ön ott volt az indulásomnál, tudja, hogy a fenegyerek attitűdöt nagy előszeretettel sütötték rám. Most hála istennek ezt áttestálták ifj. Vidnyánszky Attilára, majd tőle is átveszi valaki. Mindig van egy ügyeletes megváltó, egy kis Messiás, akiről azt hiszik, hogy felborzolja a magyar színházi életet. Aztán mind a jelöltek, mind akik kijelölik őket, rájönnek, hogy ez nem magányos játék.

- Hitte magáról, hogy megváltja a színházat, a világot?

- Nem. Abban hittem, hogy mindaz, amit a saját színházi univerzumom által képviselek, hozzátesz majd valamit a nyitott és sokszínű színházi kánonhoz. Mindezt olyan „elvetemült” játszótársakkal próbáltam megvalósítani, mint Béres Ilona, Ladányi Andrea, Kútvölgyi Erzsébet, Törőcsik Mari, Sinkó László vagy Kuna Károly. Szerettem volna, ha azok az előadásaim - Theomachia, Empedoklész, Négerek, Amalfi, Faust I.-II. - amelyek nem szokványos módon közelítettek egy-egy kényes témához, megtermékenyítően hatnak másokra is.

- Akiket az előbb említett, egy-egy produkciójából vállaltak részt. Szerintem az igazán elvetemültek azok voltak, akik 6-7 évig a társulatának tagjaiként dolgoztak. Ők ezt az idejüket szinte teljesen odaadták önnek, a közös munkának. Ebbe család, magánélet sem fér nagyon bele. Éjjel-nappal próbákat tart, a feladatra való őrületes koncentrálást, jókora testi, lelki kondíciót igényel.

- Pontosan összefoglalta. Ez egy életforma. Társulati tagként azok tudják csak vállalni, akik pályájuk elején szeretnének befektetni a saját szakmai fejlődésükbe. Egy-egy kalandra persze mindig csatlakoznak hozzájuk olyan nagy tudású művészek, mint akiket az előbb felsoroltam. Addig érdemes ezt csinálni, ameddig örömet jelent. Amikor valakinek már fontosabb lesz, hogy családja, stabil megélhetése, háza, autója vagy nagyobb népszerűsége legyen, akkor a Maladypét el kell engedni. Az illető tehetsége és munkája automatikusan és mélyen beépül a Maladype fejlődéstörténetébe. Elég ha csak néhány nevet említek: Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina, Kálid Artúr, Dévai Balázs, Soltész Erzsébet, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám, Páll Zsolt..

- Többször voltak szinte éhkoppon, minimális támogatásból igyekeztek fenntartani magukat. Ki is adtak egy közleményt a működési pályázatokat elbíráló kuratórium tevékenységével kapcsolatban.

- Évről évre csökken a működési támogatásunk, mert olyan preferenciák, összefonódások vannak a kuratórium tagjai, és bizonyos alkotóműhelyek között, amelyek nem méltóak színházi társadalmunkhoz. A kuratóriumnak politikától és belterjes szakmai csoportosulásoktól mentes szellemiséget kellene képviselnie. Szakmailag elkötelezett kurátoroknak és művészileg eredményes együtteseknek kellene a pályázati platformokon összetalálkozniuk. Elég csak annyit megemlítenem, hogy az idei pályázati kiírás semmiben sem különbözik a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől. Egyáltalán nem alkalmazkodik ahhoz a radikálisan más élethelyzethez, amit a pandémia okozott. Ez azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik ennek a hatásával, senkit nem érdekel. Feltehetően azért van így, mert a „jegyző”, „jegyzőné” már tudja, kinek mennyi jár. Ezt továbbra is elfogadhatatlannak tartom.

- Amikor éppen nincs pandémia, a társulat pénzének zömét a külföldi vendégjátékokon szokta összekeresni?

- Általában igen. A vendégjátékok hiánya most hatalmas vákuumot jelent az életünkben. Hiába lennének meghívásaink Egyiptomtól Peruig, addig nem tudunk utazni, ameddig nem kapjuk meg a vakcinát és nem rendelkezünk oltást igazoló kis könyvvel. Fogalmunk sincs, hogy mikor térhetünk vissza a nemzetközi színtérre, de már nagyon várjuk.

- Valószínűleg sok független színház elvérzik. Nem sietnek a helyzetnek megfelelő támogatásukkal.

- Már eddig is sokan elvéreztek. Aztán lesz helyettük ilyen-olyan társulatocska.

- Arra gondol, hogy mint a kamu pártok, ők is lényegében csak a támogatást akarják megszerezni, de valójában látszattevékenységet folytatnak?

- Részben. Fontosnak tartom, hogy új csoportok jelenjenek meg és, hogy megfelelő kezdőtőkével indulhassanak, de hiányolom a hosszú távú koncepciót és stratégiát a művészi, működési tervekből. A korábbi években a kurátorok többször megfogalmazták, hogy 6 társulatot, köztük minket, már régóta ki kellene emelni. Ezeket a komoly eredményeket és sikereket maguk mögött tudó együtteseket, akik több éve bizonyítják életképességüket időszerű lenne egy kiemelt kategóriába áthelyezni. Nos, ez a változás még várat magára.

- Korábban illúziónak minősítette, hogy a szakma össze tud fogni. Ezt most is így látja?

- Sajnos igen. Ehhez nagyvonalúságra lenne szükség, sokféle szempont, igazság és érv egyeztetésére. Ma, amikor az alkotóember létezését nagymértékben az határozza meg, hogy melyik klubhoz tartozik, ez biztosan nem lehetséges. Szinte mindenkiben kialakult egyfajta igazodási kényszer jobb, bal, alsó vagy felső irányba. Ebből igyekeztem mindig kimaradni. Nekem a színházművészet bonyolult természetével és mechanizmusával van elszámolni valóm. Színházi közéletünk szereplőiben hatalmas a feszültség, sokan vannak robbanás előtti állapotban, ez semmiképp sem nem könnyíti meg a színház lényegéhez, az egymáshoz való visszatérést. Ahhoz, hogy ennek a 100 fejű „vírushidrának” a szorításából kiszabaduljunk, és közös ügyeinket rendezzük végre, muszáj lesz megbocsájtanunk egymásnak. Önmagunkkal érdemes kezdeni. Ha képtelenek leszünk szakmai alapon egyeztetni a nézeteinket, akkor pártok, klubok, törzsek fogják meghatározni az életünket.

- Hamletet, Bicska Maxit, III. Richárdot egyaránt játszott. Miért nem lép fel jó ideje?

- Érkeznek felkérések, de a saját társulatommal való törődés, a külföldi rendezések nem mindig teszik lehetővé, hogy igent mondjak. Hamletként, III. Richárdként, vagy Viktor Kravcsenkoként létezhettem a színpadon, ezért tudom, hogy ezek a feladatok teljes embert igényelnek.

- Kravcsenko könyve annyira fontos volt önnek, hogy a Maladype adta ki a magyar fordítását. Ennek ellenére, a premieren nem sikerült szemléletesen átadnia a szöveget. Ezt ön is érezte. Bejelentette, hogy abba hagyja az előadást, visszaadják a pénzt a nézőknek. Aztán szerencsére folytatta. Ilyesmi meglehetősen ritkán történik.

- Előfordult ilyen velem akkor is, amikor a Hamletet játszottam. Azt éreztem előadás közben, hogy lejárt az agyi kapacitásom, és kértem a nézőktől egy kis időt. A „Hogy vádol engem...” kezdetű monológ előtt történt. Az egyik hang a fejemben azt mondta: menni kell tovább, kifizették a jegy árát, told a műsort! A másik hang pedig azt: most mit hazudozol, elfáradtál és el akarsz hallgatni. Engedelmeskedve a második hangnak, kis pihenő után, szavanként raktam össze a monológ kezdő gondolatsorát és úgy építettem fel a hamleti mondandót...döbbenetes ereje volt.

- A mostani társulata egy Marosvásárhelyen végzett színészosztály tagjaiból áll...

- Már 3 és fél éve.

- A zömük nem erdélyi, csak kimentek oda tanulni.

- Így van. Az Augusztus című vizsgaelőadást rendeztem nekik, és látva, hogy mennyire tehetségesek, milyen érzékenyek egymás rezgéseire, úgy döntöttem, hogy leszerződtetem őket.

- Az a tendencia, ami már eddig is elindult, hogy sokan Magyarországról mennek Marosvásárhelyre színházművészetet tanulni, elképzelhető, hogy amiatt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel történt, fölerősödik?

- Már idén is sokkal többen jelentkeztek Marosvásárhelyre, mint tavaly.

- Hogyan látja, mi felé megy a magyar színház?

- Új, átfogó értelmezést kellene találni közös feladatainknak. A középszerű, törpelelkű és szakmailag éretlen embereknek kicsit hátra kéne lépniük.

Bóta Gábor, 168 Óra, 2021