A teátrum csaknem két évtizedes múltra tekinthet vissza, előadásaikat nemcsak itthon, de a tengeren túlon is régóta élvezheti a közönség. Nomen est omen alapon közösségük igazi találkozóhely, ahol a színházban előadott különleges témájú darabok keretein belül különféle kultúrákkal és innovatív színházi megoldásokkal ismerkedhet meg a néző.

Mit jelent maga az elnevezés?

A maladype lovári cigány nyelven találkozást jelent. Amikor tizenhét évvel ezelőtt megalakult a színház, az előadásokban még játszottak cigány színészek is. A nem cigány színészekkel való közös játék öröme és a „találkozás” mindenkire kiható egzotikus élménye hívta elő bennünk az igényt, hogy az alakuló társulat állandó neveként egy olyan lovári szót találjunk, ami akkori érzéseinket pontosan kifejezi. Így lettünk mi a Maladype. A nevünket itthon és külföldön is sokféleképpen ejtik, de a lényeget, a művészi és emberi találkozások jegyében születő előadásainkat mindenhol egységesen dekódolják.

Én magam úgy hat éve találkoztam a Maladype Színház nevével, akkoriban a főváros tele volt szórva plakátokkal, hirdetésekkel. Hogyhogy korábban nem hallhattam önökről?

Talán mert nem járt a Szkénében vagy a Bárkában, ahol első előadásainkat játszottuk. A 2015-ös plakátkampány során – színházunk elkötelezett támogatóinak köszönhetően - látványosabban hirdethettük magunkat, reklámozhattuk a Maladypét mint brandet, előadásainkat, egyéb tartalmainkat is. Független színházként nem engedhettük volna meg magunknak ezt az akciót, mert pályázati pénzekből, támogatásokból, illetve külföldi turnéinkból tartjuk fenn magunkat. Az „Én is a Maladypét nézem” kampány sikere leginkább azon múlott, hogy jókor voltunk, jó helyen. Olyan szakemberek és támogatók működtek közre a kampány sikerének érdekében, akik régóta figyelemmel kísérték színházunk fejlődését és nagyra becsülték a „Maladype-jelenséget”; így, a metrón utazva, egyik napról a másikra, tízezrek ismerhették meg a színházunk nevét. Köszönhetően a széles körben elismert értékembereknek (Csepeli György, Huszárik Kata, Kepes András, Kiss Tibi, Klein Dávid, Pásztor Anna, Törőcsik Mari) akik örömmel ajánlották színházunkat, az utca embere is felkapta a fejét a Maladype szóra. Megkerestek minket minden lehetséges fórumon és eljöttek hozzánk előadásokat nézni.

Ebben a rovatban nemcsak nagy kőszínházak igazgatóival beszélgetek, apró társulatok, így független színházak vezetői is sorra kerülnek, a legtöbbjüknek nincs is igazi játszóhelye. A Maladype miben más, a versenytársak között mivel tudja becsábítani a nézőit?

A független színházi szféra jelentősebb képviselői közül sajnos már csak kevesen vagyunk aktívak (Forte, Stúdió K, Pintér Béla és Társulata, Maladype) és a mi jövőnk is igen bizonytalan. Igaz ugyan, hogy az éves működési pályázat beadásának idején összeállnak páran és valamilyen ideiglenes névvel és tervvel megpróbálnak társulatként pályázni, de a későbbiekben semmilyen valós folyamatot, kiszámítható strukturális és művészi fejlődést nem tudnak biztosítani együttesük és közönségük számára. A Maladype egy tizenhét évre visszatekintő folyamatosan változó színházi műhely, aminek voltak ugyan ’társbérleti’ időszakai, hiszen játszottunk a Szkénében, a Bárkában, a Tháliában, de hét évvel ezelőtt megvetettük a lábunkat a Mikszáth Kálmán tér 2. szám alatti ház első emeletén, ahol állandó játszóhelyünk, a Maladype Bázis működik. A nagyobb előadásainkat klasszikus színházi terekben, a kisebbeket ebben az intimebb, minimalistább lakásszínházi környezetben játsszuk. Állandó repertoárunk előadásait itthon és külföldön is forgalmazzuk, így színészeink könnyen alkalmazkodnak a váratlan, új kihívásokat jelentő helyzetekhez. Gyakran előfordul, hogy egy-egy előadásunkat, amit a Bázison hatvan-hatvanöt nézőnek, külföldön akár ezer fős közönség előtt játszunk. A sajátos témákat feldolgozó előadásaink szabálytalan szerzők darabjaiból inspirálódnak és olyan rendezők keze nyomát viselik, akik egyedi látásmódjukról és tartalmi-formai újításaikról ismertek. Egyetlen problémánk van: mára már kinőttük ezt a szép, nagypolgári otthont, nagyobb és technikailag jobban felszerelt játszóhelyre lenne szükségünk, ahol szinte minden este játszhatnánk egy nagyobb létszámú közönség előtt. Eltökélt vagyok, hogy ez a tervünk 2018 végéig megvalósuljon.

Tudtommal kilenc darabos pillanatnyilag a repertoárjuk, ezzel utazgatnak itthon és külföldön. Utóbbi remek reklám, nemzetközi ismertséget hoz a csapatnak!

Ezek a meghívások azoknak a hazai és nemzetközi színházi szakembereknek, kritikusoknak és fesztiváligazgatóknak köszönhetőek, akik látva az előadásainkat felismerték, hogy a Maladype olyan speciális színházi nyelvvel és értékrenddel rendelkezik, ami a maga exkluzivitásában könnyen konvertálható a világ bármely pontjára. Amerikától Iránig, Olaszországtól Lengyelországig rengeteg országban jártunk már előadásainkkal, amelyeket az adott közönség előtt feliratozással, szinkrontolmácsolással, vagy épp angolul adtak elő a színészeink, akik kiválóan beszélnek ezen a világnyelven. Mindig beépítünk néhány mondatot a vendégelőadásokba, amit a játszók az adott ország nyelvén közvetítenek. Óriási dolog volt például, amikor Iránban játszottuk az Übü királyt – már maga a megmutatkozási lehetőség is fantasztikus volt egy diktatórikus rendszerben! -, és az Übü papát játszó színész az utolsó mondatot, hogy „Ha nem volna Lengyelország, lengyelek sem volnának”, perzsául mondta el, hogy „Ha nem volna Irán, perzsák sem volnának” – a teheráni közönség állva tapsolva fejezte ki köszönetét.

Így, testközelben lehet igazán csak megmutatni, hol tart ma egy művész alkotóként, gondolkodóként, és hol tart egy társulat együttesként.

A Maladype Színház egy kis együttes, de nagyon nagy energiák mozognak benne! Velem együtt öt színész alkotja a társulatot: Bödők Zsigmond, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota és Tankó
Erika. Természetesen játszanak nálunk vendégművészek is, attól függően, hogy a bemutatásra kerülő darab és annak rendezője milyen igényeket támaszt a szereplőgárdát illetően, de alapvetően az állandó tagságú maladypés színészek mentális és fizikai kondíciója, komplex figyelme és felkészültsége a fedezete alkotófolyamatainknak. Szerencsések vagyunk, mert az elmúlt tizenhét év alatt olyan színésznagyságokkal játszhattunk együtt, mint Béres Ilona, Kútvölgyi Erzsébet, Ladányi Andrea, Sinkó László vagy Törőcsik Mari.

Nyári szünetük szokott lenni, mint a kőszínházak esetében?

Elvileg igen, gyakorlatilag kevés. Tavaly nyáron például Gyulán, az Összművészeti Fesztivállalkoprodukcióban mutattuk be a Csongor és Tündét, a Shakespeare Fesztiválon adtuk elő aIII.Richárdot. Előadásainkat nemcsak a fővárosban, hanem vidéken és a határainkon túl isláthatja a közönség. Ezek az expedíciók nagyon fontos találkozásokat generálnak, és aturnékon szerzett tapasztalatokat visszaforgatjuk mindennapi műhelymunkánkba is.

A 2018/2019-es évadban a Maladype tizennyolcadik évét ünnepelhetik a társulattal és a nézőikkel. Annak idején valójában hogyan lett létrehozva?

A véletlennek köszönhető az alapítás. 2001-ben egy szerb származású producer, Dragan Ristic több magyar rendezőt is megkeresett azzal a kérdéssel, hogy rendeznének- e egy általa
szponzorált színházi előadást cigány és nem cigány színészekkel? Mindenki nagyonérdekesnek, egzotikusnak találta a felvetést, de senki sem volt annyira merész és elhivatott, hogy bele is vágjon a megvalósításba. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy tanul a Színművészeti Egyetem rendező szakán egy elvetemült, őrült srác, aki biztosan el fogja vállalni. A szerb producer elmondta, hogy Eugene Ionesco: Jaques, avagy a behódolás című darabjáról lenne szó, ami a világon mindenütt megbukott, a Roma Parlamentben kellene bemutatni és éjszaka fogunk próbálni. Ez a csupa képtelenségekre épülő elképzelés annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elvállaltam a darab megrendezését. Az előzetes várakozások ellenére az előadás hatalmas siker lett és kiderült számunkra, hogy Ionesco abszurdja tökéletesen érthető és szinte „realista”, ha többnyelvű színészek adják elő egy nem tipikusan színházi térben. Ennek a bemutatónak a szakmai- és közönségsikere hívta életre következő előadásainkat, a Bolondok iskoláját, majd a Négereket.

Így született meg hát a Maladype, a sokfélét gondoló emberek együttes szerveződése alapján.

Így, de munkatársaimmal, idővel meg kellett tanulnunk tudatosan felépíteni egy társulatot, művészileg, strukturálisan, stratégiailag itthon és külföldön is. Az első hét év alapozta meg a
színházunk hírnevét. Abban bízom, hogy a „nagykorúság küszöbén” a 2018-as év megadja majd számunkra a nagyobb befogadói térrel rendelkező játszóhelyet is, ahol végre nem a mindennapi szervezéssel telik az időnk, hanem a hosszú távú, kiszámítható működés és a befelé fordulás kereső-kutató egyensúlyának keresztmetszetében.

Pepita Magazin, 2018. február 5.