Miben ragadható meg az általad alapított, közel 20 éve működő Maladype Színház lényege?

Talán abban, hogy függetlenségünk nemcsak szervezeti formánknak, hanem szellemiségünknek és a színházról alkotott elképzeléseinknek is lényege. A Maladype az elmúlt évek során önmagát mindig újrafogalmazni képes társulat maradt, amely a mindenkori változást a színházcsinálás természetes folyamatának tekinti. Keressük a színházi és a nem színházi terek adta váratlan lehetőségeket, a szabálytalan színészi megoldásokat és azokat a közvetlen nézői reakciókat, amelyek mentesek a hagyományos színházi elvárásoktól és klasszikus viselkedésformáktól. A Maladypére jellemző sajátos színházi nyelv és gondolkodás legfőképpen a koncentrált műhelymunkára, az intenzív színészi együttlétre és a közönséggel való folyamatos kommunikációra épít. Ezért fontosnak tartom a színészek elemző és szintetizáló képességének fejlesztését, kifejezésmódjuk mindennapi hangvételét és a rögtönzéseken alapuló színészi játék kreatív részének folytonos kondicionálását, mely azonnal és élénken reagál a nézőkkel közös térben keletkező történésekre is. Azokat a színházi területeket és helyzeteket keressük, ahol mindennapjaink ok és okozati rendszerei már nem működnek, ahol az új viszonylatokat újabb „struktúrák” jelentik és ahol az ügyesség, a véletlen és a változó szabályok egyaránt alakíthatják a játékot és a játszók lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy a játék izgalma akkor fokozható a végletekig, ha a véletlen és két ember figyelme egybejátszik. Ennek a társasjátéknak a kereteit a különböző logikai, stratégiai, kooperációs és kommunikációs játékok adják, amelyek mind a csapat, mind az egyén számára új és szokatlan játékhelyzetet teremtenek.

Színészként, rendezőként számos hazai, nemzetközi díj birtokosa vagy; minek köszönhető a szakma és a közönség kitartó figyelme?

A sokféle színházi műhelyben, ahol megfordultam, a gondolkodás sokszínűségét lehetett elsajátítani, és azt, hogy a különféle alkotói elképzeléseknek érvényességet csakis a felkészülés, a következetesség és a megújulásra való törekvés adhat. Végül persze az embernek saját magát kell megtalálnia és összeraknia – ahogy József Attila mondja – önnön „istendarabkáiból", amely akár alkotói korszakokat is létrehozhat. Engem az inspirál, ha magamhoz hasonlóan, a hozzánk érkező nézőt is mindig valami újjal tudom meglepni; a kiszámíthatatlanság és a változatosság igényével tisztelem meg őt. Készülő előadásaim során olyan értő civil és szakmai közönségre számítok, akik véleményüket nem csak egyszeri impulzusokra építik, hanem beavatott és igényes nézőként szimbólumokban, allegóriákban, és metaforákban is tudnak gondolkodni. Az inger, ami a közös játék során éri őket, nem marad csupán saját élmény, hanem mások számára is átadhatóvá válik.

Nemrég mutattátok be Jean Genet A Balkon című darabját Zsótér Sándor rendezésében, aki sokadjára dolgozik a Maladypével. Hogyan fogadták a nézők ezt a ritkán játszott művet?

A szerző és a rendező különleges látásmódjára maximálisan nyitottan, rengeteg elismerő visszajelzés kíséretében! A közönség értékeli a „társadalmi parádénak” a genet-i szerepek általi lelepleződését. A viharos életű, a színházművészetet mélyen ismerő szerző világhírű darabja a megtisztulás folyamatán keresztül könyörtelenül leleplezi a külső erők által kikényszerített társadalmi modellek személyiségtorzító hatásait, „a hatalom erotikáját”. A Nagy Balkon nevű „illúzióház” kliensei szigorúan titkos szerepjáték-szertartások résztvevői és tanúi, akik hiteles díszletek, jelmezek és statiszták között olyan szerepekbe képzelhetik magukat, amelyek a valóságban elérhetetlenek számukra. Zsótér Sándor 2016-os III. Richárd-rendezését jelenleg is nagy sikerrel játsszuk a Mikszáth téri Maladype Bázison és bízom benne, hogy a frissen bemutatott A Balkon-előadásunk is hasonló szériát ér majd meg.

Pesti Műsor, 2017