Amikor a Bárka Színházban játszotta Tuzenbachot a Három nővér-ben, már elkezdett azon gondolkodni, hogy ön hogyan rendezné meg a drámát, vagy egészen más forrásból származik a most készülő előadás ötlete?

Meglepetésként ér a kérdés, mert eddig nem gondolkodtam ezen. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor próbáltuk az említett előadást, amelyet Catalina Buzoianu világhírű román rendezőnő rendezett, furcsa dolgokra lettem figyelmes a környezetemben. Sokféle színészi és színházi ízlés találkozott a szereposztás kapcsán, de az előadás kivitelezése nem volt képes annyi integratív energiát képviselni, hogy a sokféle gondolkodást egységbe kovácsolja. Catalina Buzoianu néhány évvel korábban a bukaresti Bulandra Színházban nagy sikerrel rendezte meg Bulgakov Menekülés című, látomásos művét, amit az olvasópróbán levetített a Három nővér szereplőgárdájának, hogy megérezzük, megértsük annak a bátor, szélsőséges, jelképekre, sajátos mozgásrendszerre és gesztusokra épülő játékstílusnak a lényegét, amely abban az előadásban megnyilvánult. Vetítés közben azonban a kollégák elkezdtek kiszivárogni a teremből, és csak kevesen néztük végig a színházi felvételt. Nagyon csekély volt tehát az érdeklődés a nem sztanyiszlavszkiji alapokon nyugvó csehovi rendezés iránt, amit Buzoianu képviselt. Úgy gondoltam, hogy a román színjátszás eme ikonjától nagyon sokat tanulhatok, ezért, komolyan véve a rendezőnő elképzelését, azt a feladatot adtam magamnak, hogy – konkrétan és jelképesen is – féllábú ólomkatonaként játsszam végig Tuzenbachot, akinek – Andersen meséje nyomán – Irina a balerinája. Csak akkor tettem le a lábam, amikor Tuzenbach utolsó sora elhangzott: „Én ma még nem is reggeliztem." Az Irinát játszó Varga Gabriella remek partnerem volt ebben a játékban, így mi teljesen különálló szigetként léteztünk az előadáson belül. A kollégák marslakóként néztek ránk, de meghatározó és fontos élmény marad számomra ez a színházi megközelítés, szemben mindazzal, amit a korábbi Csehov-feldolgozások képviseltek a maguk kellékeivel és nosztalgikus, szentimentalista játékstílusával. A próbafolyamat legörömtelibb ajándéka azonban a Csebutikint játszó Sinkó Lászlóval kötött barátság volt. A szó nemes és játékos értelmében „gazembernek" láttuk egymást, és bizalmat szavazva egymásnak sok mindenről kezdtünk el beszélgetni, együtt gondolkodni. Később többször volt alkalmunk újra dolgozni: felkértem a Maladypével közös munkára és rendeztem őt az Amalfi hercegnő-ben Bosolaként is, amely alakításáért – véleményem szerint – minden szakmai díjat meg kellett volna kapnia.

Ha nem a múltból, akkor honnan ered az inspiráció a mostani Három nővér-hez?

Azt gondolom, hogy mindaz, amiről a Három nővér szól – az értékazonosság, az értékek keresése, az értékek újrafogalmazása, az értékváltás dilemmája – nagyon aktuális kérdések. Honnan indul és hová érkezik az ember? Mi az, amit genetikailag magába kódolva hordoz, és mi az, amit otthonról hoz? Mit képes megérteni és beemelni szűk vagy tág környezetéből saját gondolkodásába? Milyen hatást tudunk gyakorolni másokra, és milyen hatásoknak engedünk? Az értékrendek tisztázásából és újragondolásából kiindulva lett az előadás műfaja metamorfózisjáték, átváltozásra épülő képjáték. Ez egy egészen extravagáns kísérlet, amelyhez hasonlót még soha nem valósítottak meg színpadon: minden egyes jelenetet más-más festő stílusában fogalmazunk meg, az 1200-as évek ikonfestőitől napjaink street art művészetéig. A történetet és a színészeket így nemcsak folyamataiban, hanem fázisrajzaiban is megfigyelheti a közönség, váratlan, nem szokványos hangsúlyait villantva fel a különböző szerepalakoknak – aszerint, hogy Ghirlandaio, Jan van Eyck, Rubens, Chagall vagy Magritte stílusában közelítünk egy-egy jelenethez. Különösen izgalmas felfedezni, hogy mit jelent test és lélek azonossága vagy különbözősége az adott festői kompozícióban, hogyan jelenik meg a perspektíva, az egyén és a tömeg viszonya vagy számos egyéb, a festészetből vagy a színházi kultúrából ismert vándormotívum. A képzőművészetben alkotók mindegyike arra törekedett, hogy korábbi felismerésekből vagy törekvésekből továbbgondolja a számára lényegeset, értékeset, de csak nagyon keveseknek sikerült valami radikálisan újat létrehozni. Ha mégis megtörtént, hamarosan felbukkant egy újabb "elvetemült álmodozó", aki felülírta azt: túlhabozta, túlbolyhozta vagy épp minimalizálta. Ily módon Csehov darabja számomra az élet és az alkotás viszonyáról is szól, ahol a Prozorov nővérek egyáltalán nem szentek és áldozatok, sokkal inkább szörnyetegek, akik mindenkit elpusztítanak maguk körül. Ha nem teljesítik be a determinált folyamatot, amely az apai örökségből, a prozorovi szellemiségből, a rengeteg fölösleges, "hatodik ujj"-nak nevezett tudásanyagból és abból a feszültségből táplálkozik, hogy a kor nem megértő és elfogadó velük, soha nem jutnának el saját lényegükhöz. Ahogy Csontváry Kosztka Tivadar, Hantai Simon vagy Ország Lili is, minden igazi alkotó, csak rétegeket lefejtve és falakat bontva juthat el valamiféle belső fényhez, a hőn áhított Moszkvához. 

Kimondottan a Három nővér ért ennyire szervesen össze ezzel a fajta „festői" színpadra állítással, vagy másik drámát is feldolgozhatott volna ugyanígy?

Gyakorlatban hogyan lehet mindezt megvalósítani, a Maladype Bázis terében fizikailag kivitelezni? Kérdezem mindezt különös tekintettel arra, hogy ezúttal az előadás díszletét is ön tervezte.

A jelmezek, ruhák színét illetően maga Csehov is ad néhány instrukciót a drámában. Ezeket a színeket megtartották?

Persze. Például Natasa első megjelenésénél. Az ő alakja tudatosan az egyetlen kakukktojás az előadásunkban, ugyanis átváltozásait nem festői stílusok szerint, hanem a divat szempontjából gondoltuk végig. A divat által rajzolja meg saját magát és sikertörténetét. Megjelenése hol ellenpontozza az adott festői stílust, hol egybeolvad vele – erősítve ezzel kaméleontermészetét. 

A próbák kezdetén kiadtak egy sajtóközleményt, amelyben az szerepel, hogy az előadással „rohamot intéznek a színházi hagyományok ellen". Ez a beszélgetésünkben eddig elhangzottakra vonatkozik?

Igen. Ebben az előadásban nincs jelen sem az eredeti, sem a mára már kissé deformálódott és elhasznált Sztanyiszlavszkij-módszer; egyik színészünk sem tolja "sztanyiból". Nagyon feszes ellenben a tempó, jól kell modulálni a különböző szándékokat, és pontosan időzíteni a megszólalások és az eltérő karakterű jelenetek ritmusát, tónusát. Az egyik fülledt, testes, a másik zaklatott, staccatós. Az előadást különben nem csak a Maladype Bázison szeretnénk játszani: itt mutatjuk be, de a cél az, hogy nagyobb színházi térbe kerülhessen, ahol legalább 150-200 néző láthatja esténként. A színházművészetben már előfordult, hogy egy bizonyos festő, stílus, alkotás vagy gondolkodás- és látásmód határozza meg az előadás összképét, de olyan őrültségre, hogy minden egyes jelenetet másik festő stílusában állítson valaki színpadra, még senki nem szánta el magát. Korábban én is csak a Platonov próbáin dolgoztam így a Maladype színészeivel. Mostanra érett meg bennem az igény, a tudás, és mindaz, ami ehhez a merész és kockázatos játékhoz még szükséges.

Nemrég Svájcban jártunk a Remek hang a futkosásban című előadásunkkal, amelyet itthon és külföldön már számos helyen bemutattunk. Sáry László „félig komoly operáját" generációs eloszlástól és kulturális háttértől függetlenül óriási figyelem és elismerés övezi a nézők körében. Svájci vendégjátékunk során is igazolva láttam, hogy az emberi tényezőt semmi nem pótolhatja. Az elitista svájci közönség előtt döbbentem rá arra, hogy ők is ugyanúgy ki vannak éhezve a legmodernebb, legforradalmibb eszmékre, amelyek: emberség, jóság és szeretet. Ma ezek a legprogresszívabb eszmék, mert hiányoznak a világunkból. Amikor egy előadásnak köszönhetően a közönség újra felfedezheti mindezt, akkor megerősödik bennem a felismerés, hogy a művészetnek, a kultúrának, a játéknak az a feladata, hogy mindennapi valóságunkat valamiképp absztrahálja, új dimenzióba helyezze. Ezt tapasztaltuk Genftől Bécsig, és mindenütt, ahová a Remek hang a futkosásban, vagy valamelyik másik darabunk eljutott. Az emberi tényező figyelmen kívül hagyása az egész tervet csak tragikus pazarlásba fullasztja.

Az ebből fakadó bizonytalanság része az életünknek. Minden évben komoly kihívást jelent a működési pályázatok eredményhirdetése előtti-utáni időszak. Az évnek ebben a szakában minden színház tudja már, milyen keretből fog gazdálkodni, kiket fog meghívni, milyen darabokat mutat be. Nekünk még elképzelésünk sincs arról, hogy miből és hogyan tervezhetünk. Teljesen lehetetlen helyzet, még úgy is, hogy a független szférán belül mi ahhoz a maroknyi csoporthoz tartozunk, akik még életben vannak és dolgoznak. Ez a társulat tizennyolc évnyi komoly teljesítményt tudhat maga mögött itthon és külföldön, ezért fogalmam sincs, hogy mit kellene még bizonyítanunk ahhoz, hogy stabilabb és kiszámíthatóbb működést tudjunk ajánlani a velünk dolgozóknak. Szeretnék távol maradni a közegtől, ahol a jövőnkkel kapcsolatos döntések születnek, de a társulatomért való felelősséget nem tudom és nem is akarom elhárítani magamtól, hiszen azok, akik a Maladypében dolgoznak, nap mint nap az idegrendszerüket, az idejüket és az energiájukat kölcsönzik a közös értékteremtéshez. A működési pályázatunk elbírálásánál úgy tűnik, sem sikereink, sem fejlődésünk, sem állandó játszóhelyünk fenntartása és működtetése nem esik kellő súllyal latba. Tavaly 18 millió forintot kaptunk egy évre, és idén is csak remélhetjük, hogy legalább ennyit megítélnek számunkra. Évi működésünk biztosításához ennek a háromszorosát, 55 millió forintot kell előteremtenünk. Természetesen bezárhatnám a kaput, generálva némi katasztrófaturizmust, mielőtt feledésbe merülünk, de meggyőződésem, hogy ennél sokkal több érték és potenciál volt, van, és még lehet mindabban, amit képviselünk. Személy szerint jöhetnék-mehetnék a világban – rendezőként a jövő évadra két külföldi felkérést is elvállaltam: az egyik Washingtonba, a másik Bukarestbe szól –, de a Maladype, a gyerek, akit a színészekkel, kollégákkal és a közönséggel együtt neveltünk fel, még mindig sokat jelent az embereknek. A nézők tudnak rólunk, szeretnek minket és kitartóan járnak hozzánk. Bizonyos értelemben a Három nővér is ezekről az értékkérdőjelekről, máshová kerülő hangsúlyokról szól. Néha úgy érzem, mintha elsodort volna a parttól az áramlat, még úszom, a víz felett tartom a fejemet, és tempózok, de a karomat egyre nehezebb mozgatni. Igyekszem nem elveszíteni a humorérzékemet, és hűnek maradni magamhoz és azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a Maladype társulatát összetartják.

Az eddigi történetük tanúsága szerint bármilyen kiúttalannak tűnik a helyzet, mindig van egy következő évad.

 Verasztó Annamária, origo.hu, 2017