Regényeket és verseket is ír, de a drámái miatt ismeri a világ. A Párizsban élő román szerző látomásos abszurdja, a Dada Cabaret hazai ősbemutatója a Maladype Színház, valamint Farkas Gábor Gábriel és zenekara koprodukciójában készült az Átrium Film-Színházban.

Balázs Zoltán és a Maladype Színház már többször feldolgozta az írásait. Kipróbált alkotói kapcsolatban állnak egymással?

Elég jól ismerem Zoltán franciaországi munkásságát, számos szövegemet adaptálta értő módon. A kommunizmus története elmebetegeknek címűt egészen kivételes érzékenységgel vitte színre Chicagóban. Nagyra tartom a művészetét, a Maladype társulatának bátor, innovatív előadásait. Kevés pénzből a maximális művészi és érzelmi hatást képesek létrehozni.

A román művészeknek jelentős szerepe volt a dadaista mozgalomban. Ez is közrejátszott abban, hogy megírja a centenárium évében egyszerre több országban bemutatott színdarabot?

Az avantgárd szerelmeseként tisztelegni akartam a dadaizmus alapítói előtt, akik közül többen Romániából származtak. Tristan Tzara mellett négy fiatal román művész menekült 1916-ban Zürichbe. De ami lényegesebb, a tiltakozás eszméjéről akartam beszélni a Nyugat öngyilkossági kísérletével szemben, ami az I. világháború volt. A dadaizmus mint művészi forma háborús kontextus nélkül értelmezhetetlen, hiszen a barbarizmus tükörképe volt. Nemcsak egy játékos mozgalom, hanem fájdalmas művészi reflexió. Ezt a politikai dimenzióját közelítettem meg azon túl, hogy a nyelv lerombolásának jelenségeként analizálom. A dadaista művészek tiltakozása abból fakadt, hogy a háború leleplezte a verbális kommunikáció csődjét. Beszédek, kinyilatkoztatások hangzottak el patriotizmusról, áldozathozatalról, miközben az országok egymást hibáztatták a mészárszékért. A dadaizmus bizonyos értelemben kegyelemdöfést adott ennek a bőbeszédűségnek. A szokatlan akciók, kiáltványok, kabarék, abszurd versek révén vissza kívánta adni a nyelv jelentőségét.

A mi korunkat mennyire tartja „dadának”? Milyen átfedéseket lát egyes politikusok következmények nélküli, értelmezhetetlen, torzító bőbeszédűségével?

Hetven éve nincsenek világméretű háborúk, a nyelv valamelyest visszanyerte az alapvető funkcióját, a párbeszédek kezdeményezését a barbarizmus visszaszorítására. Mindamellett 1992 és 1996 között olyan háború zajlott Európa közepén, amely a harmadik világháború kirobbanásának a veszélyét hordozta magában. Manapság nemzetközi szinten ugyanazt a kakofóniát, mondhatni, dadaizmust tapasztaljuk, ami emlékeztet az I. világháború előtti bőbeszédűségre. Elég, ha csak az elhúzódó polgárháborúra gondolunk Szíriában, vagy Iránra, a síita világra, Oroszországra, Amerikára.

Miben változott meg az írástudók felelőssége?

Mindenkori kötelességünk hallatni a véleményünket, a szavak, a művészi kifejezési formák segítségével értelmezni, megérteni a történéseket. A politikusok megnyilvánulásainak szinte semmi értéke, az elektronikus média elbutító delíriumban tartja az embereket, az írott sajtó szava sem hatékony, a politikai pártok viaskodnak egymással vagy önmaguk körül forognak, az amerikai elnökválasztási kampány jelöltjei pávatáncot járnak a választókkal. Nos, ilyen helyzetben a művész, az írástudó, az értelmiség feladata, hogy megtörje az elkoptatott szavak áradatát, és a maga szóhasználatával, gondolataival a hitelességet közvetítse, ha kell, provokatív módon is.

Groteszk, váratlan fordulatokkal teletűzdelt darabjaiban gyakran foglalkozik társadalmi kérdésekkel, aktuális problémákkal.

Mindig drámai eseményekről írok. Három színdarabot szántam a délszláv háborúnak, a Boszniában megerőszakolt nőknek, a balkáni vadkapitalizmusnak, a gyász lehetetlenségének a háború sújtotta területeken. Nemrég írtam egy darabot a menekülthelyzetről. Az a címe, hogy Migrááááns, avagy túl sokan vagyunk ezen a kurva hajón. A színház eszközeivel próbálom körbejárni és megérteni ezt a humanitárius és egzisztenciális katasztrófát. Mindannyian érintve vagyunk ebben a drámában, menekültek, áldozatok, emberkereskedők, politikusok, coachok, európai állampolgárok.

Romániában közel tíz évig cenzúrázták a darabjait, jelenleg ön a legtöbbet játszott színpadi szerző.

Amikor 1987-ben Franciaországba emigráltam, már vagy húsz színdarab állt mögöttem, amelyek bekerültek a nemzetközi színházi körforgásba. A kommunizmus bukása után rögtön bemutatták az addig csak a színházi rendezők fiókjaiban heverő darabjaimat. Azóta rendszeresen visszajárok Romániába, független társulatok és kőszínházak egyaránt műsorra tűzik a színműveimet. Franciául írom őket, aztán visszafordítom románra. Minden évben részt veszek fesztiválokon, nemzetközi találkozókon, legutóbb Kolozsvárra hívtak meg. Gyökereket Románia adott, szárnyakat Franciaország.

Egyszer úgy fogalmazott, hogy valódi hivatása hidat képezni Kelet és Nyugat között.

Valóban. Életem felét egy diktatórikus rezsimben töltöttem, az utóbbi harminc évet pedig a demokráciában. Ne legyenek illúzióink, Kelet-Európát, Romániát ma is a Balkán népé­nek tekintik Nyugaton. Az elszakadás, a lemaradás élménye történelmi hagyomány mind a románoknak, mind a magyaroknak. Nyugtalan tekintetünket vakon Nyugat felé vetjük, közben alig-alig ismerjük egymás értékeit, hol­ott szomszédos országok vagyunk. Hiányolom az egy blokkba tartozó országok közötti kommunikációt.

A magyar írók közül kikkel érez valamiféle rokonságot?

A közös történelmünk révén hasonló az érzékenységünk, van köztünk egy kimondatlan cinkosság. A totalitarizmus kimunkálta bennünk az elnyomásról, az agymosásról szóló tudást. Nagyon szeretem például Visky András kolozsvári író műveit csakúgy, mint Spiró György történelmi regényeit.

Szentgyörgyi Rita, Magyar Narancs, 2016