A Kossuth-díjas Zsótér Sándor rendezésében nemrég mutatta be a Maladype Színház a III. Richárdot. A rendező szerint sokan előítéletekkel közelítenek ehhez a történethez, miközben valójában fogalmuk sincs a darabról. Sőt, a saját környezetükben sem ismerik fel, ha valaki III. Richárdhoz hasonlóan viselkedik. Zsótér Sándorral az előadás premierje előtt beszélgettünk: Shakespeare drámája mellett több korábbi, valamint jövőbeli rendezése és a Saul fia is szóba került.

Mi a nehézség (vagy a könnyebbség, ha van) abban, hogy olyan darabot állítanak színpadra, amelyről mindenkinek van valamilyen prekoncepciója, előzetes elképzelése?

Milyen elképzelése lenne? Honnan? Aki sosem foglalkozott behatóbban a történettel, bizonyos hívószavakat akkor is biztosan fel tud idézni. Arról, hogy „Országomat egy lóért” vagy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, mindenkinek van valamilyen emlékképe.
Éppen ezek nem jelentenek semmit! A néző azt hiszi, hogy ismeri a III. Richárdot, pedig nem. Előítéletekkel vagy hamis előképekkel közelít valamihez, amiről fogalma sincs. Honnan ismerné a darabot, aki beül? Nem olvasta, csak citál belőle közhelyeket, egy-egy sort. Aki nem tud semmit, de hiszi, hogy tud, az hülye. Aki valamit tud, látta már itt-ott-amott, az jó esetben összeveti a látottakat, ez még jól is sikerülhet. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy könnyebb-e olyan darabot csinálni, amit senki sem ismer? Ilyenkor más típusú előítéletekkel kell szembesülni. Van, hogy jó, van, hogy rossz. „Nem ismerem, tehát utálom.” Ilyenkor sok minden azon múlik, hajlandó-e a néző a kíváncsiságát működtetni.

Nem nagyon nehéz előítéletek nélkül odafigyelni III. Richárd konkrét történetére, amikor amellett, hogy a színházban egyébként is jelen időben játszódik minden, ez az alapanyag annyira kínálja magát az aktualizálásra, minden korban?

A konkrét történelmi alakkal nincs mit kezdeni, nem történészek vagyunk. Szép, hogy nemrég megtalálták a csontvázát... Shakespeare műve maga már egy transzformáció, sűrít, fordít, összegez valamilyen cél érdekében. Aztán 400 évvel később jönnek emberek, nekik is vannak céljaik, azok érdekében kezdenek valamit a darabbal. Miért kevés az, ha értelmesen elolvasunk egy darabot, és megpróbáljuk elmondani, ami oda van írva? Az aktualizálás nem világos fogalom. Jelenthet egy eszközt, egy tárgyat, mobiltelefont vagy fényképezőgépet. Utalást egy politikusra. Egy ruhát. Egy megváltoztatott szöveget. Mitől mondjuk azt: „Úristen, ez így van ma is!”. Az emberi viselkedés, a magatartásminták nem nagyon változnak. Valamennyit igen, gyorsabban zajlik minden, más nyelven beszélünk. A nyelv nagyon pontosan jelezheti, hogy valami mikor történik. Miért mutatjuk be most a III. Richárdot? Egy színdarab, ami éppen időszerű, és már sokszor volt időszerű. A Maladype együttes vezetője, Balázs Zoltán éppen azt mondja, hogy szeretné éppen ezt a Shakespeare-darabot játszani. Nem mondanám, hogy soha nem volt ennyire időszerű, egyszerűen most kínálkozik egy alkalom arra, hogy foglalkozzunk ezzel a darabbal. Adná magát az a típusú aktualizálás, hogy egy az egyben rámutassunk egy mai közszereplőre. Szerintem fontosabb megmutatni, hogyan szabadul el egy ember, hogy a környezete sem jobb a deákné vásznánál, nélkülük nem is létezhetne.

Tehát az a cél, hogy a néző felismerjen egy örök érvényű viselkedésformát vagy jelenséget?

Inkább arról van szó, hogy az emberi természet nem változik, de minden más igen. Ebben a formában, ahogy a III. Richárdban látjuk, mindez nincs: nem ilyen típusú háborúk vannak, nem így történnek a megbeszélések, nem így csinálják ki az embereket – sokkal cinikusabban, rövidebben, gyorsabban. Ez egy mesejáték a mai élethez képest, de ugyanazok az emberi mozgatórugók, manipulációs és rágalomtechnikák. Richárdról egy ilyen szép jelzőt mondanak: békebontó. Van olyanfajta ember, aki nem tűri maga körül a harmóniát vagy a nyugalmat, valahogy bele kell köpnie. Más kérdés, hogy amikor eléri a célját, akkor nincs nagyon mit élvezni rajta. Szerintem az a baj, hogy nehezen érhető tetten ez a folyamat. Ha átlátható lenne, nem szabadulhatnának el emberek.
Könnyű mondani: „Ó, mi ezt látjuk!” A saját környezetünkben sem látjuk. Pont ezt kell megmutatni, hogy nem vesszük észre, különben az emberek rögtön mondanák: „Ez egy gazember, nem választjuk vezetőnknek, ez a munkahelyi vezető alkalmatlan, fellázadunk és elsöpörjük...” Hogyan kell ezt megmutatni? Nem a mit, a hogyan a nehéz. Visszautalva az első kérdésre: valami homályos vázra emlékeznek, valami púpos beszél, valami nőt elcsábít, a végén pedig „országomat egy lóért”. Nehéz elérni, hogy ezen belül a részletekre is tudjanak figyelni. Van olyan előadás, amelyik egyszerűen a vizualitással, a zenével, képekkel próbálja megértetni magát; sokszor a színészi játék helyett. Talál egy kódrendszert, amit a néző rögtön felismer – nyakkendő, stadion, medve, migráció – a felismerés birtokában már nem a dologra figyel, hanem arra, hogy „ja, persze, ez ő”. A kód megvan, nem kell nagyon figyelni, a felismerés már olyan, mintha értene mindent. Ez nem bűn, nem jó vagy rossz kérdése. Van ilyen előadás, és van olyan, amelyik nem így dolgozik.

Említette, hogy fontosak a Richárdot körülvevő emberek, mert ők sem jobbak a deákné vásznánál. Richárd ellenfelét, Richmondot, aki betölthetné a pozitív hős szerepét, miért hagyta ki az előadásból?

Tehetetlen az ember az ötödik felvonással, hirtelen, két-három óra elteltével bejön egy alak, akiről nem tudunk semmit, és ő a pozitív hős. Ugyanolyan hatalombitorló állat, mint III. Richárd, ugyanolyan jogtalanul, mint ő, valahogy mégiscsak eléri a szerző, hogy neki drukkolj, mert Richárd már annyi mocskosságot csinált.
És mégis Richárdnak fogsz drukkolni! Akit héttől látsz gonosznak, aljasnak, féregnek, megátalkodottnak, nyájas gyűlölködőnek! Aztán bejön valaki, hogy ő most jó lesz... Nagyon nehéz szerep. Valaki a vége előtt bejön, mond három beszédet, és ezért szeressük? Nem ismerjük, nem láttuk vészhelyzetben. Richmondnak köze volt Erzsébet királynőhöz, a szerző megbízójához, de gyakorlatilag nem ismerjük. Most azt éreztem, nem kell ez az alak. Itt a történet vége. A többi szerep szinte kivétel nélkül megmaradt.

Nem ijesztő, hogy III. Richárdot akár szeretetre méltónak is láthatják a nézők?

Az a jó, ha zavarba ejtő. Tudom, hogy ő egy állat, de nem tudok megtagadni tőle valami formátumot, valami leleményességet. Semmilyen megbocsátás nincs bennem felé. Azon dolgozom, hogyan lehetne észlelni azokat a pillanatokat, amikor meg lehetne állítani.
A környezete annyira naiv, érdekvezérelt és haszonelvű, hogy senkinek sem jut eszébe azt mondani: „állj, ne tovább!”. Azt hiszik: „velem ez nem történhet meg”. Aztán váratlanul megtörténik.

A Maladype Színházban a közönség mindent testközelből láthat. Tehát az ő feladatuk észlelni ezeket a pillanatokat?

A fele rajtunk múlik, a másik fele rajtuk. Meg kell tennünk mindent, de a néző nélkül nem lehet. És számolni kell azzal, hogy ha nincsenek egyszerű kódok, akkor esetleg azt mondják: „Ez mi? Minek volt?” Mert nem olyan a zene, nem olyan a ruha, ő nem úgy látja, őt meg untatja.

Miért választották Szigligeti Ede 1867-es III. Richárd-fordítását?

Elképesztőnek tartom ezt a szöveget. Nekünk úgy kell mondanunk, hogy aki hallja, eszébe se jusson, hogy ez 150 éves szöveg. Hallják, hogy „vala”, meg „mondá”, és olyan szavakat is, amik érthetőek ugyan, de nem használjuk őket ma. Kérdés, hogy örül-e a közönség, ha azt hallja, hogy valakit szögarcúnak vagy kakodémonnak hívnak. Vajon ennek a zenéje meglepi, elmosolyogtatja őket? Nem szeretem az utcáról szedett, SMS-ből kivett szavakat a színdarabokban, mintha az életből jöttek volna, bár az élet ott, ahogy van, százszor izgalmasabb. Engem meghökkentett ez a Szigligeti-fordítás. Vállalom a kockázatát.

Éppen az előadás díszletében beszélgetünk. Elöljáróban mit lehet róla elárulni?

A Maladype Színház középső szobája. Akkora, amekkora: három ajtó nyílik belé, jó helyeken, sok a lehetőség a ki-be járásra. Az én tapasztalatom: Shakespeare színészeket kíván, tárgyakat nem. Most van itt egy állvány. Ilyet bárhol látni építkezéseken, szobában ritkán. Az állvány ad egy fölső szintet, a benne lévő asztal egy középsőt. A pékasztal bádoggal borított, nem étkező- vagy dohányzó- vagy tárgyalóasztal, valami más a struktúrája. A két fémnek, a bádogborításnak és az alumíniumállványnak van valami viszonya. Az előadást négy szektorból lehet nézni. Színpadon ez nem érdekelne, de egy lakásban érdekel a két oda nem illő tárgy. Itt jó azzal játszani, hogy valakinek a feje a plafont veri. Ambrus Mária javasolta, hogy próbáljuk meg ebben a díszletben.

Balázs Zoltán szerint ön a korábbi maladypés rendezései óta sokat változott. Mennyire érzékeli ezt saját magán? Másféleképpen viszonyul a társulathoz?

Változott a társulat összetétele. Most három színésznő és két színész van. Ezért hívhattam férfi színészeket. Ritkaság, hogy ennyi színészt hívhat az ember, kemény az elszámolás is, hiszen én hívtam őket. Közülük majdnem mindenkit tanítottam, dolgoztam velük korábban. Jó látni, hogy most hol tartanak. Hogy én változtam-e? Erre sajnos nem látok rá. Türelmetlenebb és türelmesebb is lettem.
Nemrég hirdették ki a Nemzeti Színház következő évadának programját, ott a Hippolütoszt fogja rendezni. Az milyen stádiumban van?
Koraiban. A fogantatás pillanata az, amikor adnak egy ajánlatot. Megrémül az ember, de ugyanakkor megörül neki. És „Úristen, mi legyen”. Azt hiszem, Vidnyánszky Attila igazgató úr dobta be, hogy görög darab legyen. Görögöt csak a főiskolán csináltam, meg régen a Katona Kamrájában. A két korábbi munkában megszeretett színészekre gondoltam, az járt a fejemben, hogy ők mit tudnának ebben csinálni.

Van esetleg olyan érzése, hogy bizonyos színházakba éppen azért hívják önt rendezni, a Nemzetitől a József Attila Színházon át az Erkelig, mert olyasmit szeretnének a színpadon látni, ami más, mint amihez az adott színház törzsközönsége szokva van?

Van. Egészen más például, ha egy vidéki színház hív. Fontos, hogy mire hívnak, kötelező a darab, vagy választhatok? Miért hívnak? Mert sokat, rendesen és tisztességesen dolgozom, nem viszek sok pénzt, és nem akarok igazgató lenni sehol. Általában kis helyekre engednek be. Szempont-e nekik, hogy más legyen? Ezt csak ők tudnák megmondani. Azt hiszem, ha visszahívnak valahova, látják értelmét annak, amit csinálok. A színház kiszámíthatatlan. Ugyanolyan erővel csinálja az ember azt is, amit a nézők nem szeretnek, és sokszor váratlan, hogy valamit megszeretnek. Szeretném hinni, hogy a színészekkel és a munkatársaimmal kicsit messzebbre nézünk annál, ami éppen divat. Minden meghívásnak bonyolult, de észszerű oka volt. Sok munkával egy oknyomozó riporter kideríthetné.

Mit deríthetne ki az oknyomozás ezekről a felkérésekről?

Huszonnyolc éves koromban kerültem Nyíregyházára, Gaál Erzsébet dramaturgja voltam, és ott kezdtem rendezni. Léner Péter éppen akkor került onnan a József Attila Színház élére, majd évtizedekkel később meghívott a József Attila Színházba. Jó volt ott dolgozni háromszor. Ez a rendszeresség megszűnt, de az ott befektetett energia mégis megtérül, azokkal a színészekkel dolgozom, akiket ott ismertem meg. Például Fila Balázs most játszik a Richárdban. Az Erkel Színházban véletlenek szerencsésen találkoztak – az akkori főzeneigazgató, Halász Péter javasolta, hogy rendezzem meg A bűvös vadászt. Éppen akkor, 2014-ben készült el Tallér Zsófia gyerekoperája, amelynek rendezésére a zeneszerző már korábban felkért. Választás elé állítottak, én a korábbi ígéretemet, a gyerekoperát választottam. Később úgy alakult, hogy mind a kettőt megrendezhettem. Semmilyen kiszámíthatót nem látok ebben. Ha egy színház visszahív, azt hiszem, látják értelmét annak, amit csinálok.

Az Oscar-díjas Saul fiában színészként látható. Röhrig Géza egy közönségtalálkozón azt mondta: úgy érezte, hogy áldás volt ezen a forgatáson. Ön érezte ugyanezt?

Én halálfélelmet éreztem. Persze nem voltam annyit a forgatáson, mint a főszereplő, ő valószínűleg sokkal mélyebb előkészítési munkában vett részt. Én őszintén mondom: megtisztelve éreztem magam, hogy Nemes Jeles László elhívott castingra. Boldog voltam, hogy megkaptam a szerepet. És hálával tartozom ott mindenkinek.

Megdöbbentő volt a vásznon látni a végeredményt?

Nem tudtam úgy figyelni a filmet, hogy megdöbbentő legyen. Sok mindent ismertem, sok minden meglepett. Nem tudtam például, hogy Géza arca vezeti az egész történetet. Ők nagyobb szetteken dolgoztak, mindent tudtak előre, ebből én keveset láttam. Azt olyankor nem tudhatod, hogy te abban mi vagy. Nekem pont elég volt, hogy azt a munkát, amit Nemes Jeles László adott, meg tudjam oldani.
Nagyon örülök mindennek, ami történt a filmmel és azokkal, akik ott keményen dolgoztak. Nagyon sok ember komoly munkája. Ritkán, de van olyan, hogy jó helyre kerül egy díj.

Verasztó Annamária, origo.hu, 2016.