3 fontos jelző magadról…

Kalandvágyó, szenvedélyes, konok.

3 fontos jelző a Maladypéről…

Integratív, kísérletező, hiteles.

Ki volt az, aki a legjobban jellemzett eddigi életed során és mit mondott Rólad?

Tim Caroll (a Hamlet előadás rendezője), aki a színpadi helyzeteket és viszonyokat a futballjáték példáján keresztül világította meg számunkra, Hamlet szerepe kapcsán azt mondta egyszer, hogy én az ő focicsapatának Ronaldinho-ja vagyok, akinek nem az a legfőbb feladata, hogy mindenáron gólt rúgjon, hanem hogy a labdát úgy passzolja csapattársainak, hogy ők kapura rúghassanak.

Mi a legelső emléked?

Édesanyám hosszú haja.

Hol vagy igazán otthon?

A világon bárhol, de leginkább a saját képzeletemben.

Mi az, amit valószínűleg senki sem gondolna rólad?

Hogy hűséges vagyok.

Mesélj a legmeghatározóbb színpadi pillanatodról a pályád során…

Akkor beszélnem kell a Hamletről, ami színészi pályám egyik csúcsát jelentette. A magyar színészet alapvetően garanciális szeret lenni. Tim Caroll viszont a kockázatot és a kockáztatást kérte. Ha ő nincs, ha ő nem úgy fogalmaz a próbák során, nem élhettem volna át azt a pillanatot, ami gyökeresen átírta bennem a színházról való gondolkodást. Ez a Hamlet improvizációs jellege miatt tényleg minden alkalommal más volt. Azon a fordulópontot jelentő estén – körülbelül az ötvenedik előadásnál járhattunk – a „Hogy vádol engem minden alkalom” kezdetű monológnál hirtelen rettenetesen fáradtnak éreztem magam. De annyira, hogy legszívesebben azt mondtam volna a nézőknek: elnézést, de szükségem van egy kis időre, mert szétrobban a fejem. A színészhang azt mondta belül: „ezt nem teheted meg Zoli, színész vagy, a show-nak mennie kell, a nézők kifizették a jegyeket a Hamletre, és te Hamlet vagy.” Egy másik hang meg azt mondta: „hiába tudod rutinból hatásosan megcsinálni, valójában hazudsz. Mi lenne, ha kimondanád: elfáradtam.” „Lehet.” „Nem lehet.” „Színész vagy…” „Ember vagy…” S akkor (önmagam számára is) váratlanul megszólaltam: „Kérek két perc csendet, hogy magamban lehessek.” Ilyen csendet azelőtt még nem hallottam színházban, a nézők mozdulni sem mertek, szerintem nem hitték el, hogy ez megtörténhet egy előadás közepén. Nem is kellett két perc, és szavakra bontva elkezdtem mondani: „Hogy. Vádol. Engem…” – és felépítettem a monológot a csendből, a semmiből. Hálás tapsot kaptam, a nézők érezték, hogy valamiféle „új hitelesség” tanúi lettek. Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy mertem ennyire „szakmaiatlanul” viselkedni. S akkor rádöbbentem, hogy Balázs Zoli nem Balázs Zoliként, hanem Hamletként fáradt el, mert Hamlet pörgette túl az agyát. A szerepalak ugyanis kizárólag a problémával foglalkozott: gondolkozott, vitatkozott magában. S bár a gondolkodás élvezete determinálja az agy működését, a kapacitás véges. Akkor fogtam fel, hogy igenis van olyan, hogy emberszínész. Színészileg felnőtté váltam, s nem mellesleg megrendeztem a Leonce és Léná-t, amivel új korszak kezdődött el a Maladype életében.

Mire vagy a legbüszkébb a társulatoddal kapcsolatban?

Az itthon és külföldön elért sikerekre és arra, hogy a világ bármelyik pontján azonnal magukénak érzik a nézők előadásainkat, színészeinket.

Hogyan választod ki a színészeidet, mi a legfontosabb számodra rendezőként?

A legfontosabb, hogy a színészben olyan képlékeny anyagot találjak, amelyik hagyja és igényli is, hogy folyamatosan alakítva legyen. Rendezőként a kíváncsiság, nyitottság és gyermeki játékosság mellett a „ragadozó” attitűd, a színészi „éhség”, „éberség” a legvonzóbb számomra.

Ha azt mondjuk monodráma, te azt mondod…

Viktor Kravcsenko: Én a szabadságot választottam

Ha azt mondjuk Bázis, te azt mondod…

Otthonosság, emberközeliség, közvetlen hangvétel.

Ha azt mondjuk utazás, te azt mondod…

Kányádi Sándor „Előhang” című verse:
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Zsótér Sándor rendezésében III. Richárdot állít színpadra a csapat, ahol most ismét színészként láthatunk. Melyik volt a próbafolyamat legemlékezetesebb momentuma és milyen érzésekkel várod a bemutatót?

Minden egyes momentum meghatározó, melynek köszönhetően a próbák során „Heuréka!” élményben volt részem, azaz az egyszeri és megismételhetetlen felismerés örömét élhettem át. A bemutatót ugyanolyan próbalehetőségnek tekintem, mint bármelyik próbát, ahol mindig valamivel többet érthetek meg III. Richárddal kapcsolatban.

LeCool, 2016.