A kommunizmus története elmebetegeknek. A legendás lengyel-magyar barátság szellemében zajlott a chicagói Trap Door Theatre bemutatója, amely magán viseli a nemzetköziség jegyét is – chicagói lengyel színház, magyar rendező, külföldön élő román író műve – a kísérletező modernség szellemében.

A kortárs drámairodalom egyik nemzetközileg is meghatározó alkotójáról már régóta tudtam – vallja beszélgetésünk során Balázs Zoltán budapesti rendező –, de személyesen csak 2011 nyarán, a Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon találkoztunk, ahol sikerrel mutattuk be társulatom, a Maladype Színház előadásában Georg Büchner Leonce és Léna című darabját. Beszélgetésünket újabbak követték, majd 2014 decemberében Mateit vendégül láttuk Budapesten, ahol bemutattuk „A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik” című művét. A bemutató, majdnem mindegyik jelenetét más-más festő stílusával átitatva adtuk elő, sikert aratott a közönség és a szakma körében. Személyes hangvételű beszélgetés követte az előadást, ahol a szerző exponálta gondolatait a világról, irodalomról és színházról. Ekkor említette először a chicagói Trap Door Theatre művészeti vezetőjének, Beata Pilchnek a nevét, akinek a személye és a színházcsinálásról alkotott elképzelései sok hasonlóságot mutattak mindazzal, amit az általam alapított Maladype Színház képvisel. Innen már csak néhány lépés volt a Beatával való személyes találkozó Krakkóban és a chicagói vendégrendezés előkészítése A darab kiválasztásakor mindketten A kommunizmus története elmebetegeknek című Matei Visniec-művet preferáltuk.

Mi a darab végkicsengése; felejteni, vagy igenis figyelmeztetni a kommunizmus veszélye ellen?

Fontosnak tartom az emberiség kollektív emlékezetének karbantartását és a különböző tájegységekhez, népcsoportokhoz, kultúrákhoz tartozó emberek egyéni felelősségét is mindazzal kapcsolatban, amit közvetlen környezetükben vagy a világ egészét tekintve képviselhetnek és tehetnek. Ezért gondolom azt: a korábbi tapasztalatokból nyert tanulságok értékelése és elemzése sokat segíthet abban, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el. A darab végén elhangzó kétértelmű állítás, mely Yurij Petrovszkij szájából hangzik el, fontos üzenet: „Sztálin nem halt meg…”, azaz „szelleme”, „öröksége” még él és itt kísért közöttünk…

Kommunista hibák, visszaélések, hiszen keveset élt a rendszerben, zsenge gyerekként?

Keveset, de ahhoz mégis eleget, hogy gyerekként sokszor szemtanúja legyek annak, ahogy megáll házunk előtt a fekete kocsi; ahogy idegenek házkutatást végeznek otthonunkban, és a nagyapámat koholt vádak alapján elhurcolják – mondja a kolozsvári származású rendező.– A kommunizmus utolsó időszakában, gyerekkoromban alaposan magamba szívtam a besúgással és feljelentéssel terhelt mindennapok félelemmel és szorongással fertőzött levegőjét, és korán tisztában lettem azokkal a blokkolt folyamatokkal is, amelyek egy szabadságra szomjazó fiatalnak útját állták.

Honnan az elhivatottság a színház iránt?

Kisgyerekként a cirkuszművészet elkötelezett alkotója szerettem volna lenni, mint akrobata bohóc, aminek nemesi származású családom nem igazán örült; hatéves koromban mégis megszöktem egy vándortársulattal, de időben észrevették eltűnésemet, és megállították a karavánt. Így, miután a cirkusszal kapcsolatos terveim meghiúsultak, új szerelemet és új kalandot kerestem, és egyenes út vezetett a színház világába.

Megharagszik, ha használom önnel kapcsolatosan a „szent őrült” kifejezést, hiszen már Csokonai is megmondta, bolond, aki poétává lesz Magyarországon, de manapság sem könnyű sehol a nagyvilágban a semmiből színházat teremteni, és én úgy tudom, ön ennek az amerikai turnénak a bevételét is a budapesti színház fenntartására fordítja...

Csokonainak – sajnos – akkor is, most is igaza van; egy olyan független színházat vezetni ma Magyarországon, ami kizárólag pályázatokból, cégek és magánszemélyek támogatásából, a színházunkat szerető és támogató nézők adományaiból tartja fenn magát, olyan, mintha valaki egy lakatlan szigeten rekedne, ahol csak kókuszdióval és a tenger gyümölcseivel tarthatná fenn magát…

Milyen tervei vannak a közeljövőben?

Színészként jelenleg III. Richárd szerepét próbálom Shakespeare drámájában. Ezt követően ismét egy Matei Visniec-darabot fogok nemzetközi koprodukcióban színpadra állítani, melynek címe Dada Cabaret, és a dadaizmus művészeti mozgalom századik évfordulójára írt a Franciaországban élő, román származású szerző. A darab – a dadaistákra jellemzően – kollázstechnikára épül, és az összművészetek nyelvén beszél a világban zajló aktuális problémákról és jelenségekről.

Szándékozik-e visszatérni Chicagóba, mikor és miért?

A Trap Door Theatre-ben bemutatott előadás – hál` istennek! – mind a nézők, mind a kritikusok körében értő fülekre talált, és mindegyik előadás teltházas, ami nagy örömmel tölt el. Különösen értékesek
számomra a széles körben megfogalmazódó pozitív visszajelzések, mert a színészek és a stáb többi tagjának tehetségét, munkáját igazolja, hiszen a közel két hónapos próbafolyamat alatt komoly energiát fektettek a koncepcióm részeként felépített közös színházi nyelv kialakításába és képviseletére a majdani előadások során. Csodálatos
színészekkel találkoztam, akik a közös munka során az új színházi impulzusok iránti nyitottságról és alázatról tettek tanúbizonyságot. Ebben a színészek részéről (is) megmutatkozó integratív munkamódszerben nagy szerepe van Beata Pilch sok évre visszanyúló avantgárd színházi tevékenységének, melynek alapja a folyamatokban való gondolkodás, a verbális és non-verbális színpadi jelek váratlan és bátor színészi megoldásokkal történő életre keltése. Beata Pilch erős egyéniséggel rendelkező színházi műhelyébe bármikor boldogan térek vissza.

Tatár Etelka, Magyarország, Kultúra Chicago, 2016