“Rengeteget törtem a fejem, hogy egyáltalán el merjem-e küldeni a darabot Balázs Zolinak...” – Csepeli György művének bemutatója a Maladype Színházban.

December 15-én csütörtök este 19.00 órától a Maladype Színház felolvasószínházi előadásként mutatja be Csepeli György: IV. Károly – egy befejezetlen történet című drámatöredékét. A szerzővel “az ész cseléről”, a játékos kockázatvállalásról, valamint képzelet és a valóság kapcsolatáról beszélgettünk.

Mi inspirálja arra, hogy szociálpszichológusént, szakmája egyik legelismertebb képviselőjeként, több évtizedes szakmai múlttal a háta mögött drámatöredéket írjon?

A szociálpszichológia nem más, mint az emberi élet elméleti átvilágítása, aminek segítségével mintegy röntgenképet kapunk a társadalmi kapcsolatokról. A színház felfogható úgy is, mint az élet egyéni optikán keresztül szemlélt tükre. Az életben előforduló interakciós helyzetek, konfliktusok mind megtalálhatóak a színházban is, ilyen értelemben az élet és a színház között között nincsen „kínai fal”. A konkrétabb választ úgy tudnám megfogalmazni, hogy szociálpszichológusként sosem laboratóriumi képletekre bontottam le az emberi életet és nem a maga elvontságában vizsgáltam az egyik és a másik személyt. Nem abból indultam ki, hogy az igazi szociálpszichológiai hősöknek nincs nemük, nincs életkoruk, ami miatt „lebegnek” a világban a maguk elvontakoztatott mivoltában. Ezzel szemben egy „magyarosított”, vagy „kelet-európaisított” szociálpszichológiát akartam csinálni, behoztam az élet különböző kategóriáit, amiket általában külön szoktak vizsgálni: ki zsidó – ki nem zsidó, ki magyar – ki nem magyar, ki román, ki ukrán, ki cigány... Tettem ezt azért, mert úgy láttam, hogy a szociálpszichológia történelem nélkül meglehetősen üressé válik. Ezért interdiszplicináris módon vizsgáltam a társadalmat, amelyben kiemelt helyet kapott a múlt. Itt, ebben a körben, ahol élünk, a múlttól nem olyan könnyű megszabadulni. Amikor már azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, mint A Nyolcadik utas: a Halál, egyszer csak megint visszatér. IV. Károlyhoz úgy jutottam el, hogy az ő személyében tudtam megragadni annak a tragikus kisiklásnak a pillantát, amikor az első világháborút követően Magyarország visszafordult egy olyan úton, amely vihetett volna Nyugat-Európa, a demokrácia és a szabadság felé. Más kérdés, hogy a többi közép-kelet-európai ország sem nagyon törekedett, hogy előre menjen ezen az úton, de a magyarok szerintem jobban lemaradtak a kelleténél és azért maradtak le, mert belestek abba a csapdába – ami persze tragikus csapda volt –, hogy a saját nemzet szeretete összekapcsolódott a más csoportokkal szembeni gyűlölettel. A saját fajta iránti szeretet kifejezhetetlen lett gyűlölet nélkül. A gyűlölet tárgyává lettek mindazok, akik a korabeli elképzelések alapján szétmarcangolták a Trianon előtti Magyarországot. IV. Károly az Osztrák-Magyar Monarchiának azt a legjobb hagyományát képviselhette volna, amely kiszabadítja a magyarokat ebből a borzalmas bilincsből, amit a gyűlölettel kiegészített nemzeti identitásuk jelentett, hogy: csak akkor vagyok magyar, ha egyúttal nem vagyok zsidó, csak akkor lehetek igazi hazafi, ha gyűlölöm a románokat. Károly fölötte állt ennek a mentalitásnak és ezért nagyon vonzott. Az ő működését, a Horthyval való konfliktusát és a környezetének az ellene irányuló intrikáit – amelyet politikai tapasztalatamból fakadón elég jól ismerek – szerettem vola a középpontba állítani.

Többen egyetértenek abban, hogy rendre éltek a történelem során olyan uralkodók, államférfiak és vezetők, akiknek – és környezetüknek – a társadalom fejlődése és jóléte érdekében megfogalmazott víziói és ezek gyakorlati megvalósítása az eredeti céljaikkal éppen ellentétes hatást értek el. Törvényszerű, hogy egy politikai elit a saját jobbító szándékának az áldozatává válik?

Ez az emberi történelem egyik alapvető kérdése. Károly helyzete annyiban különbözik, hogy számára esélyt sem adott a környezete, hogy az elképzeléseit megvalósítsa. A történelem során többeknek megvolt lehetőségük az ideáik kivitelezésére, de sajnos ezek olyan eszmék voltak, amelyeket nem lehetett erőszak nélkül megvalósítani és ez az alkalmazott erőszak hatott vissza rájuk és tette tönkre az eredeti jó szándékot. A konkrétabb magyarázatot Hegelnél érdemes keresnünk, aki azt mondta, hogy a történelem „az ész csele”. Mindenki akar valamit, akár jót, akár rosszat és ezekből többnyire olyan események valósulnak meg, amelyeket senki nem akart. Ennek az ördögi mechanizmusnak a hatalma elól senki nem tudja magát kivonni, különösen akkor nem, ha nincs is tudatában ennek a törvényszerűségnek. Az én hősömre nem jellemző ez a szofisztikáltság, benne inkább egy olyan tragikus, elveszett lehetőséget látok, ami ránk, magyarokra hatott ki végzetesen.

... nem voltak vámhatárok, szabad volt a munkaerőáramlás és közös volt a valuta...

... persze! Lembergtől Triesztig egy teljesen egységes gazdasági közösség volt! Erről beszélt Károly unokája, rámutatva, hogy a Monarchia mintaként, egyfajta előképként szolgálhatott volna az Európai Unió számára, amelynek a válsága abban keresendő, hogy amíg a Monarchia a birodalomban élő népek érdekbeszámításával kialakított egy egyensúlyt, addig az EU működésmódja ezt a politikai, társadalmi és gazdasági egyensúlyt nem teszi lehetővé. Károllyal az EU elődjének a lehetősége veszett el. Károly föderalizálni akarta a Monarchiát, de Ferenc Ferdinánd halálával ez lekerült a napirendről, a háború után pedig ez végképp lehetetlenné vált.

Melyik kör gyakorolta a legnagyobb hatást Károlyra? Az uralkodói család, a felesége Zita királyné és a rokonai, a nemzetközi politikai közösség, vagy a magyar belpolitikai elit?

Alapvetően Tisza István jött rá arra, hogy ha Károly modernizálja a Monarchiát, akkor a Magyar Királyság privilegizált helyzete meginog. Ezért is erőltette Tisza, hogy minél előbb megtörténjen a koronázás. A kormányzó magyar politikai elit nem nőtt fel ehhez az ideához, a Károlyi-féle ellenzék pedig egy másik totálkáros elképzelést fogalmazott meg. Ezekből az egymással ellentétes gondolatokból jött ki a legrosszabb helyzet, a csonka Magyarország. Nem gondoltak igazán bele, hogy amikor véget ér a háború, ez bekövetkezhet. De közben már egyértelmű volt, hogy az országot a győztes hatalmak fel fogják szeletelni. Az elit tagjai a hisztérikus vakság miatt nem látták, hogy már régen átrajzolták a Monarchia határait.

Ha már ennyit beszélgettünk történelemről és társadalomról: mennyire befolyásolja az írói tevékenységét a szakmai háttér? Gátolja, vagy segíti? Hiszen egy irodalmi műnek nem feltétlen ismérve a történelmi hűség. Darabja, a IV. Károly esetében milyen arányban játszanak szerepet a történelmi tények és a képzelet?

Meg kell mondanom, hogy nem nagyon szoktam izgulni az életben, de most ez történik...

...Ezt említette korábban, hogy álmaiban a darabja egy példányát szorongatva áll a Mikszáth téri Maladype Bázis nagytermének a közepén és várja, hogy jöjjenek a nézők...

Ennél már csak az a rosszabb amikor bent vannak és kinevetnek! Nem gondolom, hogy amit írtam az irodalom, egyszerűen azokat a gondolatokat, amelyeket megfogalmaztam, nem tudnám máshogyan kifejezésre juttatni. Visszatérve a szakmai háttérre, az alapkonfliktust adó Horthy-Károly jelenet sorsdöntő beszélgetését illetően maximálisan ragaszkodtam az eredetileg a budai Királyi Palotában 1920 Húsvétján elhangzott mondatokhoz. Czernin vonatkozásában is a tényeket vettem alapul. Őt gonosz figurának tartom, mert leleplezte Károly különbéke kezdeményezését, s ezáltal hiteltelenné tette az uralkodót. A magánéleti szálakat én találtam ki.

Ez alatt azt is érti, hogy ha Károlynak sikerül véghez vinni a terveit, lehetett volna egy „européer” uralkodó?

Nagyon jó irányban keresi a választ, hiszen a magyarság kiszabadítása ebből a csapdából nem lehetséges anélkül, hogy a többieket ki ne szabadítanánk. Trianon nem csak a magyarok számára tragédia, a környező népeknek sem tett jót. Károly és a Habsburg Birodalom mindenki számára olyan lehetőség lett volna, amelyben minden nemzet megtalálja a maga számítását úgy, hogy nem egymás rovására érvényesül. Éppen 100. évfordulóját írjuk Ferenc József halálának, amely értelemszerűen együtt jár Károly trónra lépésének centenáriumával. Ebből az alkalomból egy nagyszabású konferenciára került a sor Várkert Bazárban, ahol felszólalt Károly egyik unokája is. Rendkívül izgalmas beszédet tartott és elmondta, hogy a nagyapja tulajdonképpen az Európai Uniót előzte meg elképzeléseivel, hiszen működtetni kívánt egy olyan államszervezetet, amelyben közös volt a hadügy, a külügy...

Azért ennek az izgalomnak van egy pici tétje és játékos kockázata...

Nem, kicsi, nagy!... Az ember ugrik és nem tudja, átér-e a másik oldalra! Rengeteget törtem a fejem, hogy egyáltalán el merjem-e küldeni a darabot Balázs Zolinak, mert a világon nincs más ember, akinek ezt megmuthattam volna... Arra gondoltam: mi lesz, ha azt mondja: menj a fenébe ezzel a dologgal... de az talán jobban megnyugtatott volna.

Félt attól, hogy annyira rossznak találja, hogy nem akarja bemutatni?

Igen, de ez a játékos kockázat belefér mindabba, amit a Maladype kapcsán az elmúlt években láttam, a Kravcsenko-projektben való részvételem pedig komoly megerősítést adott. Egyedülálló, ahogyan Zoli a különböző valóságokat képes láttatni és átjátszani a fikcióba. Ha a csütörtök este is hasonló élményt hoz, akkor nyugodtan alszom.

Oláh Zsolt, szinhaz.org, 2016