A mai felgyorsult, felpörgött világot elképesztően lassúnak érzi, a nézőket pedig minden alkalommal valami újszerűvel és kiszámíthatatlannal igyekszik meglepni. Minden nehézség ellenére próbál független maradni, és, ha kell, állandóan újratervez. Legújabb rendezését, a Dada Cabaret-t december 8-án játssza legközelebb az Átrium-Film-Színházzal együttműködésben a Maladype Színház. Ennek kapcsán beszélgettünk Balázs Zoltán színész-rendezővel, a Maladype Színház igazgatójával.

Készült a Dada Cabaret próbafolyamatáról egy videó, amelyben több alkotó elmondta, szerinte mi a dada. Az Ön válasza viszont nem szerepelt az összeállításban. Önnek mit jelent a dada?

A dadaizmussal foglalkozva, a próbafolyamat során, újra és újra fölvetődött a kérdés, hogy a művészetnek, az alkotásnak lehet-e a szó pozitív értelmében radikális hatása? Képes-e lényegi változást előidézni, új impulzusokat generálva, hatékonyan lendíteni blokkolt vagy még ki nem teljesedett folyamatokon? A dadaizmus 100 éves évfordulójára, a Matei Visniec által írt darab színpadra állítása során én sem tudtam kibújni a válaszok sokféle érvényessége alól. A dada lényegét leginkább Kassák Lajos kötetének címével, A tisztaság könyvé-vel tudnám megfogalmazni: egy olyan tisztulási, lomtalanítási folyamat, amely átfogó hatással van a saját életemre és a színház egészére, a művészet és a hétköznapok viszonyára.

Ez önmagában is elég radikálisnak hangzik. Most hogyan látja tehát: lehet radikális hatása a művészetnek?

Szeretném hinni, hogy igen. Rengeteg be nem vallott, ki nem mondott, eltorzított és "besavanyodott" témánk van, ezeket valamiért képtelenek vagyunk időben tisztázni önmagunkkal és környezetünkkel; amikor pedig végre sor kerül rá, már túl késő. Megcsúsztunk térben és időben. Ezért színházcsinálóként feladatunk, hogy szinkronban legyünk olyan „pikáns" tartalmakkal is, mint a szexualitás, a vallás, a politika vagy a körülöttünk zajló társadalmi folyamatok. Sokan azzal indokolják kívülmaradásukat, hogy a világ túlságosan felgyorsult, befoghatatlan energiával és lendülettel pörög a maga útján. Számomra elképesztően lassú! Ez az ellentmondásos életérzés – mely fakadhat nyugtalan, szangvinikus természetemből is –, bizonyosan tükröződik az előadásban is.

Milyen formában?

Főként a dadaizmus kitalálója, Tristan Tzara személyében, aki tehetségével úgy tudja energetizálni maga körül az eseményeket és beemelni a hozzá hasonló, „elvetemült" játszótársakat szókimondó játékaiba, hogy mindannyian akaratlanul is cinkosaivá válunk. A dadaisták egyik különleges képessége az volt, hogy az aktuális borzalmakat új optikán keresztül tudták egy másfajta valósággá nemesíteni. Szerintem a színháznak is új valóságra van szüksége: új színházi civilizációra, amely új gondolatisággal, megújult eszköztárral – új igényeket és tapasztalatokat integrálva fejlődésébe – igényli a Tzara-típusú, korukat lázban tartó, „renitens" figurákat. Richard Huelsenbeck, Hans Arp, Sophie Taeuber vagy Emmy Hennings tevékenységében – akik Zürichben mindannyian elszántan vettek részt a ma már izmussá kövült dada megteremtésében –, elképesztő hit, energia és lendület volt: személyes elkötelezettség a pillanat újratervezése, a környezet állandó tükröztetése mellett. Azt gondolom, ezt ma sem lehet kikerülnie egyetlen alkotónak sem, ha igazán komolyan veszi mindazt, amit csinál.

Önök is valami hasonlót valósítanak meg? Ha jól sejtem, nem pusztán színpadra állítják a darabot, hanem a dadaista mentalitást egészében próbálják reprodukálni.

Reprodukálásnak azért nem nevezném, mert senki sem tudja, hogy valójában hogyan működtek a múlt század elején dadaista barátaink. Vannak ugyan szájhagyomány útján terjedő legendák, de ezek vagy igazak, vagy nem. Igazán autentikusnak talán csak bizonyos motívumok tekinthetőek, a többit az idő (vagy a legendát ápolók) kreálták utólag – ilyen Vlagyimir Iljics Lenin és Tristan Tzara feltételezett találkozásának története. Ezzel kapcsolatban szintén csekély kézzelfogható adalék maradt fenn a kortársaktól, James Joyce és más írók tollából, feljegyzéseiből. Kevés a mozgóképrészlet is, amiből meg lehetne ismerni, hogy Tristan Tzara és csoportosulása hogyan valósították meg dadaista elképzeléseiket a színpadon, vagy, hogy a kabaré – mint fogalom és műfaj – mit is jelentett számukra pontosan. Mindenesetre Voltaire személye és a kabaré (cabaret) műfajának egymásba fésülése igen érdekes „árukapcsolást" hozott létre az 1916-ban a Spiegelgasse 1 szám alatt kapuit megnyitó, nappal kávéházként, este szórakozóhelyként működő Cabaret Voltaire nevében és programjában. A felvilágosodás emblematikus alakját zászlajukra tűzők a dolgokat más szemszögből, új összefüggésekben vizsgálták és láttatták provokatív performansz-előadásaikban. Azt se felejtsük el, hogy maga Voltaire is országelhagyó volt, aki pályájának bizonyos időszakaiban száműzöttként, hányatott életkörülmények között élt, alkotott és gondolkodott a világ dolgairól, akárcsak Tristan Tzara vagy Lenin. Ezek a mágneses erők valamiféle kimondatlan értékazonosság mentén ösztönösen vonzották egymást akkor és teszik ezt ma is. Ez a vonzalom a fedezete annak, hogy a dadaista módon gondolkodni képes kortárs alkotók képesek felülírni és „Van másik!" - alapon elvetni a már megszerzett tapasztalatokat és teret adni a váratlan történéseknek.

A Maladype színészei szemlátomást nyitottak erre - a werkvideóból például az is kiderült, hogy a próbafolyamat alatt még dadaista verset is kellett írniuk.

Bízom benne, hogy színészeink dadaista gondolkodása össze tud majd kacsintani a mozgalmat 100 éve elindító „háborgók" (mai szlenggel: „agyament modernkedők") autentikus szemléletével. Bár a dadaizmus létrehozói egy évszázada megalkották a minden művészt harcba hívó Dada kiáltvány-t, előadóként, zenészként, szobrászként vagy festőként - alkalmazkodva a dadaista képzelet állandóan változó koordinátáihoz -, mindenki megfogalmazta saját egyszemélyes kiáltványát is. Ezért szerintem nincs olyan, hogy „a" dada; olyan van, „a mi" dadánk. Ahogy Tristan Tzarának is megvolt a maga sajátos dada-képe, úgy a csoportosulás többi tagjának is, függetlenül attól, hogy Romániából, Németországból vagy Amerikából érkeztek Svájcba.Előbb vagy utóbb minden kor gondolkodóiban megszületik az igény, hogy az addig felhalmozott összes társadalmi és kulturális felesleget könyörtelenül felülvizsgálják és szemétre vessék. Így ítéltetnek pusztulásra a mindenféle világjobbító szándékok és utópiák is, amelyek idővel eltorzult zanzái lesznek önmaguk ígéreteinek. Mikor egy társadalom az eszmék keresztesháborújának a végére ér, ahogy a forradalom is felfalja saját gyermekeit, a nagyzoló állítások is felemésztik önmagukat. A dada ezért számomra a pillanat megsemmisítésében meglelt újabb pillanatról is szól. Ez a gondolkodás nem idegen a Maladypétől sem. Az Übü király, a Tojáséj vagy a Remek hang a futkosásban című előadásainkban is tetten érhető ez a mentalitás, amit amerikai turnénk során a közönség a „happy accident" fogalmával azonosított. Ennek a szemléletnek a lényege, hogy a színész, ha valami nem úgy történik az előadáson, ahogy a próbákon megterveztük, nem esik pánikba, hanem az újratervezés jegyében gyorsan és könnyedén reagál a pillanatnyi eseményekre, megszerezve ezzel a helyzet előnyét.

A Maladype Színház társulatának tagjairól a közös munka során már kiderülhetett, hogy megvan bennük az erre való nyitottság. De a Lenint alakító Kútvölgyi Erzsébetről, például, hogyan érezte meg, hogy rá is igaz ez?

Kútvölgyi Erzsébet igényli ezt a fajta újratervezési lehetőséget. Ő egy csodálatos, „ragadozó természetű" színésznő, aki éppen az Origónak adott interjújában mondta el, hogy nem elégszik meg azzal, ha valaki csak a „kútvölgyicizmust" látja benne. Számára az jelent kihívást, ha valami újat tud kipróbálni, egy olyan kockázatos és szokatlan színészi megoldásokra épülő feladatban, amely provokálja őt. Robert Wilson kétféle színésztípust különböztet meg: vannak, akik 7-től 10-ig tetszeni akarnak a közönségnek és mindent elkövetnek, hogy a nézők által mindenáron szeretve legyenek, miközben megfeledkeznek az ügyről, amely színészként őket a színpadra hívta. Vannak, akik azért mennek a színpadra, mert 7-től 10-ig elintéznivaló dolguk van önmagukkal és a darab által felvetett problémákkal. Ha az előadás végén megtapsolják őket, természetesen, nagyon hálásak, de a fő cél továbbra is a szerepalak problémájának nyilvánosan történő hiteles végiggondolása marad. Én az utóbbi színésztípusban hiszek, és Kútvölgyi Erzsébet pontosan ilyen; akárcsak Béres Ilona, Törőcsik Mari, Ladányi Andrea, Sinkó László vagy Kuna Károly, akikkel korábbi munkáimban volt szerencsém együtt dolgozni. Ők művészi értelemben mind ragadozók, mert vérszagra gyűlnek.Lenyűgöz atavisztikus energiájuk, ambivalens és kiszámíthatatlan színészi jelenlétük. A francia úgy hívja őket, hogy „monstres sacrés", és rendezőként tőlük tanulom a legtöbbet.

A dada, a kabaré zenés jellege, Lenin, a Maladype Színház, a meghívott szereplők... mind-mind különböző elvárásokat ébreszthetnek a közönségben, a nézők a legkülönfélébb indíttatásból és várakozásokkal ülhetnek be a nézőtérre. Mire számítsanak, mi fog velük történni az előadás alatt?

Remélem, hogy észrevétlenül, ravaszul irányítva a közönség figyelmét és jól időzítve dramaturgiai, vizuális és akusztikai hatásainkat, elérjük majd azon célokat, melyeket a szerzővel, a játszókkal és a zenekarral közösen a próbák során megfogalmaztunk és felépítettünk. Természetesen kihagyhatatlan az előadásból a dadaistákra jellemző kollázs-, és montázstechnika, a tobzódás mindenféle stílusban, legyen az nyelvi, zenei vagy színjátszásbeli. Sok mindennek kell összetalálkoznia, hogy az összművészet jegyében, az előadás koherens egységgé tudjon összeállni. A Farkas Gábor Gábriel és zenekarával koprodukcióban készült előadásban Gábriel nemcsak zenei vezetőként, hanem a dadaizmus allegorikus figurájaként, mint Monsieur Dada, énekesként és színészként is részt vesz. Az ő nyomozókedve kelti életre a dadaizmus ikonikus szereplőit: Tristan Tzarát, Emmy Henningst és Sophie Taeubert, valamint az első világháború idején Zürichben száműzetésben élő Lenint és Krupszkaját. Őket Kútvölgyi Erzsébet és a Maladype színészei – Bödők Zsigmond, Szilágyi Ágota, Tankó Erika és Huszárik Kata – keltik életre egy lendületes, sűrű, asszociatív és a játékos képzeletet mozgásba hozó, friss és értelmes közös játékban. A dadáról léteznek ugyan különböző képek, kollektív és egyéni tudatunkban élő különféle lenyomatok és rajzolatok, személyek és gesztusok, de senki sem tudná eldönteni, hogy a dada milyen művészi hatásokból és stílusokból táplálkozik leginkább: nincs semmilyen kanonizált értelmezése. Ezért kiemelten fontos jelenet az előadásban az „izmusok divatbemutatója", ahol minden általunk eddig ismert izmus (szürrealizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, rayonizmus, szuprematizmus, piktorializmus, nabizmus, satöbbi) képviselteti magát egy véget nem érő „artisztikus vonaglásban".

Az alapvetően prózai színészek komoly zenei anyagot is megtanultak.

A zenei anyag elképesztően gazdag és szerteágazó: az 1910-es évektől napjainkig terjedő skálán mozog. A színészek – bár nem a zenés műfaj képviselői – bravúrosan énekelnek együtt több szólamban, és magas színvonalon adják elő a különböző stílusú koreográfiákat is. Nem szeretek rajongva beszélni a színészeinkről, mert amikor lelkes színházigazgatók laudálják csodálatos színészeiket, az mindig gyanús, de tényleg rettentően büszke vagyok rájuk és biztos vagyok benne, hogy azok véleménye is ez lesz, akik eljönnek megnézni a Dada Cabaret-t. Az előadásban 35 különböző stílusú dal hangzik el, szinte mindegyik más-más nyelven. Ez még egy zenés teátrumnak is merész vállalkozás volna.

A dada, ahogyan most is többször elhangzott, provokatív is. Ez is megjelenik valamilyen módon az előadásban?

Senkit nem öntünk le ketchuppal vagy egy vödör vízzel, ilyen jellegű provokációt nem terveztünk. Gondolati, szellemi izgalmakat azonban annál inkább. Előadás előtt mindig azt szoktam mondani a színészeknek, hogy: „Jó utazást!" Remélem, hogy ez az utazás a darab sajátos mátrix-világába nemcsak a színészeknek, hanem a játékos kedvű nézőknek is igazi, nagybetűs KALAND lesz.

Önnek három olyan színházi műhely is szerepel az életrajzában – a Horváth Mihály Gimnázium Szentesen, a Nemzeti Stúdió és a Színművészeti Egyetem – amelyek közül egy is egy életre meghatározó hatással lehet egy művész pályájára. Mindenütt kicsit másfajta gondolkodást ismerhetett meg a színházról?

A sokféle műhelyben, ahol megfordultam, a gondolkodás sokszínűségét lehetett elsajátítani, és azt, hogy a különféle alkotói elképzeléseknek érvényességet csakis a felkészülés és a következetesség adhat. Végül persze az embernek saját magát kell megtalálnia és összeraknia – ahogy József Attila mondja – önnön „istendarabkáiból".

Ez is egyfajta dadaista gesztus. Arra is van példa, hogy valaki elsajátít egy bizonyos fajta gondolkodásmódot, és aztán annak mentén dolgozik.

Hogyne, akár „korszakokat" is létrehozhat. Magyar sajátosság, ha egy darab tetszik a nézőknek és a kritikusoknak, akkor az alkotó gyorsan legyárt még egy tucatot a recept alapján, így – amikor a közönség már sokadjára tér vissza – pontosan tudja, hogy mit fog kapni. Mindenki számára biztonságos és főleg megnyugtató „szövetség" ez, melyben semmiféle újítás, váratlan megoldás vagy kísérletezést és kutatást igénylő színházi hatás nem zavarja meg az alkotók, a nézők és a szakértők nyugalmát. Létező „alkotói stratégia" ez, de tőlem nagyon távol áll. Engem az inspirál, ha magamhoz hasonlóan, a hozzánk betérő nézőt is mindig valami újjal tudom meglepni; a kiszámíthatatlanság és a változatosság igényével tisztelem meg őt.

Ez már gimnazista korában, tizenévesen is így volt, vagy időbe telt kialakítani a saját stratégiát, és érvényt szerezni neki a világban? Vagy ez annyira a természetéből fakad, hogy sosem volt másképp?

Ha visszatekintek a gyerekkoromra, millió történet igazolja, hogy én sosem megérkezni szerettem valahová, sokkal inkább úton lenni. Mindig kerestem az olyan helyzeteket, ahonnan a továbbjutás szinte lehetetlennek tűnt. Amikor gimnazista voltam, nyaranta rengeteget stoppoltam: utaztam szumóbirkózóval, indiánnal és egyéb fura figurákkal. Az ilyen kalandok elképesztően megedzik az ember idegrendszerét és személyiségét. Akár tudatosan, akár ösztönösen, végül olyan lettem, amilyennek valószínűleg lennem kellett; a színházcsinálásban is ezt a mentalitást képviselem. Független színházat vezetni ma Magyarországon nem egy életbiztosítás. Strukturálisan és anyagilag sem kiszámítható: lehetetlen helyzetekben kell újra és újra életben maradnunk. Nem álltam be semmiféle csoportosulásba, próbálok független maradni. Értékközpontú színházban gondolkodom, amely szellemiségébe képes integrálni mindenféle minőségi gondolatot. Ebben kérlelhetetlen vagyok.

Legutóbb májusban, a III. Richárd premierje kapcsán beszélgettünk. Van a Maladype Színház új évadát illetően olyan fejlemény, amiről akkor még nem lehetett tudni, de mostanra már igen?

A 2016/2017-es évadra tervezett előadásszám a bemutatókat illetően már biztos, hogy csökkenni fog, mert egyszerűen nincs meg a szükséges anyagi fedezetünk. Azt sem tudom, hogy állandó játszóhelyünket, a Mikszáth téri Bázist meddig tudjuk megtartani, hiszen emelkednek az ingatlanárak és velük együtt a bérleti díjak. Ezzel párhuzamosan történnek pozitívumok is: egy támogatónk új székeket vásárolt, ami hatalmas segítség számunkra. Csak azt nem tudom, most, hogy meglettek az új székek, vajon a Bázis meglesz-e majd májusban? De mi ez az állandó újratervezés, ha nem dadaista életforma a huszonegyedik században? Azt sem tudhatta korábban senki, hogy meddig létezik majd a Cabaret Voltaire. Csak Isten ments, nehogy a végén mi is izmus legyünk!

Verasztó Annamária, origo.hu, 2016