Különleges összművészeti produkciót kínál az idei Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. A Maladype Színház és a Qaartsiluni Ensemble közös előadásában kerül színpadra Sáry László félig komoly operája, a Weöres Sándor variációs költeményére írt Remek hang a futkosásban. Az előadás rendezőjével, Balázs Zoltánnal (Maladype Színház), és zenei vezetőjével, Rozmán Lajossal (Qaartsiluni Ensemble) beszélgettünk a készülő produkcióról.

Milyen kezdeményezésre indult el az Önök közös munkája?

Rozmán Lajos: A zeneszerző volt az indítója ennek a munkának, aki velem is évtizedek óta dolgozik, és Zolival is sok közös projektje volt már. Megkereste Zolit, hogy csapjunk bele együtt ebbe a vállalkozásba.

Balázs Zoltán: Valóban, a szerző kézbe vette saját ügyét.

A próbafolyamat során is kézben tartotta, vagy szabad utat adott?

RL: Mondhatom, hogy teljesen ránk bízta.

BZ: Bár tegyük hozzá, hogy Lajossal a zenei anyagot nagyon alaposan előkészítették…

RL: Igen, én másfél éve nem hagyom békén. Végigrágtuk, hogy megértsem, tulajdonképpen miről is van szó. Bár volt már kapcsolatom ezzel az anyaggal is, illetve sok más zenéjével, most muszáj volt pontosan megértenem.

BZ: Kérésünkre változtatott is a zenén, sőt, hozzá is írt.

Ezek szerint a darab megváltozott az ősbemutatóhoz képest…

RL: A zene egy élő anyag, úgyhogy nyugodtan lehet ezt is ősbemutatónak nevezni, tekintve, hogy az egy teljesen más konstelláció volt. A döntő különbség, hogy most elsősorban zenészek játsszák a darabot, akikhez színészek kapcsolódnak – pontosan hat zenész és két színész, – míg az említett ősbemutatón komplett színészi gárda játszott, akiknek a zenei feladatok nyilván extrémek voltak. Ezért minden ilyen feladat egyszerűsített formában volt jelen, illetve bizonyos részletek be sem kerülhettek abba az interpretációba.

BZ: A szerző eredeti intuícióinak megfelelően születik most meg a produkció, főleg ami a zenei anyagot illeti. A többi már a képzelet játéka. Fontos, hogy nem az egyik vagy a másik csapathoz, hanem a „Közös Ügyhöz” van igazítva, amiért én is felelős vagyok, mint rendező, illetve Lajos is, aki a zenei munka vezetője és felelőse. Lajos úgy szivárogtatta be a zenészek és színészek bőre alá ezt az anyagot, hogy az egy stabil alap legyen, amire tovább lehet építeni a mozgást, a térszervező játékot, vagy a figyelmet próbára tevő, nagyon intenzív koncentrációs feladatokat. Igazán nagyon klassz szimbiózis a zenei anyag és a rendezői koncepció között.

Az imént volt szerencsém röviden bepillantani a próbába, és nagyon nehéz volt eldöntenem, hogy pontosan ki a zenész és ki a színész…

RL: Ez volt az egyik fő feladat, hogy a színészeket integráljuk a zenészek közé, vagyis hogy csináljunk egy zenekart, ahol mindenki egyformán fontos. Az ötvözés volt a fő cél. Ötvözzük a feladatokat, ötvözzük az embereket, hogy tűnjön el az, hogy ki a színész, ki a zenész, és csináljunk együtt mindent.

BZ: És ez nem is volt nehéz feladat, mert azok a színészek, akik a Maladypéből részt vesznek a produkcióban, zeneileg jól képzettek, de tovább fejlődtek a feladat által. A Qaartsiluni Ensemble zenészei pedig rendkívül jó adottságú színészek. Ez persze nem azt jelenti, hogy több évet lehúztak színpadokon vagy stúdiókban, ám nagyon jó ízlésű, figyelmes, kifejezetten érzékeny művészek. A színház szempontjából pedig nagyon jól jön, hogy ennyire pontos és alapos emberek azok, akik színészi feladatot is végeznek az előadás során, ugyanis a színészekből legtöbbször pont a precizitás hiányzik. A színészet intuitív műfaj: majd ráérzek, majd visz, majd sodor magával… Maga a zene miatt a zenészek nem tudnak ilyenfajta ösztönös játékokban részt venni (túl azon, hogy esetleg improvizálnak egy-egy darabban), hiszen a zene mégiscsak metrumokra, nagyon pontos tagolásokra, szerkezetekre, szólamokra épül, tehát – mondhatni – több szakmai tudásra van hozzá szükség. A színészetben ezt át lehet kicsit mosni. Itt és most azonban egyik fél sem ködösítheti az ügyet, nagyon-nagyon jelen kell lenni, mert próbára teszi a személyiséget, és az alkotói képességet. Úgyhogy ez egy kivételesen szerencsés találkozás volt.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a munkafolyamat során?

RL: A fő nehézség az volt, hogy erre a speciális feladatra összpontosítsunk minden figyelmet, először is fejben, amikor az ember fölépíti magában a víziót. Számomra ez a munka egyik legfontosabb része, amely akár egész hosszan is tarthat. Megálmodom, hogy ki kivel működhet együtt, ki az, aki alkalmas lehet egy bizonyos feladatra, ezeket az embereket aztán összekötöm, és abban a pillanatban, amikor megvan egy konkrét elképzelés, találkozunk magával az anyaggal. Ez ebben az esetben nagyon speciális volt, mivel ilyenfajta zenei anyag nem forog a világban. Hihetetlenül egyedi ez a zenei nyelv, és éppen ezért nem kerül forgalomba, mert nagyon szoros konstellációkat igényel, és a hétköznapi, kicsit lazább gyakorlat nem teszi lehetővé a megvalósítását.

BZ: Nagyon különleges agytekervényekkel rendelkezik Weöres Sándor, legalább olyan különlegesekkel rendelkezik Sáry László, így a mi agytekervényeink sem tudtak kilazulni vagy megpihenni. Nagyon rajta kellett lenni ezeken a furcsa, torz, helyenként akár idegesítően egyszerűnek tűnő, mégis rendkívül bonyolult képleteken, amiket a vers írója és a zeneszerző feladatul adott. Olyanfajta struktúrát, szövetet kell állandóan mozgatni, ami – túl azon, hogy nagyon pontos koordinátákat igényel a résztvevőktől és a nézőtől is, hiszen a néző a továbbrajzolója az eseményeknek – a szabálytalanságot, a folyamatosságot, a változást tartja szem előtt. Erre nem lehet egy nap alatt felkészülni. A próba pedig azért van, hogy mindazt, amit mi előre kiokoskodunk, felülírják a résztvevők. A haladást pedig nem lehet kizárólag erős koncepció mentén diktálni, mert akkor robotok és végrehajtók lesznek. Az ő kreativitásuk, a személyiségük az, ami dinamizálja az eseményeket. Fel kell építeni a közös nyelvezetet, a szótárat a színészek és zenészek által. (Talán most értünk oda, hogy ők maguk is meg tudják mozgatni ezt az egészet, a személyes felelősség jegyében.) Szóval ez volt a kihívás, hogy az övék legyen a nagy egész, és tudják azt képviselni akkor is, ha ők csak egy-egy részéért felelősek.

Rozmán Lajos nem csak zenei vezetőként, hanem muzsikusként is részt vesz a produkcióban. Hogyan éli meg ezt a kettős szerepet?

RL: Ez egy párhuzamos munka mindenképpen. Az operajátszás egyik gyakori problémája a rendező és a zenei vezető összhangja, egymás megértése. A klasszikus felállás ugye az, hogy a rendező a külső szem, aki az egészet összefogja, a zenei vezető pedig általában a karmester, aki előadó, tehát egy résztvevője, egy játékosa a dolognak. Valamilyen szinten itt is erről van szó, bár az úgynevezett zenekar belső játéka sokkal kiegyenlítettebb, hiszen itt nincs dirigens, aki irányítja a zenei folyamatot. Abban a pillanatban, hogy belépek a zenekarba, én is egy közkatonája vagyok ennek az egész játéknak, a csapat egy része, aki a maga helyén ugyanannyira fontos, mint mindenki más.

BZ: Ez a szerep sok lemondással jár. Próbára is teszi Lajost rendesen…

RL: Igen, de én szívesen vagyok közkatona. Érdekes probléma, hogy az emberek mennyire nehezen viselik az irányítást, folyton vitáznak vele. Én ezt nem igazán értem. Amikor egy rész vagyok, aki belülről nem látom, nem hallom, nem tudom átfogni az egészet, akkor száz százalékban elfogadom azt, amit kívülről kapok, mert nincs is más lehetőség. Furcsa, hogy ez ennyire nehezére esik sokaknak, pedig ez egy teljesen világos felállás: kívül vagyok – irányítok, beléptem – közkatona vagyok. Ezt a kettőt kellene megtanulni és semmi probléma nem lenne. A zenészeimet is sokszor ösztönzöm, hogy bizonyos részfeladatokban vegyék át az irányítást, tapasztalják meg, hogy milyen, amikor abban a pillanatban ő a felelős azért a fúvósötösért, azért a szextettért, azért a tételért… Nagyon nehezen állnak rá.

BZ: A közkatona ne tévesszen meg senkit, ez nem azt jelenti, hogy szellemtelenül kell részt venni a munkában, hanem a kis feladat a nagy egészhez képest hárul rájuk, mint önálló személyiségekre, önálló felelősséggel. De az ő energiájuk, figyelmük összeadódik, és az adja ki azt a valamit, amit ha hőlégballonnak nevezünk, akkor talán egyszer fölszáll…

A Maladype Színház ars poeticája a szabadság. Mennyire tud ez megvalósulni ebben az operában?

BZ: Ez maga a szabadság. A variációs felület sok lehetőséget ad, és a mi színházunk, és szerintem a Qaartsiluni is a variációkat, a változást szereti. Azt, hogy meghúzod az egyik ponton a hálót és megmozdul az egész, aztán meghúzod egy másik ponton, és ott is megmozdul; tehát állandóan keresni-kutatni lehet.

RL: Én azt hiszem, hogy bármilyen alkotást is veszünk, a szabadság elsősorban nem az anyagban van. Abban csak a lehetősége van meg, és akkor bontakozik ki, hogyha az, aki hozzányúl, igényli a szabadságot. A klasszikus zenében a jól bevált, sokak számára ismert alkotásokkal kapcsolatban is az a tapasztalat, hogy a legnagyobb előadók nyúlnak hozzá a legbátrabban. Én annak a híve vagyok, hogy ha képes vagy rá, akkor írd át a darabot, annak megfelelően, amit a mostani szituáció diktál.

Hózsa Zsófia, playliszt, 2015