Magyarországon nemrég a Maladype Színház kiadásában jelent meg először Viktor Kravcsenko világhírű, ám nálunk kevésbé ismert Én a szabadságot választottam című műve. A szerző ifjan részese volt a sztálini rezsim kiépítésének; a rendszertől elfordulva Amerikába emigrált, ahol megírta visszaemlékezéseit. Aztán vélhetően a KGB kivégezte. Művét gyakran hasonlítják Arthur Koestler Sötétség délben című könyvéhez vagy Szolzsenyicin Gulagról írott munkájához. Kravcsenko Sztálin elleni vádirattal felérő önéletrajzának dramatizált változatát hamarosan színre viszi a Maladype vezetője, Balázs Zoltán – „egyszemélyes kiáltványként”. A színész-rendező a minap közleményben tiltakozott a független színházak támogatásának abszurditásai miatt.

Kravcsenko könyvében bizonyítja: még egy diktatúra aktív alakítója is visszatalálhat az ember zsigerileg kódolt szabadságvágyához. A világszerte elismert művét itthon eddig miért nem adták ki?

Nem tudom, de magam is tapasztaltam: a honi irodalmárok, történészek hallottak ugyan róla, ismerik Kravcsenko személyét, mások kutatták is, a művet azonban angolul csak kevesen olvasták. A könyv a sztálinizmus koráról ma már nem tud újat mondani, ám egyedülálló, ahogy a szerző leírja saját gondolkodásának „újratervezését” az adott rendszer viszonyai között. Gyermekkoráig visszatekintő emlékezését folyamatos önvizsgálat, önreflexió jellemzi. Közben az is világossá lesz: nincs olyan társadalmi rendszer, amelyben megkerülhető a személyes felelősség kérdése.

Ön hogyan talált rá a könyvre?

A műről hat évvel ezelőtt olvastam egy interjúban, amely Ariane Mnouchkine-nal készült. A világhírű francia rendezőnő öt kedvenc könyve közt említette. A kötet címe személyes vonatkozása miatt nagyon megfogott. Orosz vonalon próbáltam rátalálni a könyvre, mert eleinte nem tudtam, hogy Amerikában született az írás. A moszkvai Magyar Kulturális Központ egykori vezetője, Kiss Ilona – akivel akkor Bulgakov A Mester és Margaritáján dolgoztunk együtt – sokat segített. Rajta keresztül sikerült eljutni a szerzői jogok örököséhez, Andrew Kravcsenkóhoz, a szerző egyetlen életben lévő fiához, aki Los Angelesben él. Három év tárgyalás után kaptuk meg a mű kizárólagos jogait és lehetőséget a színpadi változatra.

A könyv címe egybevág azzal, amit ön társulatának ars poeticájaként szokott megfogalmazni: legnagyobb tőkéjük a szabadság. Kravcsenkóval 1966-ban New Yorkban feltehetőleg a KGB végzett. A honi független színházakat más erő vérezteti ki.

A mi tapasztalataink sajnos több irányból ránk nehezedő erőhatásokról tanúskodnak. Ezért működésünk lehetőségei kapcsán mindig készen kell állnunk a, b, c forgatókönyvvel és több további tervvel. Ez persze csak erős szellemi bázis, rendíthetetlen alkotói értékrend mellett lehetséges. A jó értelemben vett, a szellemet is kondícióban tartó változás különben is a színház lényege. Ha egy alkotóműhely nem képes azonosulni ezzel, az nem életképes.

Elég teoretikus. Nemrég búcsúztattuk a Bodó Viktor fémjelezte Szputnyik Hajózási Társaságot, de akad gondja a többi függetlennek is. Minapi hír: a független alkotók egyik legfontosabb bázisát jelentő Jurányi Ház esetében Hoppál Péter államtitkár utólag vont el ötmillió forintot az illetékes kuratórium által már megítélt összegből. Ön is közleményben tiltakozott a finanszírozás visszásságai ellen.

Először is: ez a szétpancsolt állapot nem most kezdődött. Korábban is megesett, hogy álságos párbeszédekre épültek látszólagos találkozások. Idén a működési pénzek szétosztása körüli vircsaftban azonban döbbenetünkre a Maladypétől nem az államtitkár, hanem a kuratórium vont el majdnem négymillió forintot, és ez végképp megerősít abban: határozottabb attitűddel kell reflektálni az ilyen történésekre.

Közlemények sorával?

Inkább dolgozni kell. Továbbra is mérhető, igazolható eredményeket felmutatni. Mindnyájunk egyéni és kollektív felelőssége, hogy oda jutott a szakma, ahová. És sajnos az is tény: a folyamatos S. O. S. jelek vagy az elesettekért zengő vég nélküli gyászzene elvonja a figyelmet azokról, akik még életben vannak. Akik nem a segélykiáltások ismétlésében látják fennmaradásuk fő stratégiai irányát.

Önöknek honnan van pénzük a működésre?

Leginkább külföldi partnereinkkel való együttműködésekből és hazai támogatásokból. A működési pályázaton elnyert összeget azonban nem lehet az állami és nem állami projektpályázatokkal, a külföldi partnerek hozzájárulásaival és egyéb támogatásokkal egy kalap alá venni. Utóbbiakból kizárólag az adott projekt költségei finanszírozhatók, mérhető szakmai szempontrendszerük van és szigorú elszámolási szabályokat fogalmaznak meg. Ezek nagyrészt nem a működést segítő „plusz” pénzek, nem lehet működési költségekre felhasználni őket, ezért óriási a jelentősége az éves pályázaton megítélt támogatási összegnek.

Érzem Önben a lefojtott dühöt.

Igen, dühít a működési pályázat kapcsán született döntés, hiszen a Maladype tizenöt évének tevékenységét, eredményeit söpörték félre. De közelítsünk a számok felől is: a kurátorok tavaly a nem független szféra képviselői közül kerültek ki, az idén viszont igen, és ennek ellenére csökkentették a támogatásokat. Gondoljunk bele, milyen visszás helyzet, ha Pintér Béla és társulata is – aki idén az egyik legmagasabb támogatást, 30 milliót kaptak – felháborodnak a kuratórium döntésén. Persze klikkek most is vannak. A függetlenekre jutó támogatások azonban radikálisan csökkentek, még nagyobb feszültséget keltve a függetlenek képviselői között. Az egykor erőben szubvencionált társulatok egy része átalaukult, másik része megszűnt. Mindenki másként látja a tegnapokat. A szabadságához valóban ragaszkodó társulat ebben a szakmai környezetben hendikepes. Én nem szeretném elfejeteni, amikor még csak álmaim voltak, s elkezdtem küzdeni értük, mert ez önemésztő folyamatokhoz vezetne bennem.

Társulatával sorra részt vesz külföldi fesztiválokon. A POSZT idején Liverpoolban lépnek fel, aztán Chicagóban rendez. Ám rendre visszatér.

Elsősorban azért, mert még mindig felelős vagyok a Maladypéért. Miközben az itteni létezés kapcsán mégis feszít belülről a kérdés: meddig lehet ezt még így csinálni? Talán a Kravcsenko-mű színrevitele választ adhat számomra. Hiszen a szerző-főhős karaktere engem is erős önreflecióra ösztönöz.

Sztankay Ádám interjúja, 168 Óra, 2015