Függetlenség és szabadság – bár kéz a kézben járnak, és egyik sem létezhet a másik nélkül, természetesen nem azonos fogalmak. A függetlenség tudatos törekvés, választás, melynek jutalma a szabadság állapota. Eléréséhez erős akarat és hit szükségeltetik. A Bhagavad-gíta, a hindu vallás legszentebb könyve szerint az ember lényegét a hit adja; ki miben hisz, azzal azonos. Szilágyi Ágotával a Frank Zappa kávézóban beszélgettünk.

Temesvár, Újvidék, Budapest. 3 társulat, 3 ország, 3 közönség. Komoly tapasztalatokkal felvértezve váltott. Mi az a többlet, melyet a Maladype adhat?

Az elején kezdeném a történetet. A főiskola elvégzése után rögtön Temesvárra kerültem. Akkor eszembe sem jutott, hogy nem lesz munkahelyem, holott ez a veszély nagyon is ott lebegett a fejünk felett: nem a túlzott önbizalom volt az oka ennek, hanem a hit abban, hogy nekem ezzel dolgom van, tehát nem történhet másképp. 3 évig voltam Temesváron. Az ember megveszi az első hűtőjét, kezd berendezkedni, macskája lesz, lerakja az élete alapjait. Azt éreztem, hogy ehhez még túl korán van, hogy mennem kell, mert sok minden vár még rám. Ekkor jött egy lehetőség László Sándoron keresztül, aki akkor az Újvidéki Színház igazgatója volt, és aki rendezőként gyakori vendége volt a temesvári színháznak. Először játszani hívott A Mester és Margarita előadásába, amiből aztán az lett, hogy 4 évig maradtam. Ez alatt az idő alatt sok minden változott bennem és körülöttem. Rengeteg nagyon jó kollégával dolgozhattam együtt, fontos szerepeket kaptam, de egy idő után valahogy elkezdtem rosszul érezni magam. Eleinte nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ez a rossz érzés miből táplálkozhat, és reméltem, hogy majd elmúlik, hiszen rengeteget játszottam, nem ültem kispadon, tehát semmi okom nem volt az aggodalomra. Aztán egyszer leültem magammal, és átgondoltam milyen szerepeim voltak. Leírtam azokat a tulajdonságokat, amelyek ezeket a karaktereket jellemzik: öngyilkos feleség, aki szellemként visszatér a halála után, ideggyenge figurák, nők, akik dühösek és elkeseredettek. Biztos van bennem zuhanásra való vágy, hiszen a szerepek nem véletlenül találják meg az embert, de tudom, hogy van egy másik, játékosabb oldalam is. Szeretnék bohóc, angyal lenni, és sok minden más is. A játékkedvem veszett el időközben, pont az, amiért ezt csinálni érdemes. Vissza akartam szerezni a könnyedségemet. Ekkor jött képbe a Maladype. Zolival (Balázs Zoltán – a szerk.) még a temesvári korszakomban találkoztam, az Odüsszeusz hazatérését rendezte. Ekkor hívta Tankó Erikát Pestre. Számomra óriási találkozás volt, ő volt az a rendező, aki mert kockáztatni. Mert ők általában biztosra mennek: megnézik a színészeket, ő ezt meg ezt tudja. A látottak alapján megpróbálják összerakni, amit szeretnének. Zoli ezzel szemben meri az embereket úgy használni, ahogy még nem voltak használva. Erika nagyon jó példa erre, illetve én is olyan oldalamat mutathattam meg, amit fontosnak tartok magamban. Intelligenciát, játékkedvet és nőiességet. Miután Zoli elment Temesvárról, folyamatos párbeszédben voltam vele. Évekig táplálkoztam a vele való találkozásból. Szerintem ha egy rendező külön figyelmet fordít arra, hogy a színészei egyenes háttal játsszanak, az óriási dolog. Egyszerűnek és banálisnak tűnik, de ő tudja azt, hogy ha valaki egyenesen tartja magát, annak a gondolatai is megnyílnak, onnantól kezdve pedig egy új emberi minőséget képvisel a színész. Vágytam rá, hogy folytatása legyen annak a munkának, amit annak idején elkezdtünk. Amikor már kezdtem lemondani róla, Zoli megnézett a West Side Story-ban, amit akkor éppen Budapesten játszottunk. Sosem felejtem el, ahogy mentem a színpadról az öltöző felé, és megláttam, hogy ott vár a büfében. Öröm és meglepetés. Megöleltem, és a második mondata az volt, hogy mi lenne, ha a Maladypében dolgoznék. Nem hittem a fülemnek. Jöttem.

Mi az, amit Ön ad a Maladypének?

Kiderül egy hét múlva, a Stílusgyakorlatok bemutatóján. Queneau egy látszólag banálisnak tűnő történetet fogalmaz meg több stílusban. Zoli azt az utat választotta, hogy különböző filmrendezők stílusában csináljuk meg a szövegeket. Sokat próbálunk, voltak nyílt próbák is, ahol a nézők színészként, dramaturgként és rendezőként is részt vettek. Most az utolsó 100 méteren vagyunk. Az egyik dolog, amit a Maladype kapott tőlem, hogy nagyon muzikális vagyok, nem véletlenül az Egmontban próbált ki először Zoli. A zene és az éneklés valamiért megnyugtat. Valahogy közelebb kerülök önmagamhoz. Ebből a nyugalomból már sokkal többet tudok adni.

Visszatérve a temesvári és az újvidéki évekre, ezek sikeresek voltak – az évad színésznőjének és a legjobb mellékszereplőnek járó díjat is elnyerte.

A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján Beateért (Ibsen: Rosmersholm) kaptam a legjobb epizódszereplőnek járó díjat (2012), Temesváron az Évad színésznője díjakat (2009 és 2010) és a Pro Cultura Timisiensis díjat (2011), Kisvárdán a legjobb színésznőnek járó díjat a Fanny és Alexandrában, valamint a Jóccakát, Mama! előadásokban nyújtott alakításokért (2012).

Ilyen sikerek után nem túl rizikós a váltás?

Jellemző rám a nyughatatlanság, a folyamatos keresés. A kőszínházakban vagy repertoárszínházakban nagyon sokáig ellehet az ember azzal, hogy polírozgatja azt a képet, melyet szeretne magáról kialakítani. Szerettem volna, hogy kiderüljön, mi az, amit tudok, és mi az, amit nem. Tisztán, őszintén. Ha kell, lenullázom magam, hogy ez kiderüljön. Zoli alkalmasnak talált erre. Visszatérve a repertoárszínházakra, akkora a puzzle, melynek a részleteit össze kell illeszteni a színház vezetőinek, hogy nagyon gyakran az egyén fejlődése képbe sem kerül, nem tud szerepet kapni. Nem azért, mert nem akarják, hanem mert nincs rá lehetőség. A Maladypében 4 színész van és egy társulatvezető-rendező – meg figyelem. Zoli nagyon jól tud figyelni. Színházban nagyon sokat elviselek, kritikát is, ha az a javamra szolgál, de ha nem figyelnek rám, azt nagyon nehezen élem meg, de itt maximálisan megkapom. A figyelemnek, azt gondolom, teremtő ereje van.

Annak idején, még Altamira és társai korában, a művészetek születésekor, a közösség igényét közvetlenül szolgálták ki. A törzs és a család tagjai közösen vettek részt táncban, varázslásban, szertartásban. Kőszínházakban ez a közvetlenség nem tud teljesen megnyilvánulni. Sokat beszélgettem dzsesszmuzsikusokkal. Kis klubokban játszanak, ritkán zenélnek arénákban. A klubokban együtt lélegeznek a közönséggel, minden apró rezdülés azonnal megjelenik a produkcióban (és viszont), a monumentális terekben erre kevés lehetőség adódik. Ebből a szempontból a kőszínház aréna, a Maladype inkább klub – törzsi szertartások helyszíne. Visszaértünk a művészetek születéséhez.

Először érzem egy színház viszonyában, hogy nekem ez egy ügy, hogy nagyon közöm van hozzá, hogy küldetésem van ezzel kapcsolatban. Mindent mi csinálunk. Mi mossuk a ruhánkat, mi építjük fel a díszleteket, mi takarítunk a bázison, gyakran mi húzzuk meg a szöveget, zenét szerzünk. Az alkotás sejtjei így állnak össze, nagyon személyes, és nem csak ezekben a fizikai dolgokban, hanem a személyes megszólalásra törekszünk. Ha egy Goethe- vagy Schiller-szövegről van is szó, azon keresztül a saját ügyemet fogalmazom meg, személyes elintéznivalóm van ott a színpadon előttetek, nézők előtt. Ettől válik Maladypévé a Maladype. Jó, hogy említette a dzsesszt, mert az a szabadság, ami ebben a zenében van, illetve a pillanat használata, átengedni magadon a pillanatot, és úgy megszólalni, az a mi színházunkban mind benne van. A „most”-ra reagál, abból szólal meg, nem pedig egy készen lévő dologra válaszol, hiszen az már csak valaminek a másolata lehet.

Az Egmont egy Evitából kölcsönzött dallal kezdődik, mely az Ön előadásában nagyon masszív, szenvedélyes. Argentína néhány korszaka bizonyos szempontból az 1990 előtti Romániára emlékeztet. Akkor még kicsi volt, nem maradhatott sok emléke. Mégis ez az erős énekes megnyilvánulás az Egmont előadásban táplálkozhat gyermekkori hatásokból?

Inkább olyan emlékeim vannak, hogy nagyon hideg volt, majd megfagytunk az iskolában. A tanító néni tornáztatott, hogy bemelegedjünk, majd 2-3 óra múlva hazaküldött minket. Inkább hangulataim maradtak. Bármikor elvehették az áramot, a gyertya mindig ott volt a fiókban. A gyermekek mindig máshogy látják a világot – csodálatos volt gyertyafényben vacsorázni. Rossz emlékekről a szüleim tudnának többet mesélni. Mi még picik voltunk. Az Evitában nekem az „I chose freedom”-gondolat fontos. Ez összeköthető azzal az előadással, melyet Balázs Zoli hoz létre májusban, ennek címe: Én a szabadságot választottam*. Én a szabadságot választottam, amikor a Maladypéhez jöttem – el is éneklem a dalban. Nagyszerű dolog kinyitni az ablakot az Egmontban, és megosztani ezt az emberekkel a Mikszáth téren.

* Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című könyve a Maladype Színház Közhasznú Egyesület kiadásában 2015 áprilisában jelenik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A kötetből színházi adaptáció készül, amely „egyszemélyes kiáltványként” Balázs Zoltán előadásában lesz látható. A Kravcsenko-perre és a könyvre épül a Maladype átfogó színházi nevelési programsorozata, A Kravcsenko-ügy.

Deák Márkus Gábor, lexi.hu, 2014.