A budapesti Maladype színház művésznője a régi Magyarország legkeletibb peremén, a csángók földjén, a színmagyar lakosságú Gyimesközéplokon született és nevelkedett. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végzett 2004-ben, majd a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban töltött hat év után Balázs Zoltán hívására költözött Budapestre, és csatlakozott a Maladypéhez. Ezen sorok írója a Boszorkánykör című játékfilm készítése során ismerte meg, melyet Tankó Erika szülőfalujában forgattak 2010-ben.

A Boszorkánykör című filmben egy nyughatatlan vérű, a szabadságot mindennél többre tartó úgynevezett vadlányt alakítottál. Mennyire volt testhezálló a feladat?

Nem is tudom, hogy minek örültem jobban. Annak, hogy főszerepet játszhatok egy nagyjátékfilmben, annak, hogy a színház mellett belekóstolhatok a filmkészítés titokzatos világába, vagy annak, hogy mindezt egy olyan helyszínen tehetem, ami a lényem része. Mindent tudtam az otthoni világról, életről, szokásokról, viselkedésformákról, hierarchikus rendszerről, társadalmi problémákról, hiedelmekről. A kezdeti izgalom hamar feloldódott, hiszen nagyon jó emberek vettek körül, profi színészek, akik biztonságot, és bizalmat árasztottak. Úgy éreztem, hogy mindazt, amit gyerekkoromban akarva akaratlanul megtanultam - a tehénfejéstől, a kaszálásig-, azt itt most mind használni tudom.

Ha a Gyimesekben elhajítunk egy követ, jó esély van rá, hogy legalább négy-öt Tankó nevű embert eltalálunk. Mit tudsz az őseidről, a család történetéről?

Az őseimről eddig annyit sikerült kiderítenem, hogy az ükapáim már itt születtek Gyimesközéplokon. Ahhoz, hogy pontosabban megtudjam, honnan csángáltak ide, komolyabb kutatás szükséges, amire eddig még nem sikerült időt szakítanom. Mezőgazdasággal, és állattenyésztéssel foglalkoztak, közben cserekereskedelmet folytattak a pár kilométerrel délkeletebbre fekvő román anyanyelvű gazdákkal, a megtermelt burgonyát, illetve a tejből előállított sajtot, túrót elcserélték olyan termékekre, amit lehetetlen termeszteni a Gyimes völgyében, azaz szőlőre, kukoricára, paradicsomra, paprikára vagy padlizsánra. A vezetéknevemre visszatérve, Tankók patakának hívták azt az utcát, ahol a szüleim élnek, hiszen mindenki, aki ott lakott Tankó volt. Amikor “a patak szádában” (az utca bejáratánál) megépült a kápolna, akkor nevezték el Kápolna patakának. Mivel a házakat az ott csörgedező kis patak mellé építették, és ennek mentén halad az út is, ezért hívják patakoknak, és nem utcáknak. Annak ellenére, hogy nagyon sok a Tankó, minden családnak van megkülönböztető mellékneve is. Az édesanyám lánykori neve Tankó Muszka Erzsébet, édesapám pedig Tankó Pákháli Imre, és a nagytatám iskolai bizonyítványában hivatalosan is szerepel ez a megkülönböztető melléknév. Nagyon érdekel, hogy még milyen titkok lapulnak az ősi múltban, tervezem, hogy felkutatom, és lejegyzem ezeket, amíg még van ahol, és akitől érdeklődni, kutakodni.

Mit jelent számodra Gyimesközéplok?

A szülőföld az én életemben az origó. Ahonnan indultam, ahová még bármikor visszatérhetek, ahol otthon vagyok. Szerencsésnek mondom magam, hogy ilyen gyönyörű szülőfölddel áldott meg a teremtő, ahová szívesen térek haza feltöltődni, megnyugodni, megpihenni, ahol még a nehéz mezei munka is lehet kellemesen fárasztó. Persze ezt csak az első két hétben gondolom így, három hónap „szénacsinálás” után már nem annyira kellemes.

Milyen gyakran tudsz hazalátogatni?

Ahogy időm engedi, hazamegyek. Igyekszem otthon lenni a nagyobb ünnepekkor, persze a színházi elfoglaltságaim függvényében. A nyarat is megpróbálom otthon tölteni, vagy legalább egy részét, hiszen nyáron minden segítő kézre szükség van. És mielőtt megkérdeznéd, igen, besegítek a mezei munkákban, hiszen azt nem bírnám nézni, ahogy a szüleim meg nagymamám dolgoznak a hegyoldalban, én meg a fa árnyékában olvasgatok, vagy pihenek!

Hogy lesz egy gyimesi kislányból színésznő?

Utolsó lehetőségként jött a színművészet az életembe. Kommunikáció-magyar szakra adtam be a jelentkezésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, de technikai okok miatt - egybeesett az érettségi és a felvételi időpontja - nem tudtam részt venni a felvételi vizsgán. Amikor ez kiderült, már nagyon kevés időm maradt szétnézni az otthoni egyetemeken, mire feleszméltem, lejárt a jelentkezési határidő. A következő egy hónap azzal telt, hogy az egyetlen napilapban, amire Gyimesből is elő lehetett fizetni, a hirdetéseket böngésztem, hogy mit kezdjek az életemmel. Az egyik szám utolsó oldalán láttam meg a felhívást, hogy lehet jelentkezni a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre. Abban a pillanatban tudtam, hogy én ezt akarom. Nem volt egyszerű út, de sikerült mindig jó emberekkel találkozni, akik vigyáztak rám, egyengették az utam, tanítottak, és én szerettem tanulni, újat kipróbálni, az ismeretlennek nekivágni. A színészet volt a legnagyobb ismeretlen, hiszen az első színházi élményem a sikeres felvételi vizsgám után volt, Molnár Ferenc „Liliom” című darabjának főpróbája a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

Egy közhelyes, de kötelező kérdés: van szerepálmod?

Igazából nincsen. Olyan van, hogy elővenném a negyedéve bemutatott Curva Pericolosa monodrámámat, és még egyszer eljátszanám. Olyan is van, hogy érdekel a „másik” női szerep. Például most Valois Erzsébetként létezem a Don Carlos című előadásunkban, de szívesen foglalkoznék egyszer Eboli hercegnő szerepével is ugyanebben a darabban!

Miért éppen Maladype, miért éppen a kolozsvári születésű Balázs Zoltán?

Amikor találkoztam Balázs Zoltánnal, nem tudtam, hogy kolozsvári születésű. Azt tudtam, hogy más módon „csinál” színházat. Olyan módon, ami számomra nagyon szimpatikus, annak ellenére, hogy ismeretlen. „Szerelem” volt első látásra, ami a mai napig tart. Óriási bizalmat előlegezett nekem, amikor eljátszhattam Pénelopét az „Odüsszeusz hazatérése” című előadásban, amit ő rendezett Temesváron. Azt mondta, hogy lenyűgözte az, ahogyan próbáltam. Aztán meg azt mondta, hogy az előadás, illetve a szerepmegformálás sikerétől függetlenül szívesen dolgozna velem a Maladypében is. Én nem gondolkodtam, hanem pakoltam, és jöttem Budapestre. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy olyan művészekkel találkozhattam és dolgozhattam együtt, mint Törőcsik Mari, Zsótér Sándor. Eljutottam Indiába, ahol Lajkó Félix „húzta nekünk a talpalávalót”. De mindennél fontosabbak az alkotótársaim, akikkel EGYÜTT jó átélni mindezt!

Veér Károly, Regio Regia, 2014