Az utolsó Tojáséj előadáson volt az Évad Kedvenc Színésze eredményhirdetés, aminek a közönségszavazatok alapján Te lettél a győztese. Meglepődtél…

Egyáltalán nem számítottam rá. Az otthoniak – a családom, a barátaim és a volt kollégáim – ritkán tudnak megnézni élőben, hiszen Erdélyben élnek, de nagyon örültek annak a kis videónak, ami megjelent a Facebookon. Sokan írtak, hogy büszkék rám és szorítanak nekem. Közülük jó néhányan szavaztak rám és ezek szerint itt Budapesten is sokan szeretnek.

Amikor megköszönted a díjat, azt mondtad, nem gondoltad, hogy az „új otthonodban” is ennyien megszerettek. Legkisebb királyfi történet a tiéd?

Van benne valami. Ha már a népmeséknél vagyunk, valóban nyakamba vettem a világot és itt kötöttem ki Budapesten. Ez nem az otthonom, de a színház lehet egyfajta otthon és tulajdonképpen emiatt jöttem ide. Idegenben elnyerni a közönség, az emberek szeretetét kétszeres győzelem.

Ma mit jelent számodra a Maladype emberszínész filozófiája?

A Maladype sok mindenben eltér a többi színháztól, főleg a kőszínházaktól. Már az olvasópróba is máshogy néz ki – nem úgy ismerkedünk egy darabbal, hogy előre le vannak írva a helyzetek, ki vannak jelölve a cselekvések, hanem minden előjel nélkül olvasunk. Olvassuk, kibontjuk, utánanézünk, mellé tesszük a saját gondolatainkat, tapasztalatainkat, és végül összeáll. A rendezői koncepcióban ott tud lenni az is, ami az enyém. Annak ellenére, hogy Zolinak megvannak az elképzelései, egy szerepet ki tudok bontani úgy, hogy azt érzem, mindent, ami történik, itt és most fedezek fel. Úgy tudja vezetni a figyelmemet, hogy nekem, mint egy kisgyereknek, sikerül rájönnöm arra, amire ő szeretné, hogy rájöjjek. Számomra az a fontos, hogy keressek, kutassak és az a legcsodálatosabb, amikor valamiről megváltozik a véleményem – amikor a próba elején még meg vagyok róla győződve, hogy a faág az zöld és a végén rájövök, hogy hupikék, de attól még faág.

Az a fajta „lemeztelenedés”, amit az emberszínészet megkövetel, soha nem riasztott?

Amikor 2010-ben, az első maladypés évemben, ki kellett mennünk az utcára és aluljárókban propagálni a Platonovot, az húzós volt. Írni kellett egy beszédet és utána előadni az embereknek az aluljáróban, valaki pedig rögzítette kamerával. Ezzel indítani itt, Budapesten, nem volt kellemes. Oda kellett állnom, közben vörös volt az arcom, eszembe jutottak a szüleim, vajon mit szólnának, ha ezt most látnák… Nemcsak szakmai, hanem emberi lemeztelenítés volt. De ezeket a harcokat meg kellett vívnom, hogy mostanra azt mondhassam, már tudok valamit.

Sokan tartanak téged erős nőnek. Te is annak látod magad?

Én nem érzem magamat annyira erősnek, hiszen mindig sokan álltak mellettem. Akkor érezném magamat igazán erősnek, ha eddig mindenki csak keresztbe tett volna, és én mégis itt lennék. Szerencsés vagyok, mert sok jó ember terelte az életemet pozitív irányba, az elemi rosszat igazán soha nem ismertem, nem tapasztaltam meg. Vagy ha mégis, akkor azt kell, hogy mondjam, kibírnék többet is.

A fizikai terhelést is jól bírod. Ez a Maladypénél alakult ki?

Nem. Temesváron is nagyon kemények voltak a próbák, a koreográfiák, amiket meg kellett csinálnunk. Ott is sokféle rendező megfordult, voltak igazi őrültek… Szerintem azért gondolnak engem erősnek, mert ha leteszem valami mellett a voksomat, az utolsó erőmig próbálom csinálni. De ez otthon, a szénagyűjtésnél sem volt másképp. Azt is addig csináltuk, amíg készen nem lettünk, vagy amíg ránk nem sötétedett.

Sok fiatallal találkoztok táborokban, közönségtalálkozókon, iskolákban. Volt már olyan, hogy tanácsot kértek tőled?

Amikor a Károli Gáspár Református Egyetem színházszakos diákjainak tartottunk kihelyezett órát, Zoli megkért, hogy mondjam el nekik, mik a pro-k és kontrák a színészet esetében. Elsírtam magamat, mert amikor próbál az ember, nem foglalkozik annyira saját magával, nem azon elmélkedik, hogy hol tart az életében, de amikor szembesítenek egy ilyen kérdéssel, tudatosul benned, hogy mi mindennel jár ez a szakma. Néha úgy érzem, cserbenhagyok embereket és rettegek attól, hogy egy nap egyedül maradok. Szerintem ennek a szakmának ez a legnagyobb veszélye. Másrészről ott van a sok öröm, az érzés, hogy valami olyat mutattál, amitől örömükben megtapsolnak az emberek, és a fejlődés, amit napról napra észreveszel magadon.

Az előző évadból mire emlékszel a legszívesebben?

Szép emlék a három hetes próbafolyamat Olaszországban, amikor egy kolostorból átalakított színházban dolgoztunk a Macbeth/Anatómián. Koncentrált munka volt, csak az utolsó napot kaptuk meg pihenésre. 10 kilométert gyalogoltam, hogy eljussak a szomszéd faluba, csak így tudtam levezetni azt a feszültséget, és „feldolgozni” azt az élményanyagot, ami a Fara Sabinaban töltött 20 nap alatt ért. A másik a Platonov felújító volt, amikor 2 év után először szólalt meg Szása… Meglepő, hogy már nem onnan folytatom, ahol abbahagytam. Ugyanazt mondom, de már más szemszögből nézem, egy érettebb ember hangja szólal meg benne.

A Macbeth/Anatómián és a „régi-új” Platonovon kívül még egy bemutatótok volt ebben az évadban, az Ivica Buljan által rendezett Roberto Zucco. Milyen hatással volt rád?

A Roberto Zuccoban a nővér monológja jelentett számomra nagy előrelépést. Nem az anyanyelvemen mondom, hanem angolul, mégsem idegen számomra a szöveg, mindig ugyanonnan szól. Tulajdonképpen az egész Zucco szintlépés volt, mert addigra ért be mindaz, amit a Maladypében megtanultunk. Talán ennek azaz oka, hogy Ivica munkamódszere teljesen más, mint Zolié. A Zuccóban sokkal jobban magunkra voltunk utalva. Nem volt ott Zoli és a feladatok, játékok, amikkel rávezet miket a megoldásra. Nem megfelelni akartunk, hanem használtuk azt, amit tőle tanultunk. Már nem cél, amit Zoli elültetett bennünk, hanem eszköz a kezünkben.

Hazaértél?

Úgy érzem, még nagyon sok mindent kell tanulnom, de a Maladype alkalmas műhely erre. Azt szeretem benne, hogy sosem állunk meg és mondjuk azt: készen vagyunk. Mindig új feladatokat keresünk, mindig új szintet akarunk megugrani. Most azt tervezem, hogy beiratkozom angolra és énekórákra fogok járni. Emellett elkezdtem úszni, ami a művészi munkámhoz ugyan nem tesz hozzá, de az, hogy hogyan érzem magam a bőrömben, kihat a teljesítményemre is. Amiben pedig a leginkább szeretnék fejlődni, az a kommunikáció. Fontos, hogy a lehető legjobban tudjam átadni a nézőknek, amit felfedezek. Ugyanis hiába találsz rá valamire, ha nem tudod közvetíteni azt.

Koroknyai Kata, szinhaz.hu, 2014