A márciusi bemutató után először térnek vissza a Maladype színészei Nagyszebenbe április 20-án és 21-én, hogy román kollégáikkal újrajátsszák a Mester és Margaritát. Az előadás Wollandja, a tavaly novemberben Junior Prima Díjjal kitüntetett fiatal művész arról is vall, miért szeret kis térben játszani.

Mennyi interjút adsz mostanában? Jobban odafigyelnek rád a díjaid óta?

A legutóbb kapott elismerés, a Junior Prima Díj nagyon fontos nekem, rendkívüli megtiszteltetés és nagy segítség, mert lehetőséget biztosít arra, hogy kvázi tovább tudjak dolgozni, hiszen a függetlenek - így mi is - nehéz helyzetben vannak. Bízom benne, hogy nagyobb figyelem fog rám fordulni és lesz foganatja az elismerésnek, mindamellett azért érzem, hogy figyelnek a munkámra szakmailag, és a közönségünk tábora is hál` Istennek egyre nagyobb.

A Bázisotokon zajló előadásokon viszonylag "belátható" ez a közönség. Szúrtál ki valakit a Junior Prima Díj zsűrijéből valamelyik előadásodon?

A Bázison nem emlékszem, ott voltak-e vagy sem, de nem csak ott játszunk. Éveken keresztül felléptünk a Tháliában és a Trafóban, és ezeken a helyeken nem lehet látni, hogy ki ül be. Eszenyi Enikő például - aki átadta nekem a Junior Prima Díjat - rendkívül nagyvonalú és segítőkész volt, amikor megengedte tavaly, hogy a Pesti Színházban tartsuk meg a Maladype tízéves évfordulója alkalmából rendezett gálánkat.

Főleg stúdió előadásokban vagy látható. El tudod magad elképzelni nagyszínpadon, több száz fős nézőtér előtt?

Mostanában kevesebbet ugyan, de többször játszottam már nagyszínpadon, van róla fogalmam, milyen az. Szerintem az a fontos, hogy az ember az őt körülvevő energiamezőt megfelelően tágítsa és csökkentse. Nemcsak technikailag, hogy az ember jobban kinyissa a száját vagy felnagyítsa a gesztusait, hanem a színész által közvetített energiát kell úgy kinyitni, hogy még a huszonötödik sorban is érezhető legyen a rezgésszám, ne csak a másodikban, tehát ne "essen le" a színpad elé. Ezzel szemben a kisszínházban óvakodni kell attól, nehogy túltoljuk, nehogy aránytalanul sok energiával dolgozzunk, mert akkor egy idő után ez taszító lesz. Finomhangolás kérdése minden. Az általam mélyen tisztelt Törőcsik Mari mondta, amikor együtt játszottunk a Figaro házasságában, hogy mindig nagyon izgul, amikor egy kis térben lép fel, mert úgy érzi, nincs alatta mentőháló. Ilyenkor nincs füst, nincs rajtam nagy jelmez, nincs semmi, ami megsegítené a színészi játékomat, hanem egyszerűen ott vagyok egy méterre a nézőktől, és látják, ha izzadok és érzik azt is, ha épp jó vagy rossz kedvem van. Ha nem figyelek oda vagy nem vagyok észnél, akkor pillanatok alatt lebukom. Azért szeretem ezt, mert nem lehet hazudni.

Kell-e valamiféle tréning ahhoz, hogy ezt a fajta koncentrációt meg tudd őrizni?

Igen, nagyon fontos a tréning. Vannak olyan darabjaink, amik erős fizikai kondíciót igényelnek, de az nem feltétlenül kötődik ahhoz, hogy épp egy kamaraszínházban játszunk vagy nagyobb térben. Amikor ennyire közel vannak a nézők, azért is fontos, hogy jó szellemi kondícióban legyen a színész, mert tudnia kell reagálni a színpadon kívül történő dolgokra is. Például ha valaki egyszer csak leesik a székről, vagy megcsörren a telefon, akkor azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert mind a hatvan ember, aki a szobában ül, arra figyel, hogy az a telefon csörög. Nekem el kell tudnom dönteni azt, hogy ezt adott esetben szóvá kell-e tenni vagy sem. Ez persze sosem azt jelenti, hogy beszólok a közönségnek, hanem megpróbálom valahogy okosan beépíteni a helyzetet az előadásba. Ez arányérzék és figyelem kérdése. Nagyon fontos, hogy az ember ilyenkor nyitott legyen, és ezt nyilván valahogy kondicionálni is kell.

Balázs Zoltán mellett megkapjátok ezeket a tréningeket? Tudsz más társulatot, ahol ekkora gondot fordítanának erre?

Nem tudom pontosan, hogyan dolgoznak máshol. Ahol én eddig voltam, ott nem találkoztam ilyennel, de persze nem merném kijelenteni, hogy csak nálunk van hasonló tréning. Azt gondolom, hogy elég egyedi, amit mi csinálunk, de nyilván minden független társulat így van ezzel, mindenkinek megvan a maga módszere. Valószínűleg az a fajta próbatechnika sem a mi találmányunk, amelyet Balázs Zoli alkalmaz. Rengetegen voltak már előttünk ebben a szakmában, sok mindenből lehet meríteni, de mindig az a jó, ha a kiválasztott módszert a saját képedre formálod. Nálunk például a színészek a két hónapos próbafolyamat első hónapjában nem szokták tudni, hogy mit fognak játszani, mi lesz a szerepünk. Nem úgy kezdődik a munka, hogy megkapjuk a húzott példányt, aztán olvasás után nekiállunk jeleneteket gyártani, hanem az anyag egészével foglalkozunk, improvizálunk rá, majd ezek viszonylatában kezdjük el redukálni a darabot, és erre az anyagra próbáljuk meg felépíteni a szerepeket. Az Egmontnál például nekünk kellett meghúznunk a szövegünket.

Egyre többször vannak jelen civilek a próbafolyamatokon. Milyen érzés az, hogy az elejétől kezdve figyel titeket a közönség?

Az Übü királynál volt először, hogy nézők előtt próbáltunk. Azóta nem volt ahhoz hasonló, végig nyitott próbafolyamatunk, de többször jöttek már hozzánk egy-egy alkalomra gimnáziumokból, és mi is gyakran megyünk hozzájuk. Ezek nagyon fontos találkozások, sokszor fontosabbak, mint maga a kész előadás. Nagyszerű élmény egy fiatal srácot látni, ahogy beül egy próbára, és hirtelen felfénylik a szemében a színház iránti szeretet, amiről azelőtt esetleg nem is tudott. Ez abból fakad, hogy látnak minket küszködni, és nekik is van beleszólásuk abba, hogy hogyan alakuljon egy adott szituáció.

Úgy érzed, hogy ilyenkor valami jó dolgot adsz nekik?

Azt érzem, hogy azzal, hogy nem rejtem véka alá a saját botladozásaimat, amikor megformálok egy szerepet, emberibb kapcsolatot tudok létesíteni a nézőkkel. Szerintem ez nekik is felszabadító érzés, mert ezáltal jobban megszeretik a munkánkat, és elkezdik nem csak az irodalmat látni a színházban. Olyan érzésem van, hogy amikor egy próbát néznek, leomlik egy fal, számukra is látható lesz, hogy nem valami elvont lila dolgot csinálunk, hanem értelmezhető valamit, ami ráadásul nem is olyan egyszerű. Máshogy kezdik el nézni utána az előadást, ráadásul ez nekem is nagyon felszabadító, mert már a bemutató előtt nyilvánosan gondolkodhatok egy szerepről, egy szerepben.

Egész magas szériaszámban mennek az előadásaitok. Ennyi alkalom alatt sikerül rendesen kibontani a szerepidet? Azt mondod, hogy a próba sokszor jobban érdekel, de mi az, ami érdekes és izgalmas tud lenni egy előadásban?

Nagyon szeretek színpadon lenni. Ami kihívás, hogy mindig újat tudjak felmutatni. Én lennék az első, aki elunnám magamat, ha mindig ugyanazt csinálnám, de ez egyszerűen képtelenség is lenne. Kétszer nem lehet ugyanúgy röhögni ugyanazon a viccen és kétszer ugyanúgy nem lehet elmondani. Minden nap más. Sok olyan előadásunk van, ami teret enged az improvizációnak, és ezáltal lehetőségem van arra, hogy estéről estére mást csináljak. Nem könnyű sokszor eljátszani valamit úgy, hogy az mindig friss maradjon. Ha a magad számára érdektelen vagy, akkor a nézők számára is az leszel.

Szokták mondani, hogy a színész olyan, mint egy gyertya: meleget és fényt ad, de közben el is emészti magát. Mi az, ami fel tud tölteni, és mennyire érzed azt, hogy kifáraszt ez a fajta intenzív színészi jelenlét?

Szerintem ez inkább lelki alkat kérdése, nem pedig szakmai adottság. Én például mindig is ilyen voltam. Van egy csomó ember, aki nagyon fel tudja emészteni magát, akkor is, ha éppenséggel bolti eladó. Az a helyzet, hogy ha engem érdekel valami, akkor azt száz százalékos erőbedobással próbálom csinálni, ha pedig nem, akkor nem csinálom egyáltalán. Végletes ember vagyok, nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy valamit csak kicsit csináljak.

Tizenegy éves a Maladype, a Bázis is működik már jó pár éve. Szóba jött esetleg, hogy ti is átköltözzetek a Jurányiba a többi független társulat mellé?

A függetlenek összetartása nagyon fontos, de amíg van arra lehetőség, hogy a saját helyünkön játsszunk, addig nincs értelme átköltöznünk. Ott is ugyanúgy kell fizetni a bérleti díjat, ráadásul sokszor több társulat osztozik egy próbatermen. Ez persze nem azt jelenti, hogy mi nem akarunk összefogni a többiekkel, mi is próbáltunk kiépíteni kapcsolatokat más független társulatokkal. Nagyon sok társulat volt kénytelen elhagyni a korábbi játszóhelyét, nekik nagyon jó menedék a Jurányi. Szerencsére nekünk megmaradt a Bázis.

Bizonyára titeket is érzékenyen érintett a támogatások körüli bizonytalanság, mégis, mintha Balázs Zoltán hangját nem lehetett volna hallani a tiltakozások idején. Mi ennek az oka?

Erre nem szeretnék helyette válaszolni. Az ő irányelve az, hogy nem szeret panaszkodni. Az közös megegyezésünk, hogy nem festjük az ördögöt a falra, mert a panaszkodásból nem lesz semmi. Nem vagyunk jó helyzetben, mondhatni, nagyon rossz helyzetben vagyunk. Nagyon érzékenyen érintett minket is mind a zárolás, mind a kifizetések elmaradozása. De próbálunk addig dolgozni, amíg lehet, jókedvűen, rengeteg odafigyeléssel, és megpróbáljuk nem átadni magunkat a negatív energiáknak.

Kőszínházaktól kerestek meg az utóbbi években?

Nagyon más lenne az, amit most egy kőszínház tudna nekem kínálni. Nem akarom minősíteni, hogy jobb vagy rosszabb, de gyökeresen más. Úgy érzem, hogy nekem most itt van keresnivalóm, van még hova fejlődnöm, nagyon szeretném úgy befektetni ezeket az éveimet, hogy abból sokat tanuljak. Persze, szeretnék minél több helyen játszani, de én most boldog vagyok ezzel a munkával. Az utóbbi időszakban például nagyon sokat utaztunk, és nem vagyok benne biztos, hogy egy másik társulatnál vagy kőszínháznál erre lenne lehetőségem.

Most hétvégén először tértek vissza a Nagyszebenbe, hogy román kollégáitokkal együtt, két különböző változatban játsszátok újra a Mester és Margaritát. Mit takar ez pontosan?

Ez azt jelenti, hogy hármunknak, akik az előadásban magyar színészként veszünk részt - Lendváczky Zoli, Tankó Erika és én -, román váltóink vannak, ezért van olyan este, amikor Wollandot, Hellát és Behemótot román színészek játsszák. Gondolatiságát és művészi igényességét leszámítva teljes mértékben különbözik a két verzió, és ezt az is jól mutatja, hogy az én váltóm, a másik Wolland egy román színésznő, ráadásul siket-néma jelrendszerrel kommunikál, míg én angolul, románul és németül beszélek az előadásban.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál kint színészileg?

Egyrészt kihívást jelentett, hogy a nyelvi akadályokat úgy ugorjam meg, hogy a sajátomként tudjam használni az idegen nyelveket. Ez nyilván nem lesz soha tökéletes, de én mégis igyekeztem olyan szintre eljutni, hogy ne azt kelljen figyelnem, mit kell mondanom szó szerint, hanem a szöveg értelmével tudjak foglalkozni, illetve ha például valaki véletlenül ugrik pár sort és nem a várt végszót adja föl, akkor se essek ki a szerepből és tudjak reagálni. Másrészt már régen szerepeltem nagyszínpadon, ez másfajta jelenlétet igényel, amit jó volt újra felfrissíteni. És természetesen a kinti kollégáktól is sok újat tanultam, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Rengeteg impulzussal gazdagodtam kint, és ezt most vissza tudom forgatni a munkáimba.

A próbaidőszak alatt hónapokig kellett nélkülöznie a Maladype Színháznak benneteket. Ezt hogyan tudtátok megoldani?

Minden hónapban otthon töltöttünk egy-másfél hetet, és ezalatt sokat játszottunk. Persze így is kevesebb előadásunk volt, mint normál esetben, de szerepelt köztük a repertoár minden darabja. Emellett a Bázist különböző programokkal igyekeztünk feldúsítani, például szlovák nemzetiségű táncosok is tartottak nálunk bemutatót.

Májusban már többet lesztek itthon, de lassan véget ér az évad. Körvonalazódnak már a nyári elfoglaltságaid?

Most úgy néz ki, júniusban kevesebbet fogok játszani, de megyünk majd több fesztiválra is, úgyhogy nem a pihenésről fognak szólni a napjaim, majd ezt követően júliusban és augusztusban is dolgozni fogok. De előtte lesz még egy bemutatónk a Bázison május 4-én, amit Zsótér Sándor rendez, és ha minden jól megy, május 30-án is lesz egy premierem A szökés címmel.

Várhegyi András, fidelio.hu, 2013