Tavaly vehette át a MASZK Országos Színészegyesület Soós Imre pályakezdő díját Orosz Ákos, a Maladype Színház tagja.

Mi az, ami a színháznál is előbb érdekelte?

Az éneklés, a zene. Először szájharmonikáztam – ezt máig csinálom, amikor időm van; aztán gitároztam és doboltam is. Nem tanultam zenélni, amit tudok, azt magamtól tudom, így semelyik hangszeren nem vagyok igazán jó. Az éneklés, a zene azonban feltétlen szabadságot jelent. Több bandában is játszottam korábban, de ma már nincs időm zenekarral is próbálni. A Naked Trackers-szel ekként a barátság köt leginkább, ám ha lemegyek egy klubba, ahol játszanak, van nálam harmonika, beállok fújni. A közönség táncol, és mi is jól érezzük magunkat.

Tudja használni ezt a tudását eleget a színházban? Nem marad kihasználatlan?

Ha van zene az előadásban, azt mi csináljuk. A Maladype Színház állandó munkatársa, Mogyoró Kornél széles zenei tudásából dolgozik velünk együtt – így például a Leonce és Lénát végigkíséri, amihez hozzáadjuk a magunkét ritmussal, dalokkal. Ezek precízen összerakott részletei a produkciónak. A zene ugyanis önmagán túl szintén sokat segít egy előadásnak, ahogy a jelenetek ritmikáját is meghatározza: már egy párbeszédnek is megvan a dinamikája, ritmusa. Ezt tudatosan fel lehet építeni. Vagy ahol a zenei készségemet használhatom: a Tojáséj című, adott játékszabályok szerinti improvizációra épülő előadásunk, ezt Ravel zenéire és különböző stílusú könnyűzenei művekre készítettük. A Platonovban és a Figaro házasságában harmonikázom és a Figaróban gitáron kísérem Cherubino románcát. Illetve a Pokol című előadásunkban több zenész is játszik: japándobbal (taiko), ütőhangszerekkel kell együttműködnünk. Persze egy zene nélküli előadásnak is van zeneisége, amelyben érezni kell, hogyan nem mállik szét a darab attól, hogy mindenki mindent időben csinál.

A Maladype előadásai nagy színészi odaadással, pontossággal működnek, és a benyomásom szerint erősen formalisták. Nem szűk ez egy színésznek?

Éppen ellenkezőleg. Persze arról tudok beszélni, amit ismerek, arról a három évről, amit eddig ebben a társulatban töltöttem. Az első munkám Balázs Zoltánnal a Leonce és Léna volt. A közös elemzés után úgy kezdtünk dolgozni, hogy párokban elküldött minket jeleneteket csinálni. Mindössze annyi megkötés volt, hogy a tér üres legyen és csak bambuszrudakat használjunk. Az fontos, hogy legyen koncepció, ami alapján gondolkodhatunk, de ezen túl Balázs Zoltán kíváncsi volt ránk, az ötleteinket, a mondanivalónkat pontosította, egészítette ki. A kész jelenetekkel aztán továbbdolgoztunk. Mint ahogy az Übü királyban, a Platonovban, a Lorenzaccióban és a Figaróban is improvizációkból kezdtünk dolgozni.

Ezek az előadások ugyanakkor konzervatív módon viszonyulnak a nézőkhöz. Ugyanúgy beül az ember, mint egy kőszínházi előadásra, megnézi és a végén tapsol, ugye?

Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Egyrészt van egy programsorozatunk, a havonta két alkalommal zajló Szabad Akadémia, ahova színházban és egyéb művészeti ágakban tevékenykedő nyitott, érdeklődő, gondolkodó kortársakat hívunk meg, akikkel adott témakörön belül kötetlenül beszélgethet bárki. És amilyet még senki nem csinált Magyarországon: az Übü király próbái teljesen nyitottak voltak, bárki bejöhetett. Be is jöttek: minden este ott ültek harmincöten-negyvenen. Előzetes bejelentkezéssel kellett megszervezni, a hely befogadóképességénél nagyobb érdeklődés miatt. Olvastak, játszottak, koncentráltak velünk együtt, így belekerültek az előadásba ezeknek az embereknek az ötletei és az idejük is. S amikor ők jönnek előadást nézni, és azt mondják, ez vagy az nem volt jó, akkor az hiteles, mert ők pontosan tudják, miről van szó. A Pokolban pedig huszonöt civillel dolgozunk együtt, de már nem úgy, ahogy az Übünél, hanem ők is szerepelni fognak az előadásban. Rendkívül fegyelmezettek és nagyon figyelmesek. De az Übüre visszagondolva, a nyílt próbafolyamat alatt alig volt kíváncsi néhány újságíró, de néhány bábszínházi kollégán kívül színházi embert sem láttunk. A kritikusok pedig eljönnek egy előadásra – ahogy most te is azt mondod például, hogy konzervatív a nézőkhöz való viszonyunk –, és abból formálnak véleményt. Akit igazán érdekel, amit csinálunk, annak nem kerülheti el a figyelmét egy nyílt próbafolyamat, vagy a civilekkel való közös munka. Hiszen ez fontos része az előadásoknak és nem utolsósorban óriási vállalás részünkről.

Meglehet, nincs elég figyelmem a Maladype iránt.

Mindenesetre számos embert érdekel: szerencsére az eddigi próbálkozásainkra elég sokan kíváncsiak. Ezen kívül elmegyünk iskolákba is, legalább ötvenszer volt ilyen felkérés, és mi szívesen mentünk. A saját játszóhelyünk, a Maladype Bázis pedig egy tágas nagypolgári lakás, ami akaratlanul is egy térbe keríti a játszókat a nézőkkel. Volt már példa arra, hogy valaki előadás közben elindult kifelé, megszólítottuk, és abból beszélgetés kerekedett. Mindez nem egy konzervatív nézői viszony.

Ez nem. Beszéljünk akkor a Pokol című előadásról. Miért érdekes most ez az alapanyag?

Ez Dante Isteni színjátékának első része, később majd a Purgatóriumot, aztán a Mennyországot is színre akarjuk vinni. Nagyon leegyszerűsítve, ez egy utazás. A társulat tízéves, éppen aktuális összegezni az eddigieket. Dante kíváncsisága ránk is érvényes: ahogy magát és embertársait kutatja, az a társulat minden tagjában megvan. Hosszan dolgoztunk a szövegekkel, mert muszáj volt sokat foglalkozni a darab egészével, illetve kétféle fordítást, Babits Mihályét és Nádasdy Ádámét, valamint vendégszöveget használunk. Ebben az évadban ráadásul Törőcsik Mari után most Ladányi Andreával is együtt dolgozhatunk, ami pályakezdőként nagy megtiszteltetés.

Ön Lucifert játssza a darabban, nem mindennapi szerep.

Nem. Lucifer érvel, kérdez, finoman csábítja Dantét: okosnak kell lennie, nem gonosznak. Mindenkit megkísért, mindenkiben ott van valamilyen formában. Semmi védhetetlent nem mondok, mindent tudok vállalni.

Az nyilvánvaló, hogy szeret színpadon lenni. Van olyan, amikor mégis rosszul érzi magát?

Nem éppen színpadon, mégis ahhoz van köze: a kezdés előtti fél órát szeretem a legkevésbé. Már fent van az adrenalinszintem, türelmetlen vagyok, talán kapkodok is, ami akkor szűnik meg, ha belépek a színpadra. Ott már teszem a dolgom, és olyan szabad vagyok, mint sehol máshol az életben.

Proics Lilla, kultura.hu, 2012