Orosz Ákos a legígéretesebb pályakezdő díját kapta idén a kritikusoktól. A Maladype Színház társulatának tagjával erről is beszélgettünk – meg találkozásokról, motivációról, fiatalokról, emberekről és szerepekről.

Meglehetősen mozgalmas életet élsz. Ma hajnalban még Miskolcra utaztál, délutánra Pesten vagy, mindjárt indulsz próbálni, holnap Lorenzaccio előadás lesz, amit pár nap múlva Aradra visztek. Szereted ezt a fajta pörgést?

Ha vannak közte kisebb megszakítások, akkor igen. Most elég kemény időszaknak nézek elébe, szünetek és megszakítások nélkül, mert ebben a hónapban sokat utazunk a társulattal – hál’ istennek. Ebben viszont sok munka van, le kell utazni, fel kell mérni, hogy hol lesz az előadás, oda be kell próbálni a darabot, aztán hazajönni és megint menni tovább. Az utazás azért sok energiát kivesz, ugyanakkor tölt is, mert ha csak pár órát is, de egy új városban, egy olyan helyen van az ember, ami nem megszokott. Ott új és új emberekkel lehet találkozni. Arad után Lengyelországba megyek, utána haza, majd megint Lengyelországba. A múlt héten Szlovéniában voltunk. De ezen a héten volt két nap szünetünk is, amiből az egyik az ez, a mai.

Ma hajnalban Miskolcra utaztál… mit csináltál ott?

Van ott egy gondolkodó ember, Bujdos Attila, aki nagyon sok kulturális dologgal foglalkozik. Többek között szervez egy sorozatot, Tudásgyár címmel, amelyre hetente vagy kéthetente meghív egy-egy embert, akivel az érdeklődők beszélgethetnek. Nyáron tartottunk ott egy kéthetes tábort a Maladypével, és ma hozzám is jöttek olyan srácok, akik azon is részt vettek. A színházról, színészi szakmáról beszéltem. Azon belül is a koncentrációról és a figyelemről, mert én ezt nagyon fontosnak tartom. Sokkal fontosabbnak, mint egy figurából megoldani valamit. Ülni, állni, beszélni és koncentráltan viselkedni – ez a legnehezebb szerintem, anélkül, hogy bármi mást csinálnál.

Fontosak neked a fiatalok, hogy ezt megoszd velük?

Nekem nagyon. A mostani utazásomban nyilván az is benne volt, hogy meghívott Bujdos Attila, de fontos volt, hogy fiatalokhoz megyek és mindig szívesen megyek. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül álltam szemben a diákokkal, de a Maladypével folyamatosan járunk gimnáziumokba, illetve olyan fórumokra, ahol fiatalokkal találkozunk. A saját közegükben eggyel nehezebb elnyerni a figyelmüket, mert ők vannak otthon és nem mi. De azt látom, hogy egyáltalán nem egy elveszett generációról van szó. Ha tudsz olyat mutatni, amire tudnak figyelni, ha tudsz úgy beszélni, amire fogékonyak – ez nem azt jelenti, hogy állandóan kizárólag expresszívnek kell lenni –, akkor igenis érdeklődőek és elmondják a saját gondolataikat. Vagyis van bennük perspektíva. Ha másban nem, akkor bennük lehet bízni – nyilván magamban is bízom, nem ástam el magam, viszont nagyon fontos, hogy foglalkozzunk velük. Jó lenne úgy felnevelni őket, hogy tudjanak és legyen igényük valamilyen értéket képviselni. Sokan leírják őket, általában azok, akik általánosítanak. Nyilván van ennek is valami alapja, de még a legelmaradottabb kulturális környezetből érkező emberek között is lehet olyat találni, akiben van jövőkép – csak olyan közeg kell hozzá, ami őt felfelé húzza. Talán ez az egyik legfontosabb. A maladype szó lovári nyelven azt jelenti, hogy találkozás – most tíz éves a társulat, régről jön ez a név, amikor még Balázs Zoli cigány származású színészekkel dolgozott együtt. Most már más a társulat, de a név az maradt, mert szeretünk találkozni. Fiatalokkal is és öregekkel is. A nézőink nagy bázisát alkotják a fiatalok. Sokszor tartunk közönségtalálkozót az előadások után, beszélgetünk velük, hogy ebben a formában is legyen fóruma az eszmecserének.

Az ő nézőpontjaik meglepnek téged? Előfordult, hogy ők adtak neked valamit?

Az egyik Platonov után az egyik néző, egy fiatal lány a fényről beszélt, miközben alig használunk benne világítási effekteket. Van a színpadon egy totálfény és a fejünk fölött még egy téglalap alakú izzósor, amire azt mondta, hogy ez olyan neki, mint egy negatív glória. A végén már csak ez a fejünk fölött lévő fény van, amit szépen lassan lehúz a világosító – gyakorlatilag ennyi a dolga az előadásban – és erre a lány azt mondta, hogy ez neki azt jelenti, hogy lerombolódik a Platonovról kialakított eszménykép. Ez egy olyan gondolat, ami nekem abszolút nem jutott volna eszembe az általunk használt fényről.

Ezeket tudod hasznosítani?

Bizonyos szempontból igen, de nem technikailag, hanem a szerep, a darab gondolatiságát illetően. De rengeteg ilyen élményem volt. Ma Miskolcon csináltunk egy olyan játékot a srácokkal – bevetettem magam elsőnek, mint alany –, hogy kiültem egy székre, megkértem őket, hogy vonatkoztassanak el mindattól, amit tudnak rólam – nem mintha olyan nagyon ismernének –, nézzenek meg engem és adjanak nekem egy nevet, egy foglalkozást, egy életkort és egyáltalán, próbálják kitalálni, én ki lehetek. Olyanokat találtak ki, hogy gépész vagyok, vagy hogy piacon árus. Ez onnan jutott eszébe annak, aki mondta, hogy észrevette, hogy a cipőm egy picit koszos – fel vagyok öltözve viszonylag normálisan, de valami mégis árulkodik arról, hogy nem a felsőbb vagyoni osztályokból származom. Viszont többen mondtak olyat, hogy valószínűleg van egy kisgyerekem, van valakim otthon, akihez hazamegyek és akit nagyon szeretek. Szóval kaptam ilyen bizalomgerjesztő dolgokat… Mindamellett nem túl sok értelmiségi foglalkozást tulajdonítottak nekem. Ez azért érdekes, mert még a főiskolán csináltuk ezt a játékot Hajdú Szabolccsal, ami mély nyomot hagyott bennem, ott mindenki olyan foglalkozásokat adott nekem, mint például kamionsofőr, dinnyeárus meg hentes… – kétkezi munkás dolgokat, tehát semmit, ami ésszel kapcsolatos. Jellemzően agresszív figurának állítottak be. Most ehhez képest sokkal dominánsabb volt a család, a szeretet, vagyis már nem csak egy nem túl okos, de agresszív embert láttak bennem. Nekem nagyon fontos, hogy fejlesszem az agyamat, és ez egy jó visszajelzés volt arra, hogy most már nem csak azt sugárzom magamból, hogy ösztönlény vagyok, hanem esetleg gondolkodom is valamit. Ez a gyakorlat segít tisztában lenni azzal, hogy mit gondolnak rólad mások, amikor először meglátnak, vagy mondjuk mit jelentesz egy filmen vagy fényképen, pusztán a kinézeted miatt.

Főiskolásként sok helyen megfordultál gyakorlaton. Voltál a Centrál Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, ehhez képest egy elég meglepő fordulatnak tűnt, hogy egy független társulathoz szerződtél. Mi volt ennek az oka?

Balázs Zoli hívott. Megnézte néhány vizsgaelőadásunkat és egyszer csak felhívott, hogy találkozzunk egy kávézóban. Ez tavasszal volt, nem sokkal a Leonce és Léna próbakezdése előtt, és azt mondta, hogy szeretné, ha részt vennék benne. Elég kevés gondolkodási időt adott. Ráadásul azt is mondta, hogy ha erre igent mondok, akkor egy évadot maradjak velük. Igaz, hogy sok helyen megfordultam, de akkor még nem volt semmi konkrét, ahová elmehettem volna egy évadot. Lehet, hogy lettek volna még feladataim ott, ahol játszottam, de ezt igazából nem tudom megmondani, mert ennek gyakorlatilag elébe mentem a döntésemmel. Pár nap gondolkodási idő után igent mondtam Zolinak. Olyat ajánlott, amire nem tudtam nemet mondani.

Mi fogott meg?

Egyrészt mondta, hogy fogunk dolgozni Zsótér Sándorral, akit én nagyon szeretek. Azt hiszem, hogy elég jól működött a kapcsoltunk a főiskolán és – talán mondhatom – azóta is; nem azt mondom, hogy zökkenőmentesen, de azt hiszem, kölcsönösen szeretünk egymással dolgozni. Ez egy nagy hívóerő volt. Azt is mondta, hogy valószínűleg fogunk csinálni egy mozgáselőadást, az is érdekelt, mert abban abszolút nem vagyok jártas, és úgy gondoltam, hogy sokat tanulhatok belőle. Aztán egy szicíliai rendezőt is említett, Claudio Collovát, akivel a Woyzeckkel fogunk foglalkozni. Illetve, hogy ő is fog rendezni, rá is kíváncsi voltam. Láttam korábban maladypés előadásokat, és érdekelt az ő világa. Igaz, hogy pont a Leonce és Léna már elüt azoktól, amiket azelőtt csináltak, de a koncentráltság ugyanúgy megvan. Nem mondom azt, hogy főiskolásként hátast dobtam minden maladypés előadástól, de mindig azt éreztem, hogy nagyon benne lennék. Mert ha nem is volt katarzisélményem, akkor is a székembe szögezve néztem az előadást, mert olyan szinten koncentráltak voltak. Ennek az erejében tudok hinni még akkor is, ha valaki azt mondja az előadásra, hogy nem jó. Én elsősorban tanulni szeretnék, és a Maladype erre tökéletesen alkalmas.

Mindennek a kapcsán azt meséled, hogy mit tudsz, vagy tudtál belőle tanulni. Magyarán te nem érezted magad késznek, amikor végeztél a főiskolán?

Nem, de most sem. És remélem, hogy nem is fogom, mert az motivál, hogy tanuljak. Ezt nem úgy kell érteni, hogy beülök egy lexikon fölé és bevágom, hanem úgy, hogy érdekel az összes színházi stílus, a film, a zene is és sok mindent ki szeretnék próbálni. Mostanában próbálok egy zenekart is összehozni.

Hány hangszeren játszol? Mert az előadásokban viszonylag sok megfordult a kezedben.

Szájharmonikán, gitáron és valamennyire dobon. Meg nagyon kicsit zongorán. Most szereztem egy pianínót, mert hangszermániás vagyok. Ha van nálam otthon egy hangszer, akkor előbb-utóbb valamennyire fogok tudni rajta játszani, de csak egy bizonyos szintig tudok eljutni vele, mert soha nem jártam tanárhoz – most meg nincs rá időm. Amit tudok hangszereken, azt magamtól tanultam meg. Ez a tudás pont arra jó, hogy tudom, mennyire nem tudok. De tud motiválni egy hangszer. Igen, a tanulás az nagyon fontos, ahogy fontos a Maladype is. Ez nekem egy bázis, ahol otthon vagyok, itt vannak azok az emberek, akikkel együtt gondolkodom nap, mint nap. Viszont azt is fontosnak tartom, hogy máshol is dolgozzak, mert az mindig egy új tapasztalat. Mondtad a Kamaraszínházat. Ott a mai napig megy az Árpádház, amibe negyedévesként kerültem bele. Szeretek bemenni oda, mert teljesen más közeg, mint ez. Iszonyatos frissességet érzek, amikor oda belépek, mert belecsöppenek egy más világba. Valószínűleg nem érezném jól magam, ha állandóan ott lennék, de egy dologra odamenni az igenis jó. Ott is vannak olyan emberek, akikkel szintén sok közös mondanivalóm van. A Centrálban is ugyanez volt, csak máshogy. Nincs bennem egy olyan hierarchia, hogy a zenés vagy szórakoztató előadások nem olyan fontosak, mint az elgondolkodtató, agykitépős előadások. Mindent lehet jól csinálni és magas szinten művelni.

Miért, a Figaro házassága nem egy vicces, szórakoztató dolog? Csak közben ott van mögötte az élet…

Így van, ezért mondom, hogy mindenben meg lehet találni a tétet és mindenben lehet profinak lenni. Az a különbség egy itteni és egy amerikai revü között – itt se szól semmiről meg ott se, csak annyiról, hogy jó nézni –, hogy ott száz táncos tökéletesen egyszerre mozog, egyszerre lélegzik, itt meg sokszor van egy kis eltérés, amitől viszont ég és föld a kettő. Persze ez részemről is általánosítás. Mindent lehet jól csinálni, és engem minden érdekel ilyen szempontból. Szerepeltem a Made in Hungáriában, ami egyrészt azért is volt érdekes, mert ez volt az első nagyjátékfilm, amiben részt vettem, másrészt pedig ez egy musicalfilm, amiben dobolhattam, énekelhettem, táncolhattam, amit szintén élveztem. Nagyon nyitott vagyok ilyen dolgokra, de közben fontos, hogy legyen egy gerinc, egy fő csapásirány, ahonnan magammal vihetem azokat az értékeket, amikhez tudom tartani magam.

Mintha ez a nyitottság Maladypének is egy indentitásképző eleme lenne, hiszen még formanyelvében se egységes. Nyilván vannak átfedések, de mintha mindegyik egy próbálkozás lenne valami újjal. Amikor repertoáron játsszátok ezeket a sokféle előadásokat, akkor ezt hogy kezeled? Motivál, hogy állandóan késznek kell lenned erre a stílus-sokaságra?

Akkor találkoztam először ezzel a problémával, amikor elkezdett sűrűsödni a repertoárunk. Jöttek az új előadások, de nem mentek ki a régiek – aminek nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy még mindig érdekesnek találják a nézők. A Leonce és Léna a mai napig megy, amivel a 80. előadás körül tartunk.

Az ráadásul estéről estére más.

Igen, pont emiatt megunhatatlan. Sűrűsödtek a darabok, hál’ istennek elég nagy feladatokat kaptam bennük, de egyszer csak eljött az a pont – amikor már volt a Figaro, a Lorenzaccio, a Leonce, az Übü, a Platonov –, hogy egy héten majdnem minden nap játszottunk és mindig mást. Azt hiszem, kezdetben nem vizsgáztam jól ezen a teszten. Az volt a nehézség, hogy megy egy próbafolyamat, és belekerülsz egy előadásnak a világába, amit közösen alkottok és ezt a világot kell magadban visszakeresni ahhoz, hogy jól tudjál abban az előadásban létezni, hogy azok szerint a játékszabályok szerint létezz, ami arra igaz. Tehát a Platonov egy elegánsabb, letisztultabb valami, az Übüben sokkal több lehetőségem van idézőjelben állatkodni. Magyarán ég és föld a kettő. Ilyenkor azt kell csinálni, hogy lemegy az előadás, levonod a tanulságokat, hazamész, lefekszel, másnapra pedig teszel egy fehér lapot és elfelejted azt a világot. A tanulságot megtartod, de a miliőjéből kiszakadsz. Kellett egy kis idő, amíg fel tudtam venni ezt a fonalat. Azt hiszem, most már működik. De kezdetben akadtak nehézségeim, volt olyan, hogy Übüt játszottunk egyik nap, másnap pedig a Platonovot, és iszonyatosan túlpörögtem. Egyszerűen bennem maradt az Übü lendülete, pörgése annyira, hogy nem vált előnyére az aznapi Platonovnak. Ezt tudatosítani kellett magamban és erre figyelni kellett, küzdeni ellene. Nyilván egy Zsótér-rendezésben megint máshogy kell jelen lenni, de azt hiszem, most már többé-kevésbé abszolváltam ezt a feladatot. Amúgy pedig nagyon nagy öröm számomra, hogy van lehetőségem arra, hogy ennyit és ennyifélét játszhassak, ez egy ajándék. A díjátadó gálán mondta Törőcsik Mari, hogy nagyon sokat számít ebben a szakmában a szerencse – minden más is, de a szerencse az nagyon. Én most azt érzem – nem akarom elkiabálni és le is kopogom (a fején kopog) –, hogy a lehetőségeim és feladataim miatt szerencsés vagyok.

Említetted Törőcsik Marit. Vele milyen volt a találkozás? A Figaróban eped érted, aztán kiderül, hogy ő az anyád. Amikor ő életműdíjat kapott, te a legígéretesebb pályakezdőt. Szép párhuzam.

Ez borzasztóan izgalmas. Amikor elkezdtünk dolgozni a Figarón, kiderült, hogy egy napon van a születésnapunk. Sőt – nem tudom mennyire szokott a koráról beszélni, vagy ez nyilvános-e, de – gyakorlatilag éppen egy kerek szám van közöttünk. Konkrétan 50 év. Ráadásul pár nappal a születésnapunk előtt kezdtünk el együtt dolgozni. Nem tudom – emiatt is, a lénye miatt is ez egy akkora találkozás volt, hogy az nem is igaz. Szavakba önteni nagyon nehéz. Egy klasszis, úgy kezdett el próbálni, mint egy atombomba…

El is kezdett csillogni a szemed…

Aki töltött már tíz percet mellette, arra ilyen hatással van. Az is érdekes volt, hogy tavaly megkaptam a Soós Imre-díjat. Ő pedig Soóssal csinálta a Körhintát. Nem tudom, ebben van valami igazán misztikus. De ahogy ő dolgozik, azt tanítani kéne. Ahogy ő figyel, amilyen tudása van erről a szakmáról, az leírhatatlan. Olyanokban tud segíteni – és közben nincs benne semmiféle allűr, vagy póz, mert annyira ember maradt, annyira fiatal és kortárs, hogy az csodálatos –, amikről nem is gondolná az ember. Mindig látszik, hogy pörög az agya, és még mindig motiválja, hogy felmenjen a színpadra, akkor is, ha csak ötven ember nézi. Még mindig tud azon izgulni, hogy olyan formát fusson, amilyet szeretne – akkor is, ha csak próbál, mindegy, hogy ki nézi. Hatalmas kaliberű művész, elképesztő öröm és megtiszteltetés vele dolgozni.

Volt még ilyen nagy hatású találkozásod? Zsótért mondtad, akivel nagyon akartál dolgozni… van még ilyen?

Nyilván Balázs Zolival – most már ez lesz a negyedik év, hogy itt vagyok. Az is egy ilyen találkozás: jól tudunk beszélgetni egymással, számomra jó irányelveket tud mutatni, amikben tudok hinni, és ez nagyon fontos. Tud velem együtt gondolkodni, kíváncsi rám – de nem csak velem van így, hanem a társulat többi tagjával is. Rengeteg olyan feladatot tud adni, amivel még nem találkoztam. Ha úgy veszem ezt az egészet, mint egy meghosszabbított főiskola, akkor ő olyan, mint egy új mentor Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor mellett. Most az időm nagy részét vele töltöm és soha nem unatkozom. Volt még: negyedéves koromban, a Lear királyban találkoztam Király Leventével. Ő épp olyan, mint Törőcsik, csak férfiben. Teljesen más habitusa van, de hatalmas tudással és élettapasztalattal rendelkezik. Olyan gerinces tartás van benne, amit érdemes megtanulni. Nem veszítette el magát, miközben nagyon hűséges a színházához, ahová a főiskola után szerződött. Tőle is rengeteget lehetett tanulni. Nagyon tud figyelni a társaira – Törőcsik Mari is ilyen: nem magával van elfoglalva. Ez a legritkább szerintem, de nagyon fontos.

Ekkor voltál végzős, azóta négy év telt el. Ha ilyen emberekkel találkoztál, érthető, hogy mit értesz azalatt: szerencse.

Ladányi Andreával is dolgoztam együtt a Pokolban. Tőle is van mit tanulni. Ő táncművész, nem színész, de a jelenlét az nagyon hasonló mindkettőben. Neki van egy olyan belső tartása, egy figyelme, amit csodálok. Ezek a találkozások is arra jók szerintem, hogy tanuljak belőlük valahogy, ahogyan nekem jó.

Ahogy a tanulásról beszélsz, abból az derül ki, mintha neked minden előadás egy vizsga lenne – amiben te állítod a mércét. Gyötrő lehet ezt mindig megugrani.

Főleg, mert nem tudsz minden nap egyéni csúcsot futni. De törekedni kell rá, már csak azért is, mert van olyan néző, aki aznap látja először és – valószínűleg – utoljára az előadást. Nem szabad elszalasztani egy lehetőséget se. Annak van értelme, hogy estéről estére újrafogalmazol dolgokat. Ez a paradoxona a színészi szakmának, hogy valamit töviről hegyire tudnod kell, biztosnak kell lenned a dolgodban, hogy mit akarsz mondani, meg hogyan, másrészről viszont fogalmad se kell legyen arról, mi fog történni, abból kell összeraknod a szerepet, ami éppen aznap van benned és ami a színpadon zajlik. Hogy őszinte legyek, ez nem mindig sikerül, de azt gondolom, hogy egy szint alá nem megyek, és azon vagyok, hogy ez minél magasabb legyen. Az hogy minden összejöjjön, elrepüljön, az nagyon ritka. Hogy egy előadás olyan legyen, ahogy az eszményi gondolataimban benne van – olyan nem is volt soha. Percek, pillanatok, szavak, mondatok vannak, amik úgy jönnek ki, ahogy az szerintem ideális. De ezek már olyan energiát adnak, hogy arra lehet építkezni – az életben is. Sokszor az van, hogy valami nem úgy jön össze, ahogy kéne és ilyenkor feszültség van bennem előadás után.

Ez előjön benned a következő előadásban?

Nem szabad. Ez is hiba volt. Ha valami összejön, mondjuk egy monológ, akkor hatalmas hiba, ha a következő előadáson azt próbálod reprodukálni, ami tegnap volt – ezt persze nem mozgásokra, fizikai helyzetekre értem –, ugyanis elcsúszik a pillanat. Mert aznap nem úgy kelsz föl, mint tegnap. Két nap sosem ugyanolyan. Arra törekszem, hogy megtaláljam azt a lelkiállapotot, amiben bizonyos előadásokra bemegyek, hogy nyugalom legyen bennem. Ha erre ráérzek, akkor van esély, hogy az előadásban is jól tudok részt venni. Mindig minden pillanatért és szóért meg kell dolgozni – és ezt a szó jó értelmében mondom. Nem agresszív és erőszakos munkáról beszélek, hanem energiáról, amit bele kell fektetni, hogy az legyen mögötte, amit gondolok. De akár egy mondat is el tud húzni, kimondod, rácsodálkozol, meghallod igazán és hirtelen az egész elkezd megelevenedni.

A Maladype előadásaiban mintha elmosódna a határ a civil jelenlétetek és a szerep között. Ez persze soha nem látható, sőt úgy tűnik, hogy nagyon határozott a reflektáltság igénye. Ez a kettősség nagyon meghatározza az előadásaitokat. Ez különleges technikát is követel – gondolom.

Minden előadásunk egy kicsit más, de mégis valami ugyanaz bennük: mi a színészek, akik játsszuk. Én Orosz Ákosként, állok a színpadon és én beszélek, mint Platonov vagy Figaro. Aki bejön a színházba az tudja, hogy én Orosz Ákos vagyok, aki valakinek a nevében beszél. Ezért ez a határvonal mindig is meglesz, én soha nem fogok átalakulni Platonovvá, aki mindenkit kinyír – legalábbis remélem –, de van a személyiségemnek egy ilyen szegmense, ahogy van bennem sok féltékenység is, ami Figaróból egyszer csak előtör. Meg lehet találni ezeket a kapcsolódási pontokat, amik egyeznek a szereppel, legalábbis én ezt keresem. De soha nem fogok azzá változni. Ráadásul nem veszíthetem el a kontrollt, nem léphetek át egy határt.

A Platonovval neked ez nem az első találkozásod volt, mert csináltatok a főiskolán egy Sputnic disco című előadást a Csehov-darab nyomán. Eszedbe jutott ez a próbák alatt?

Nem a Sputnic disco volt bennem a legdominánsabb élmény, ugyanis találkoztam még egyszer a Platonovval Kovács Dani egy vizsgarendezésében, talán még tavaly előtt. Platonovot játszottam, de csak a negyedik felvonást csináltuk. Azért élt az bennem intenzívebben, mert ott magával a szereppel foglalkoztam, a Sputnic discóban nem. Nagyon szerettem azt az előadást, de kevéssé köthető a mi Platonovunkhoz, ráadásul nálunk a negyedik felvonásnak a második része zanzásítva megy le. Nagyon más stílusú előadások voltak, így nem okozott nehézséget.

Talán a honlapotokon olvastam, azt hiszem, az Übünél történt, hogy valaki tüsszentett, mire az egyik szereplő azt mondta, hogy egészségedre. Hogy működik benned ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” attitűd?

Ez egy olyan dolog, amit Balázs Zoli kért tőlünk, hogy ne válasszuk ketté a színészi és a nem színészi figyelmet. Igenis érzékeljük azt, ami körülöttünk van. Ha mondok egy monológot és közben itt elmegy egy mentőautó, akkor hiába beszélek, ha nem reagálok erre, nem tartok egy szünetet, vagy nem emelem fel a hangom, akkor nem lehet érteni, mit mondok. Itt, a bázison ez nem kihagyható. Érzékelni kell, ami körülöttünk van, ez csak ennyiről szól. Persze vannak játékszabályai egy előadásnak, valahol ez megengedhető, valahol nem. Egyszer a Kamarában valaki köhögőrohamot kapott és elindult kifelé a nézőtérről. Azt ott is látják a színészek, de nem reagálnak rá és történik egy zavar a néző és a színész között, hogy én ezt látom, de úgy teszek, mintha nem láttam volna. Lesz egy kimondatlan dolog, amit mindenki tud, de csak lóg a levegőben.

Ezzel mintha nyilvánvalóvá válna annak a dolgoknak a tarthatatlansága, hogy a színpadon emberek úgy csinálnak, mintha. Ez azért érdekes, mert ti nem akartok úgy csinálni, mintha.

Igen, mert vagy történik valami vagy nem. Többször találkoztam azzal színpadon, hogy valakinek kiabálnia kéne, mert elvileg ideges, de nem kiabál, hanem csak megemeli a hangját. Lejelzi. Spórol az energiával. A nézők tudják, hogy ezzel azt akarja jelezni, hogy ideges, de azt is érzik, hogy nem fektet bele annyi energiát. Én azt gondolom, hogy az tud igazán jól működni, ami megtörténik, ha valaki üvölt, akkor üvöltsön. Ha rájön egy sírógörcs, akkor vagy küzdjön ellene, vagy bőgje el magát, de azért ne dolgozzon valaki, hogy könnybe lábadjon a szeme, miközben belül nem érez semmit. Azért dolgozzon, hogy valamit gondoljon, az indítson el benne valamit, és ha azon elbőgi magát, akkor bőgje el magát, de ha nem, akkor ne tegyen úgy, hanem vállalja fel, hogy benne most ennyi van. A Figarónál Zsótér viszont külön kérte, hogy ne kommunikáljunk direktben a nézőkkel. A többihez képest ez egy másfajta szabály, mert például a Lorenzaccióban – amit szintén ő rendezett – meg sokat kommunikálunk a nézőkkel. Persze a Figaróban se lehet kihagyni, hogy ott ülnek emberek, de egy az egyben nem reagálunk rájuk, nem szólunk ki, ez egy szabály, hogy ne mindig ugyanazt csináljuk. Mindamellett semmi sincs kőbe vésve, minden szabály megszeghető.

A Leonce-ot még a Bárkában mutattátok be, utána kerültetek a bázisra, ami valójában egy bérház egy lakása. Téged hogy érintett ez a döntés? Okoz-e meglepetést ez a – nézőknek kevésbé megszokott – tér?

A Bárkából eljött a társulat először a Tháliába, ott voltunk egy évet, utána jöttünk csak ide. Ha belegondolsz, valójában nem egy túl szívderítő dolog, hogy egész nap egy fekete teremben vagy, ahol csak mesterséges fény van. Itt pedig van egy élethez igazán kapcsolódó hely, besüt a nap. A főiskolán és a színházban se lát sok fényt az ember, itt viszont igen.

Ez megváltoztatja a közeget.

Meg. De közben nem attól függ egy előadás vagy egy közeg, hogy hol dolgozol, hanem attól, hogy milyen emberek csinálják. Nem azt láttam a lakásban, hogy milyen félelmetes, hanem, hogy lesz egy olyan saját helyünk, ahol nem kell semmihez és senkihez alkalmazkodni. Ahová bármikor fel tudunk menni. Ez pedig szuper dolog.

Fontos ez a szabadság?

Nagyon. Fontos, hogy bármikor csinálhatunk egy közönségtalálkozót, senki nem mondja meg, hogy meddig maradhatunk. Nagyon nagy szerencsénk van a házzal is, mert jó a lakóközösség, soha nem volt semmilyen konfliktusunk. Szerintem szeretik is, hogy itt vagyunk. Mákunk van ezzel a hellyel és jó ide bejönni. Más, de mégse más: a figyelem, a koncentráció, a munkaszellem az ugyanaz, mint ami a Tháliában vagy a Bárkában volt.

Sokszor említetted a koncentrációt. Mit jelent ez, nálad mikor kezdődik el egy előadásra a koncentráció?

Ezen nem gondolkodtam még. Azt hiszem, ez nálam folyamatosan változik. A Lear királynál mindig bementem másfél órával az előadás előtt, átvettem a szövegemet, akkor még nem kopaszodtam, hosszabb hajam volt, úgyhogy bementem a fodrászokhoz, bezseléztettem a hajam, felvettem a ruhát és ültem, mondtam a szövegemet magamban, próbálva összeszedni a figyelmemet. Rájöttem, hogy ez nem működik. Aztán az lett, hogy az utolsó pillanatban szerettem bemenni. Nem törődve az egésszel, hanem bemenni, felvenni a ruhát, benyomni a hajat és irány a színpad. Így tudtam jól működni. A Leonce és Lénával szintén így vagyok. Átbeszélek egy-két dolgot előtte a partnereimmel, de felveszem a jelmezt, bemegyek a színpadra és ott kezdődik az egész. Viszont a Platonovnál egy órával előtte át vagyok öltözve. Előadás előtt sokszor szoktunk próbálni, ami fontos, az egy felkészülési fázis – de mindig szokott lenni szünet az előadás előtt. A Platonovnál fontos, hogy sokkal előtte rajtam legyen a jelmez, más előadásnál ez nem izgat. Ehhez tudom kötni, hogy hol indul el a koncentráció, azt az állapotot keresem, hogy mikor tudok nyugodtan bemenni a színpadra, hogy mikor tudok önmagamért felelősséget vállalni. Ez mindig változik, függ a szereptől, a darabtól, hogy szöveg- vagy mozgáscentrikus előadás. Nyilván ha már nagyon benne vagyunk az évadban, akkor nem mindig van próba, de én azt is szeretem, ha csak ráfutunk az előadásra, mert be tudsz robbanni, mint egy bomba. Sokszor túlkészültem meg túlkoncentráltam magam, de az egy idő után nem segít, hanem befeszül tőle az ember. Annyiszor átgondolsz mindent, hogy begörcsölsz attól, hogy összejöjjön.

Sokszor emlegetik úgy a Maladypét, hogy Balázs Zoltán társulata. Mennyire működik nálatok a közösség, mennyiben tényleg társulat a Maladype?

Balázs Zoli a vezetője, de minden próbafolyamat például hosszú ideig tartó közös elemzéssel indul. Nem kapunk húzott szöveget, nem tudjuk még a szereposztást, az eredeti darabot elemezzük. És mivel senki nem tudja, hogy mit fog játszani, ezért mindenki motivált, hogy az egésszel foglalkozzon. Zoli nem szokta a szánkba adni a megoldásokat, hanem leülünk és kérdez. Illetve most már egyre inkább magunktól beszélünk. Ez nem azt jelenti, hogy neki nincs a szeme előtt egy irány, sose éreztem felkészületlennek, vagy olyannak, akit ne lehetne bármiről megkérdezni, viszont folyamatosan csak kérdez. Sokat improvizáltat is bennünket. A Platonovot például egy elég hosszú próbafolyamat előzte meg, de az előadás egy utolsó, másfél hetes improvizáció lefixált változata. Az Übü király szintén. Ehhez nyilván ajánl egy teret, egy szövegkönyvet, egy csomó mindent, de mindez arra van, hogy a színészeinek kinyissa az agyát. Nem erőlteti ránk azt, amit szeretne, hiszen mindannyian önálló, gondolkodó lények vagyunk – és ezért is vagyunk itt, mert ezt fontosnak tartjuk. Például az, hogy én ezt a díjat megkaptam, hogy a szerepeimben valamilyen vagyok, az nem csak rajtam múlik. Én egyedül nem vagyok egy nagy spíler, remélem, hogy leszek, de ha nem lennének ilyen kollégáim, ilyen emberek, akik körülvesznek, akkor még az is lehet, hogy egyelőre egy elveszettebb figura lennék. Nagyon dolgoznék magamon, nagyon próbálnék magamra találni – nem azt mondom, hogy nincsen magamba vetett hitem, mert van –, de ha valakivel tudsz együtt dolgozni a színpadon, az felerősít titeket.
Ez is egy nagy felelősség. Kérdezted, hogy milyen váltani egyik szerepről a másikra. Egy idő után rájöttem: az, hogy ha én végig jelen vagyok a színpadon, az felelősséggel jár. Ha nekem van húsz jelenetem, de van olyan, akinek csak három, akkor én annak nem ronthatom el a jeleneteit. Meg kell becsülnöm azzal, hogy figyelek rá és nem magammal vagyok elfoglalva. Hogy olyan figyelemmel ajándékozzam meg, amivel ő ebből a három alkalomból is ki tud valamit hozni. Ez az egyik legfontosabb ebben a maladypés munkában – itt mindenkit alkalmasnak tartok arra, hogy ezzel a figyelemmel megajándékozzuk egymást.

Mit jelent neked ez a díj? A legígéretesebb pályakezdő díja az utolsó pillanatban jutott el hozzád, a főiskola utáni három évben lehet megkapni. Ez végül is egy üzenet? Hogy figyelnek rád?

Érdekes dolgok történnek velem az életben. Nem gondoltam volna, hogy kapok egy ilyen díjat. A felvételim is azért sikerült, azt hiszem, mert azért dolgoztam, hogy minél többet megragadjak abból a lehetőségből, hogy a harmadrostán ott vagyok egy hétig és valamivel találkozom. A szerepeimmel is így vagyok: nem azért dolgozom, hogy tessek valakinek, hanem – itt is csak ezt tudom felhozni –, hogy minél jobban leássak magamban, minél többet megtudjak a társaimról meg az anyagról, amivel foglalkozom. Ha ezt egy díjjal honorálják, az egy csodálatos dolog. Én meghatódtam rajta, ezt komolyan mondom. A Soós Imre-díjon is meglepődtem, az is egy égből pottyant meglepetés volt. Az az igazság, hogy én nem is vagyok igazán jártas ebben, nem is tudtam róla, hogy van ilyen díj. Nagyon örültem, de fogalmam nem volt, hogy ez egyáltalán létezik. A Színikritikusok díjáról tudtam, de hogy mikor van az átadó, meg hogy hogyan van, azt nem. Jó érzés, hogy figyelnek rám és elismerik a munkám.

Nem is lehet úgy próbálni egy szerepet, hogy én most ezért majd kapok egy díjat.

Meg nem is úgy gondolkodom ezekről az előadásokról, hogy én vagyok benne, mint fő- vagy akármilyen szereplő, hanem hogy közösen csináljuk. Ezért fontos, hogy jó kollégáim legyenek. Egy próbafolyamat alatt is arról van szó, hogy hogy lehetne az előadást jobbá csinálni, hogyan lehet minél közelebb kerülni a szerephez és nem azon gondolkodom, hogy milyen alakítás lesz az enyém – nem is szeretem ezt a szót. Nyilván szeret az ember tetszeni, főleg egy színész. Jó az elismerés, hogy kapok visszajelzést, főleg, hogy mostanában nem könnyű a dolgunk. De ebbe most nem szeretnék belemenni.

Idén mik a tervek?

Schiller: Don Carlos és Goethe: Egmont – most ezekkel foglalkozunk. Ebben a két darabban – Goethének és Schillernek egyébként is volt egy furcsa viszonya – van egy szerep, ami ugyanaz, Alba herceg. A Don Carlos a spanyol királyi udvarban játszódik és arról van benne szó, hogy Flandriában felkelés készülődik, Don Carlos pedig szeretne odamenni, hogy képviselje a liberális, emberi értékeket. Viszont Alba herceg szintén oda akar menni, hogy elnyomjon mindent és érvényesítse a király akaratát. Az Egmont arról szól, hogy Flandriában vagyunk és megérkezik végül Alba herceg – ez a kapcsolat a két darab között, ezért is nyúltunk ehhez, hiszen az érem két oldalát lehet benne megmutatni. Ez a terv. Elég sok időnk lesz rá, decemberben tartjuk a bemutatót. Igaz, közben sok mindennel foglalkozunk. Utazunk rengeteget és idén tíz éves a társulat: lesz egy olyan hét, amikor eljátsszuk az eddigi előadásainkat meg beszélgetünk meg lesz egy gála is… Most, hogy végiggondolom, lehet, hogy nincs is olyan sok időnk rá…

Nyulassy Attila, Ugrai István, 7óra7, 2011