Azt mondja, nyughatatlan, kíváncsi, keresi a határokat, és persze önmagát. Tépelődik. Kisfiús, rosszcsontos tekintete miatt akár gondolhatnám pr-szövegnek is, de akkora szenvedéllyel beszél a színházról és az útkeresésről, hogy azt kell higgyem, ez nem csak duma. A beszélgetés végére kiderül, tényleg nem. Orosz Ákos három éve tagja a Maladype Színháznak, ez alatt nyolc főszerepet játszott el. A legutóbbi bemutató, a Pokol kapcsán beszélgettünk.

Muszáj ezzel kezdenem, mert egyáltalán nem szokványos dolog: hogy kerül az előadásba huszonöt civil szereplő?

Volt egy felhívásunk, hogy akinek kedve tartja, legyen részese a produkciónak. A jelentkezők előzetes casting alapján kerülhettek be. A huszonöt kórustag miatt nagyon erős lett az előadás képi világa. Ha csak azt elképzeled, hogy ennyi ember egyszerre föláll vagy lefekszik, az nagyot tud ütni, nem beszélve a bonyolultabb mozgásokról. Ez kicsit hasonló ahhoz, amikor az Übü királynál nyílt próbákat tartottunk. Nagyon érdekes tapasztalás, hogy huszonöt ember a saját jókedvéből és kíváncsiságából, kalandvágyából becsatlakozik egy munkafolyamatba.

Nektek erre miért van szükségetek?

Fontosnak tartjuk társulatilag, hogy tartsuk a kapcsolatot a nézőkkel, a színházszeretőkkel. Hogy ez ne csak egy duma legyen, hanem igenis próbáljunk meg fórumokat teremteni arra, hogy létrejöjjön a valódi kommunikáció.

Léteznek erre bevett alkalmak: közönségtalálkozók, beszélgetések, nyílt napok...

Ezek nálunk is rendszeresen működnek.

Abban azért van némi rizikó, hogy élesben színpadra álljon veletek huszonöt vadidegen ember, tegyük fel, színházi gyakorlat nélkül.

Persze, van benne egy adag kockázat. De olyan nagy kedvvel jöttek minden este, és úgy álltak az egészhez, hogy minket is húztak fölfelé. Nekik nem ez az állandó foglalkozásuk, nincs bennük fásultság, fáradtság, mindennek örültek és ez nekünk is fontos volt. Mindenben van rizikó, de ha az ember soha nem kockáztat semmit, akkor állóvíz az egész élet. Az Übü királynál sem tudtuk előre, hogy milyen lesz minden este idegenek előtt próbálni. Végül jól sült el. Itt a Pokolnál, ha csak azt nézem, hogy a premierbulin nem nyolcan voltunk, hanem harmincan, már megérte...! Leginkább az indokolta ezt a döntést, hogy megjelenítsük valahogy a bugyrok lakóit. Ha magát a pokol szót kimondom, akkor általában nem egy elszáradt faág és három hulló falevél jut eszébe az embernek, hanem valami mozgalmasabb. Nem tudunk versenyezni a filmmel és a számítógéppel, nem is ez a célunk, de valami kellett ahhoz, hogy ezt a nagy forgatagot, a vergődő bűnös lelkeket képileg is megjelenítsük. Biztos más út is lett volna hozzá, de mégis talán, így nagyobb Dante belső utazásának feszültsége, mivel a központi figurák szinte el sem mozdulnak a helyükről, körülöttük viszont minden más állandó mozgásban van. Nádasdy Ádám és Babits Mihály Dante fordításán kívül vendégszövegekkel is dolgozunk. Így négy központi szereplőnk lett: Dante, aki végigcsinálja az utazást, Beatrice, Lucifer - a jó és a rossz -, és Vergilius, aki Dante háta mögött állva okos, hideg, célratörő vezetőként kíséri őt végig a pokolban. Vergiliust Ladányi Andrea táncművész alakítja, Beatricét Fátyol Kamilla, Dantét Faragó Zénó, Lucifert pedig én. A többi maladypés színész pedig a pokol bugyrainak különböző fontos, emblematikus személyiségeit játsszák.

Az Übü király is tele van csatákkal, mégis négyen játszottátok.

Az anyag szövete mindig mást ajánl. Az Übü egy bohóctréfa, egy tizenöt éves srác írta, aki szórakoztatta vele a haverjait. A fizikatanáráról mintázta Übü király képét. Egy fiúiskolába járt, a darab tehát alkalmas arra, hogy négy fiú adja elő, tréfából, mint ahogy akár ők is előadhatták egymásnak, egymás közt közt. Azt hiszem ez mindenkinek ismerős helyzet. Mi legalábbis a suliban gyakran hülyéskedtünk ilyenekkel. Diákcsínyből született a darab, más kérdés persze, hogy mivé lett. Alkalmas például arra, hogy politikai üzenetet hordozzon. Formabontó mű. Franciaországban még utcára is mentek miatta korábban.

Még mindig maradok az Übünél, mert sok szempontból kapcsolódik a Pokolhoz. Ott sincs nagy mozgásteretek, te például Übü papaként egy 1X1 méteres lukban játszod végig az előadást egy halom újságpapír között. A Pokolban végig középen vagytok, szinte mozdulatlanul. Ez egyfelől biztosan behatárol, mert szűk a tér, másfelől erősebb jelenlétre kényszerít.

Sűríti a koncentrációt. Annyira erős figyelemre van szükség, hogy a néző úgy érezze, az egész utazás Dante fejében játszódik le. Ha nagyon leegyszerűsítem, olyan, mintha belenézne a tűzbe, és hirtelen alámerülne a tudata egy másik síkba. Olyankor nem nagyon mocorog az ember. Ez egy elnyújtott pillanat. Mint egy ária. Az áriák egyetlen pillanatot ragadnak meg. Arról szólnak, hogy mennyiféle érzés tud átmenni az emberen néhány másodperc alatt. A Pokol is ilyesmi. Mintha egy pillanatra elbambulnál, aztán pislantasz egyet, és közben akkora utat jártál be, hogy elmondhatatlan.

Ha jól tudom, tervezitek az egész trilógiát bemutatni. Miért épp a Pokollal kezdtétek?

Igen, tervben van a Purgatórium és a Mennyország is, de ez még a jövő zenéje. Balázs Zoli azért vette elő most ezt a darabot, mert tíz éves a Maladype Társulat. Dante műve egy nagy utazás, egy kalandregény, és szerintem Zoli szeretne arról beszélni, hogy ez a tíz év mekkora utazás volt számára és a vele dolgozók számára. Fontos, hogy az ember gondolkodjon el saját magán, tudjon döntéseket hozni, bátor legyen, kockáztasson... Nekem ez az érdekes az egészben. Nem tartom magam művésznek, semmivel nem vagyok művészebb, mint amikor a lakótelepen fociztam, de mégis mindig foglalkoztat a kíváncsiság maga, a határok feszegetése. Hogy mennyire vagyok következetes önmagammal, mennyire bírom tartani magamat a saját értékrendemhez, mikor csábulok el, mikor állok ki a saját dolgaim mellett... Ez a mű nagyon alkalmas arra, hogy ilyeneken gondolkozzon az ember. Egy csomó pokollakó van, aki a döntésének, és a tette következményének teljes tudatában cselekedett. Fontos, hogy mennyire keresed tudatosan az utadat.

Mindig magadra vetíted a próbálandó anyagot?

Én nem tudok máshogy dolgozni, csak úgy, ha megtalálom a kapcsolódást a szerepemmel. Engem egy olyan szerep nem érdekel, ahol nincs kapcsolódási pont. De ilyen szerep szerintem nincs. Azért az emberben elég sokféle személyiség létezik, mindenkinek van agresszív arca, szerelmes arca, bánatos arca, vidám arca... A Lorenzacciónál például nagyon nehéz volt ezt a pontot megtalálnom. Ott ül egy ember a Colosseum antik romjain, akinek semmi problémája nincs az életben és egyszer csak megesküszik, hogy országa egy zsarnoka a kezétől hal meg. És ennyi a magyarázata a szerepnek. Ő se tudja, miért. Én még sose ültem a Colosseum antik romjain, elhatározván, hogy megölök valakit. Aztán szépen lassan föl lehetett fejteni, mert ez az érzés hasonlítható a szerelemhez. Meglátsz valakit, és nem tudod megmagyarázni, miért szeretsz bele. Mint a villámcsapás. Innen már tudtam közelíteni. Gyerekkori élményeimet tudtam bizonyos monológokhoz kapcsolni. Lorenzaccio beszél arról, hogy milyen volt neki régen, hogyan indult el a bűn útján. És egy pár bűnt azért én is elkövettem, ahogy növögettem.

Ezek azért nyilván nem főbenjáró bűnök.

Ahogy vesszük. Ezt mindenki saját magában intézi el. Ahogy az ember nő, egyre többször kerül olyan helyzetbe, hogy úgy viselkedik, ahogy nem kellett volna, vagy olyan dolgokat csinál, amit önmaga előtt is szégyell, és utólag nem tudja megmagyarázni.

Persze, hiszen egyre több mindennek kell megfelelni, bővül az elvárások köre, élesebbek a döntéshelyzetek.

Mondok egy primitív példát. Ha régen elszívtam egy szál cigit, az kuriózumnak számított. Most meg tök normális. Régen egy korsó sör brutálisnak tűnt, ma nem. Persze nem vagyok láncdohányos meg alkoholista, csak megszokottak, elfogadottak lettek ezek a dolgok. Ha az ember óvodás korában füllent valakinek, akkor azon elgondolkodik, lelkifurdalása lesz. Később ez is tök normálissá válhat. Sok helyzetben saját magának is folyamatosan hazudik az ember. Egyre inkább azon vagyok, hogy ezeket leküzdjem. Most sok szempontból pont olyan vagyok, mint amire azt gondoltam, hogy soha nem leszek. Nem mondom, hogy menthetetlen vagyok, sem azt, hogy nem így van jól ahogy van, de ha visszagondolok, és a tizenöt éves szememmel megnézném saját magamat, akkor azt látnám, hogy sok olyan dolgot csináltam, amiről azt mondtam, hogy ezt biztosan nem fogom.

Sok embert ez nem érdekel.

Lehet, hogy jobb volna, ha engem sem érdekelne. Néha úgy érzem, olyan jó volna, ha olyan lehetnék, mint akkor! Mi okozta az örömet? Fölültem a bringára, és elmentem a hegyekbe. Minden nap letekertem 60 km-t. Semmi nem hiányzott. Minden nap bementem a suliba, tanultam, sportoltam, egészséges voltam, fociztam a haverokkal. Önmagam voltam. Most sokszor azt érzem, annyi mindennek kell megfelelni, hogy nem is tudom, nekem igazából mi a jó. Tizenöt évesen nem gondolkodtam azon, hogy nekem most mennyire jó. Utólag tudom. De ez mindennel így van: minél jobban tudsz valamit, annál jobban tudod, hogy mennyire nem tudod. Szeretek élni, szeretem ezeket a kérdéseket, próbálom minél jobban definiálni magam. Most 25 éves vagyok, eljátszottam egy csomó szerepet. Ennél jobb nem is történhet egy fiatal színésszel. Ezeken keresztül sok mindenen gondolkodtam saját magamról. A Lorenzaccio kapcsán például azon, hogy honnan hova jut az ember. És hogy milyen természetessé válnak dolgok. A Platonov is forgatja az agyam. Kíváncsi és nyughatatlan vagyok, mindig gondolkodom magamon. Most már váltanom kell, kezd hiányozni, hogy elkezdjem építeni az életemet. Föl kell nőni. Sokáig nem értettem, mi bajom van magammal. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az, hogy nem tudok már úgy élni, ahogy eddig, de az újat még nem találtam meg. Mert a nyughatatlanság még mindig bennem van, mennék bulizni, mennék mindenfelé, de már nem tudok úgy részt venni benne, mert valahol már megnyugodtam. Egy évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem érdekelt. Ez biztos biológiai is.

Meg szociológiai.

Mindig mennék, látnék, tapasztalnék. Találkozom egy csomó emberrel, akinek ezerötszázszor több élettapasztalata van, és elkezdem magam kisebbnek érezni. Közben meg van, aki ugyanezt gondolja rólam. Szerintem akkor fogok tudni megnyugodni, ha ezeket az utazásokat, amire vágyom, belül el tudom intézni. Valójában mindegy, hogy hol vagyok. Ha itt vagyok, és nem jó, akkor bárhová megyek, valószínűleg ott sem lesz jó.

Hány éve is vagy a Maladypénél?

Ez a harmadik évadom. Negyedéves voltam, amikor bemutattuk a Leonce és Lénát. Aztán jött a Tojáséj, a Lorenzaccio, a Woyczek, az Übü... A Leonce már a 75. előadásnál tart, a Tojáséjnek most volt az 50. előadása. Az Übü király 45-nél jár. Elindultak a külföldi meghívások, azóta sokszor utazunk. A Pokol volt a nyolcadik bemutatóm itt.

És mind főszerep. Csak azért kérdeztem, mert beszélgetünk itt mindenféle utazásokról. Látod magadon, hogy színészileg honnan indultál, és három év után hol jársz most?

A diplomamunkámat is ilyesmiből írtam. Hogy nekem mit jelentett az a négy év egyetem. Ezt a három évet még nem összegeztem magamban, de úgy érzem, hogy tudtam továbbfejlődni. Fontosnak tartom, hogy Balázs Zoltán és Zsótér Sándor is mindig olyan feladatokat adtak, amiket nem tudtam kapásból megcsinálni. Olyan tájékokra hajtottak, ami valamilyen szempontból ismeretlen volt. Talán a legtöbbet abban fejlődtem, hogy nem mindent erőből akarok megoldani. A főiskola első évében mindenben csak erőlködtem. El tudom juttatni magam a megfelelő állapotba, fölspannolom magam, vagy lenyomok kétszáz fekvőtámaszt (régen még megvolt), vagy keltek valamilyen hatást, de nem ez az igazi út. Nekem azon az úton kell továbbmennem, amit Zoli erősít is bennem, hogy a szellemem, az agyam legyen olyan domináns, hogy bármi váratlant jól tudjak kezelni, és sose kerüljek olyan helyzetbe, hogy ne tudjak jól reagálni. Erre való a sok improvizáció is. A Leonce-ban sok a fizikai rész, a Platonovban viszont szinte végig csak állok. Nem árulok el nagy titkot: ülni, állni, menni és beszélni a legnehezebb a színpadon. Hadonászni, kóvályogni, letépni egy kilincset, feldobni három pöttyöslabdát, elesni egy banánhéjon, az szintén nehéz, de technikából megoldható. De kiállni, és közölni valamit, anélkül, hogy színeznéd, azt csak úgy lehet, ha belső összhangban, egyensúlyban létezel a színpadon. El kell fogadni, hogy elég az, ha te ott ülsz, és nem kell úgy tenni, mintha ott ülnél. Vagy nem kell úgy tenni, mintha átmennél a színpad egyik oldaláról a másikra, hanem menj át, legyen egy célod, és az elég. Ezek a legnehezebbek. Persze lehet tudatosan hülyéskedni, effekteket használni, de nem mindent abból kell megoldani. Az ember akkor hal meg, ha az agya bedöglik, ha nem gondolkodik, ha nem tesz föl kérdéseket. És ebben nagy társra leltünk egymásban a társulattal. Az egyetemen ebbe az irányba terelt Zsótér Sándor is, aki osztályfőnököm volt Zsámbéki Gáborral, Bodó Viktor volt a tanársegédük. Mindenkitől sokat tanultam, szerintem jó tanáraim voltak, ezért hálás is vagyok. A legnagyobb élmények, a nagy ugrások a Zsótérral való munkákban történtek. Tizennyolc évesen kerültem be az egyetemre, Zsótér végigkövette azt a négy éves folyamatot, és amikor később dolgoztam vele, ezt tudta folytatni. Ilyen szempontból volt egy konstans továbbmenetel az egyetem után is. Itt a Maladypében is azt érzem, hogy közös a munka, a gondolkodás, a szabadság. Sokrétű a csapat, egymás ismereteit is gazdagítjuk, cirkulálnak a tapasztalatok, ki mit látott, olvasott, hallgatott. Jó ebben a közegben.

Rick Zsófi, Fidelio, 2011