Tíz éves a Maladype Színház. Dante Isteni színjátékával ünnepli a társulat a jubileumot. Az első részről, a Pokol előadásáról Balázs Zoltán rendezővel beszélgettünk.

Miért Dante hatalmas művére esett a választásod, hogy a Maladypével megélt tíz évről gondolkodj?

Mert ennek a nagyszabású utazástörténetnek a középpontjában maga a szerző, Dante áll, aki öntörvényű és elhivatott személyként magas mércét állít önmaga és mindenkori környezete elé. Alkotóútja mélységek és magasságok szegélyezte út, pokolra szállása elkerülhetetlen. A tíz éves Maladype, Dantéhoz hasonlóan, mindvégig következetesen járta a maga útját, és arra törekedett, hogy önmagát minden körülmények között újrafogalmazni képes független társulat legyen. A „recept nélküli” szerzők, mint Weöres, Ghelderode, Genet, Hölderlin vagy Wyspianski, nem idegenek tőlünk. Repertoárunkba jól illeszkedik a Dante-féle szerzői magatartás, Isteni Színjátékának világképe és nyelvezete, hiszen a míves és költői szövegek már régóta természetes forrásait képezik színpadi nyelvezetünknek. Kihívást elsősorban a Trafó tere jelent számunkra, mert állandó játszóhelyünkhöz, a Maladype Bázishoz képest – ami egy nagypolgári lakás fehér falakkal és természetes fényviszonyokkal a Mikszáth téren – a Poklot fekete falak között és reflektorokkal bevilágítható színpadi térben kell játszanunk. Ez a típusú játéktér az elmúlt években a Maladypétől nagyon messze került, így nem mindennapi kihívás újra felfedezni és „belakni”. Rendezőként már nagyon sokféle színházi térben volt alkalmam dolgozni, de igazán boldog a Maladype saját játszóhelyén, a Bázison vagyok, ahol egy klasszikus színházi hagyományoktól mentes környezetben próbálhatok nap mint nap, az emberek hétköznapi közelségében. Ennek a nézőkkel kialakított szoros kapcsolatnak a következménye, hogy a Pokolban huszonöt önkéntessel, civil szereplővel dolgozhatunk együtt.

A Maladype Bázison vasárnaponként egész napos workshopokat, úgynevezett Szabad Akadémiát rendeztek. Mondhatjuk, hogy a saját közönségetekkel léptek most együtt színpadra?

Nem egészen, hiszen ezek a civil szereplők nem azonosak azokkal, akik a Szabad Akadémiára járnak. Sokfajta nézőnk van: azok, akik az Übü király nyílt próbáira eljöttek, azok, akik a Szabad Akadémiát látogatják és azok, akik hűséges pártolói a társulatnak évek óta. A civilek, akik velünk együtt játszanak a Pokolban, egy meghallgatásra jelentkeztek, amit három hónappal ezelőtt hirdettünk meg; olyan vállalkozó kedvű személyeket kerestünk, akik szívesen lennének „bűnös lelkek” készülő előadásunkban, a Pokolban. Nagyon sokan jelentkeztek, de végül csak huszonöt civil számára jutott hely, mert az öt maladypés színésszel együtt így alkotnak a játék során egy harmincfős kórust, ami eredeti koncepciómnak pontosan megfelel. Mivel általában elég határozott elképzeléseim vannak készülő előadásaimról, ezért az önkénteseknek is pontos rendezői és koreográfusi instrukciókat kellett végrehajtaniuk. Fegyelmezetten és nagy odaadással dolgoztak, ami ehhez az együttes munkához szükséges és elengedhetetlen.

Hogyan választottad ki az önkénteseket?

Elsősorban a jelentkezők kondíciója alapján szelektáltunk: egyensúlyvesztési problémák, memóriazavar, koordinációs hiányosságok stb. Hamar kiszűrtük azokat is, akik nem tudták megkülönböztetni a jobb kezüket a baltól. Idősebbek és fiatalabbak is játszanak velünk az előadásban, akikért egyformán felelősséget kell vállalunk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a Pokolban igazi emberek „bűnhődjenek”, mert olvasatomban Dante az alvilágban olyan alakokkal találkozik, akikben még mindig nagy az életkedv. Mindegyikük arra vágyik, hogy Dante hírt vigyen róluk fel, az élők világába.

Ladányi Andrea Vergilius szerepét kapta, őrá hogyan esett a választásod?

Eredetileg Béres Ilona játszotta volna, akivel már egy évvel ezelőtt megállapodtam Vergilius szerepéről. Annak idején, a Maladype kezdetén, a Theomachiában dolgoztunk együtt csodálatosan, és már nagyon vártam az alkalmat, hogy újra együtt dolgozhassunk. Kronosz után – aki Weöres darabjának főszereplője volt – nem volt egyszerű olyan szerepet találni Ilonának, ami méltó ajánlat lehet számára egy újabb közös munkához. Amikor eldöntöttem, hogy Dante Isteni Színjátékával jubilálunk, azonnal felhívtam őt, hogy felkérjem Vergilius szerepére, és ő boldogan igent mondott. Sajnos Ilona egészsége azóta megrendült, így nem tudtuk együtt elkezdeni a próbafolyamatot. Ezek után nagyon kevés időm maradt, hogy megtaláljam azt a kivételes személyiséget, aki Vergilius alakját saját személyével hitelesíteni tudja. Ladányi Andreát láttam Az öreg hölgy látogatásában, és fantasztikusnak tartottam. Nagyon egyenes, szikár, de érzékeny személyiség, aki – saját élete és művészete is bizonyítja – vezetni képes egy olyan embert, akinek sokat kell még tanulnia, és akinek igazi mesterre van szüksége ebben a folyamatban. Andrea igazi mester. Faragó Zénó pedig – aki Dantét játssza – igazi tanítvány.

Faragó Zénó személyében olyan színészre osztottad az est főszerepét, aki újonnan csatlakozott a Maladype Színházhoz.

Azért választottam őt, mert fiatal, dinamikus és figyelemreméltó, hogy külsőleg is nagyon hasonlít Dantéhoz. Temesváron dolgoztam vele először az Odüsszeusz hazatérésében, és rendkívüli lehetőséget láttam benne, ahogy Tankó Erikában is. Most mindketten a Maladype társulatának tagjai. Mivel egy éve dolgozunk már együtt, és azt látom, hogy Zénónál az önemésztő folyamatok időben megindultak, és most összeérni látszanak, úgy döntöttem, hogy rábízom Dante alakját. Kíváncsi alkat, aki tudni, szembesülni akar. A Pokol legalján, jégbe fagyva Lucifer Cassiust, Brutust és Júdást tépi, a három árulót. Júdás jelképes, megkerülhetetlen figura, akivel egy eltökélt alkotónak előbb-utóbb találkoznia, szembesülnie kell. Föl kell tenni önmagának azt a kérdést, hogy akar-e önmaga Júdása lenni. Akar-e azoknak az elveknek, elképzeléseknek, céloknak és terveknek az árulója, megtagadója lenni, melyeket pályája elején kitűzött maga elé, és amelyekben valaha teljes lényével hitt. Szeretné-e jégbe fagyottan viszontlátni önmagát, vagy időben képes kikerülni a rá váró csapdákat? Nekem erről is szól ez a dantei utazás.

Két fordítást is használtok az előadásban: Babits Mihály klasszikus munkáját, és Nádasdy Ádám az előadás kedvéért befejezett fordítását.

Babits Mihály és Nádasdy Ádám fordításának nyelvezete, fogalmazásbeli különbsége adja az előadás verbális feszültségét és izgalmát. Ladányi Andrea Vergiliusként „Babitsul” beszél, a többi színész pedig „Nádasdyul”. A két fordítás mellett Thomas Mann és Paolo Santarcangeli vendégszövegei is hallhatóak. Dante műve alapvetően narratív szöveg, tele önreflexiókkal, amit nekünk, koncepciónknak megfelelően dramatizálnunk kellett, és különböző szcenikai és akusztikai megoldásokkal úgy kiegészíteni, hogy közvetlenebb és élőbb anyaggá változzon az előadás során.

Különféle ütőhangszereken és két japán taiko dobon játszik Mogyoró Kornél és Kerényi Ákos az előadásban.

Mindig is fontosnak tartottam a szöveg és zene viszonyát, a kettő szimbiózisa adja meg a Maladype előadásainak ritmusát, kottáját és egyedi kompozícióját. Ahogy a térnek és az időnek is van zeneisége, úgy az emberi beszédnek és zenének is van időbeli és térbeli kiterjedése. Geometrikus élvezet. Amikor a Pokolra gondoltam, mindig a hatalmas japán dobok dübörgését hallottam a fejemben.

Erős feszültséget teremthet a hangszigetelt pokoli bugyrok némasága, ahonnan nem hallik ki a jajszó, és a hatalmas dobok fülsüketítő belső lüktetése…

Az ember fejében, a „hangszigetelt falak között” mindig nagy a nyüzsgés, sok apró hang kísért, biztat és utasít. A Pokol szellemi nyugtalanság. Mindannyian ismerjük Rodin kapuját, aminek a tetején a francia szobrász híres alakja, a Gondolkodó gubbaszt, a gondolat határmezsgyéjét keresve. Az emberi elmét mozgásba hozni, szellemét elszabadítani, a legbátrabb, legnagyszerűbb, de egyben a legveszélyesebb dolog is. Dante erre tett kísérletet művében. Előadásunkban nem szeretnénk Bosch képeinek tobzódásával vagy a horrorfilmek, sci-fik látványával versenyezni, a mi látomásunk egy letisztultabb, emberközpontú, leonardói világképet megfogalmazó játék.

Fehér Anna Magda, ellenfeny.hu, 2011