Élénk tekintet, gyors beszédtempó, választékos és kifejező szóhasználat jellemzi Balázs Zoltánt, az idén tízéves Maladype Színház alapítóját és vezetőjét, aki a társulat eddigi eredményeiről, küzdelmes jelenéről, újító terveiről mesél és bevezet a méltatlanul alulfinanszírozott független társulatok sajátos világába.

Működés szempontjából mely társulatokkal sorolható egy csoportba a Maladype?

Azokkal, amelyek hasonlóan a Maladypéhez ténylegesen társulatként léteznek, állandó színházként működnek és a színészeik számára – anyaszínházként - rendszeres fizetést és folyamatos szakmai fejlődést tudnak biztosítani.

Független színházként az Előadó-művészeti törvény értemében a VI. kategóriába sorolnak titeket, mert olyan független színház vagytok, amely több mint két éve működik és a többi öt kategóriába sem sorolható be. Milyen arányban részesültök állami támogatásban a kategória többi tagjához képest?

Sajnos nincs tisztázva a színházi szférán belül, hogy pontosan milyen feltételeknek kell megfelelnie egy állandó társulattal rendelkező független színházi működésnek. Nem véletlen, hogy a VI.-os kategóriában közel 150 regisztrált szervezet található, de hogy valójában milyen társulatok ők és, hogy kicsodák, azt senki sem tudja. Senki nem tud 150 regisztrált és valóban működő társulatot felsorolni, mert nincsen! Összesen kb. tíz olyan színházat lehetne megemlíteni, akik tematikusan, szisztematikusan, saját repertoárt kialakítva és fenntartva, tagjainak rendszeres havi fizetést biztosítva aktívan működik. Mi regisztrált szervezetként tavaly 28 millióval voltunk kiemelten támogatottak, idén már csak 22 millióval, aminek a 36%-át örökre zárolták.

Idén miért kapott kevesebb pénzt a Maladype?

Jó kérdés! Nem tudok rá magyarázatot – hacsak személyes ellenszenv nincs a háttérben -, hiszen eddigi működésünkkel nem csak azt teljesítettük, amit az előző évi pályázatunkban leírtunk és vállaltunk, hanem még azon felül is bizonyítottunk. Meglett a saját játszóhelyünk, a Maladype Bázis (Mikszáth tér 2.), nemzetközi fesztiválok rendszeres vendégei lettünk, két új bemutatót tartottunk (Platonov, Figaro házassága) és létrehoztuk a Szabad Akadémiát. Nagyon nehéz helyzetbe sodort minket a támogatáscsökkentés, és erről úgy gondolom, nagyban tehetnek azok, akik nem végezték el időben és kellő mértékben a társulatok közti szelekciót; a kuratórium, amelyik nem tudott, vagy nem mert felelősségteljesen dönteni, amelyik nem vállalta föl, hogy maximum tíz független társulatot a színházi palettán kiemelt pozícióba helyezzen. Úgy tűnik, a döntéshozóknál nem számít az, hogy ki milyen múlttal rendelkezik, mekkora hatókörrel bír szakmailag belföldön és külföldön, valamint, hogy milyen konkrét és életképes tervei vannak a jövőre nézve. Azért is tartom nagy teljesítménynek a mögöttünk álló tíz évet, mert ebben a képtelen szabályozásrendszerben a Maladype nem csak fennmaradni, de még fejlődni is képes volt.

Hogyan tudjátok az eddigi színvonalat hozni és folyamatosan fejlődni, amikor egyik napról a másikra éltek?

Két erős tőkéje van a színházunknak, a színészek és a nézők. Az ő kapcsolatuk működteti előadásainkat. A nézők, akik nemcsak itthon, de külföldön is megnézik előadásainkat, esetleg részt vesznek a Szabad Akadémián, nagyon hamar szoros és személyes kapcsolatba kerülnek velünk. Egyfajta kimondatlan szerződés köttetik a Maladype művészei és a társadalom polgárai között. Ennek köszönhető, hogy felelősségvállalásunk is kölcsönösen növekszik egymás iránt. Úgy próbálunk előrehaladni és fejlődni évről évre, hogy a néző is elkísérhessen minket ezen az úton. Így a közös nyelvezet is velünk együtt „öregszik”. Ezt a nyelvet azonban utólag nem lehet megalkotni, hanem csak is ott az előadásokon, együtt, percről percre lehet létrehozni.

Az elmondottak alapján feltételezhető, hogy egy olyan színház, amelynek a biztos támogatásoknak köszönhetően biztosított a folyamatos működése, nem törekszik arra, hogy tartsa a kapcsolatot a nézőkkel. Ez valóban így van?

Igen, mert nem érdeke, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a közönséggel. Fárasztó és időigényes folyamat. A színészek és a nézők egymáshoz való viszonyán akkor lehet jelentősen változtatni, ha türelmesek, következetesek és igényesek vagyunk egymással. Az elmúlt évtizedek során -a magyar színházi konvencióknak köszönhetően-, a néző elfogadta, hogy ő csupán „megfigyelője” lehet egy előadásnak és a sötétben, diszkréten figyelheti amint a színész „átél” a színpadon. Ennek (is) köszönhető, hogy a színház idővel akváriummá lett. Felrobbanhat a nézőtér, a színész akkor is ugyanúgy játszik tovább, mintha semmi sem történt volna. Ezért tartom fontosnak, hogy a néző jelenléte befolyásolja a színészeket és hasson rájuk. Persze fordítva is.

Kis túlzással a nézők is feloszthatók két csoportra: azokra, akik passzív szemlélő szerepet vállalnak és azokra, akik az alkotó folyamat részeseivé szeretnének válni?

Nagy túlzással… Érkeztek hozzánk olyan nézők is, akik sosem láttak korábban Maladype előadást és nem tudták, hogy milyen jellegű Leonce és Lénát fognak látni, de amikor túljutottak az első tíz perc döbbenetén, észrevétlenül átfordultak és odaadó, lelkes közönséggé váltak. Mára már ezek a nézők alkotják törzsközönségünk egy jelentős részét. Erre nincs recept.

Honnan merítesz erőt és inspirációt ahhoz, hogy új dolgokat találj ki és azt tovább add, valamint, hogy inspirálj másokat?

A körülöttem levő világból, az alkotótársaimból és magamból. A legjobban a változások inspirálnak, arra sarkallnak, hogy újrafogalmazzam mindazt, amit már tudni vélek. Azt szeretném, ha mások is ezt tennék. Tisztább, merészebb és egyértelműbb „ajánlatokat” szeretnék tenni a partnereimnek, hogy olyan színházat tudjunk közösen megfogalmazni, amire mindannyian vágyunk.

Mit értesz az alatt, hogy megfogalmazni?

Szeretném, ha a színészek és a nézők pontosabb fogalmakat és megfelelőbb szavakat használnának egy közös élmény leírásakor. Szeretném, ha nem csak általános és bátortalan módon beszélnének az érzéseikről, a benyomásaikról és a véleményükről, hanem értelmezni, elemezni és értékelni is tudnák a látottakat, a közösen megélt eseményeket.

Karizmatikus vezetőként folytonos odafigyelést és minden pillanatban továbbfejlődést és állandó 100%-os jelenlétet követelsz. Meddig bírják ezt a tempót és terhelést a színészek? Nem fenyegeti őket a veszély, hogy kiégnek?

Veszélyes dolognak tartanám, ha nem olyan emberekkel és művészekkel dolgoznék együtt, akik személyes meggyőződésüknek és belső igényüknek tartják a folyamatos koncentrációt és az állandó újrafogalmazást. Ha elfárad az idegrendszer, akkor azt fizikai balesetek követik. A Maladypében mindegyik előadás nagyon veszélyes a Leonce-tól a Tojáséjig. A 100%-os energia befektetés és munkatempó mellett lazítási technikákat is alkalmaznunk kell. Ha egy picit is megbillen a belső balansz, abból hatalmas balesetek lehetnek. A legfontosabb, hogy ne legyünk akarnokok és ne akarjunk bizonyítani. Élvezzük, amit csinálunk, és ennek az örömét szeretnénk átadni az együtt gondolkodás és a közös játék során.

Rendszeresen tartotok feldolgozó beszélgetéseket a társulaton belül. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyénre szabottan mindenkivel foglalkozol, megkérdezed, hogy hogyan élte meg az adott előadást?

Pontosan. Rendkívül fontos, hogy tisztában legyünk saját „kísértéseinkkel” és merjünk ellenük tenni. Erre buzdítjuk a nézőinket előadásainkon, a közönségtalálkozókon és a Szabad Akadémián is. Mindez része annak a beavató színházi programnak, mely két évvel ezelőtt az Übü király nyílt próbáival indult. Magyarországon elsőként úgy készítettünk el egy előadást, hogy az olvasó próbától a bemutatóig a nézőkkel együtt csináltunk végig egy próbafolyamatot. Természetesen csak úgy lehetett mindezt megtenni, hogy a színészek felkészültek voltak, vállalkozó kedvűek, használták a kreatív energiájukat, nem görcsöltek és a nézők is jó partnerek voltak az alapötlethez. Úgy tudom, hogy azóta már más színházaknál is kipróbálták ezt a módszert.

A Maladype előadásokon a közönséget gyakran aktív részvételre ösztönzitek.

Ez nem egy idegen jelenség. Az ókori görög színházakat úgy építették meg, hogy a nézők háta hozzáérhessen a mögöttük ülő térdéhez. Így a nevetésből vagy a sírásból származó inger rezonanciájának terjedése mindenki számára érezhető volt. Miért ne alkalmaznánk mi is? A „kukucska” színházakkal pont az a baj, hogy a néző és a színész között nem tud létrejönni ez a mélyebb és közvetlenebb kapcsolat. A néző érzéki játékra vágyik, nem csak kulturális élményre, szellemi izgalomra. Ha én, mint gyakorló színházrendező nem tudom ezeket a gondolatokat és felfedezéseket megfogalmazni magamnak, akkor nincs jogom bármit is kérni a színésztől. És ha a színész sem tudja önmaga számára megfogalmazni, akkor neki sincs joga bármit is elvárni a nézőtől. Fordítva is igaz: ha a néző nem tudja megfogalmazni, hogy neki egy előadás vagy egy megoldás miért tetszett vagy miért nem, akkor semmit sem kérhet számon a művésztől.

A gondolkodás és a tudás hatalmas és pótolhatatlan eszköz mind a színészek, mind pedig a nézők oldalán.

Ez így van. Ha valaki nem gondolkodik, akkor azt tehetünk meg vele, amit csak akarunk, amihez kedvünk van, - nem veszélyes. Ellenben ha gondolkodik, akkor rákérdezhet bizonyos összefüggésekre, melyek kellemetlenek a számunkra és nekünk válaszolnunk kell - veszélyes.

A független színházak támogatásán ez érződik?

Hát persze. A függetlenség veszélyes, mert nem megfogható és nem behatárolható, véleménye van, önálló és reflexív, sehova sem beilleszthető.

2002-ben alakult a Maladype Színház, amely állandó társulattal és alkotótársakkal működik. A Maladype független színház, amely kizárólag pályázati forrásokból tartja fenn magát. „Függetlensége” azonban nemcsak szervezeti formájának, hanem szellemiségének és a színházról alkotott elképzeléseinek is lényege. Jellemzi a sajátos színházi nyelv és gondolkodásmód. Főként a koncentrált műhelymunkára, az intenzív színészi együttlétre és a közönséggel való folyamatos kommunikációra épít. Balázs Zoltán rendező-művészeti vezető irányítja a színházat, amelynek nyolc állandó színész a tagja. Havi 15-17 alkalommal játszanak.

Szabó Orsolya, Műhely, 2011