Nem tartja magát sem színésznek, sem rendezőnek. Ő csak egyszerűen Balázs Zoltán. Januárban épült fel egy sérülésből, ami miatt három hónapot csúszott a Sirály premierje a Bárkán. És máris nem nyughatik: építgeti saját társulatának, a Maladypének a jövőjét, jön a következő rendezés, a Leonce és Léna, sőt, a Mezzo Operaversenyén először zsűritagként, majd operarendezőként debütál.

- Mi történt volna, ha nem épülsz föl?

- Nem tudom. Mindent megtettem volna, hogy ne szoruljak mások segítségére. Ez a három hónap is nehéz volt, nem kívánom senkinek. A szabadságnak vannak bizonyos feltételei, de ha ezeket nem tudom betartani, nem tudok a saját játékszabályaim szerint élni, akkor oda az a kíváncsiság, ami talán a legfontosabb mozgatóereje a személyiségemnek. Valószínűleg idővel szokásommá, sajátommá vált, hogy megszállottam keresem az okokat, a határokat. Ma már el sem tudom képzelni, hogyan lehetne másképp. De hozzá kell tenni, hogy szerencsés is voltam, vagyok, és bízom benne, hogy leszek is! Még sosem kellett olyan munkát elvégeznem, amit nem akartam.

- Trepljov egyik kulcsmondata az új formákról szól. Te is ezeket keresed a Maladypével: aztán a végeredményt vagy megértik, vagy nem...

- ....vagy marad az öngyilkosság. Trepljov azért előtte rájön, hogy nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember. Én nem most kezdtem el új formákat keresni, de azt hiszem, teljes meggyőződéssel csak az mondhatja, hogy „igen, ma már tudom”, aki tényleg megpróbált valamit. Húsz év múlva már nem mondhatom, hogy „jaj, de kár, nem próbáltam ki”. Ha kudarcot vallok, akkor keresek egy másik utat.

- Sokan ehhez gyávák.

- Ezt nem lehet harminc évesen elkezdeni. Ez olyan, mint amikor betört hozzánk Amerika, és hirtelen mindenki farmerben, kólával rohangált. A mi hagyományainkat, történelmünket nem lehet egy pár száz éves kultúrába integrálni. Akcentusunk lesz mindenben: nyelvben, öltözködésben, viselkedésben... Pontosan tudom, hogy nekem akcentusom van, de ez ad erőt. Sokáig Erdélyben éltem, igazából ugyanannyira vagyok itthon, mint amennyire nem.

- Nem zavar?

- Dehogy! Nagyon sok tekintélyelvűséget kikerülhettem, amitől több pályatársam nem tud olyan szabadon dolgozni, mint ahogy szeretne. A tapasztalataim azt mutatják, lehet bátrabban is fogalmazni. Sőt, kötelező! Az elmúlt évben három rendező dolgozott a Maladypével workshop-szerűen: Claudio Collova, a palermói színház rendezője, Schilling Árpád, a Krétakör vezetője és Zsótér Sándor, akivel korábban közösen rendeztük az Akropoliszt a Maladypében. Bizonyos ízlés és színházi gondolkodás mentén hívok meg alkotókat, akik hasonló irányból, de más eszközökkel közelítenek a színházhoz, mint én. Szerintem erre van szüksége egy társulatnak.

- Nagyon kevés pénzből gazdálkodtok. Mit tennél, ha kapnál 50 millió forintot?

- Én már 30 milliótól boldog lennék! Nem lenne folyamatosan lelkiismeret-furdalásom az idő és az energia miatt, amit a színészeknek nem tudok anyagilag kompenzálni. Ez állandó belső konfliktust okoz. Biztosan arra költeném, hogy a társulat tagjai kényelmesebben éljenek, és még több időt fordíthassanak a munkára. És nekem sem kellene attól félnem, hogy egy idő múlva el kell vállalnom olyasmit, amit nem szeretnék.

- Az operaversenyt azért szívesen vállaltad, jól gondolom?

- Határozottan. Az operaverseny igazgatója, Havas Ágnes keresett meg, aki több prózai előadásomat is látta. Ezekben tudatosan használok operai elemeket, fontosnak tartom a két műfaj összefonódását. A Rennes-i Operaházban fogom rendezni Marschner A Vámpír című operáját, amit még nem játszottak sem Magyarországon, sem Franciaországban. Rendkívül nehéz, wagneri hangokat és energiát igényel. Január végén három napig folyt a középdöntő, ahol megtaláltam a négy versenyszerepre a négy szólistát. Azt gondolom, hogy opera, tánc és fi lm nélkül ma már nem lehet színházat csinálni. És akármennyire idegenkedem a hagyományos kukucska-színháztól, tulajdonképpen vágyom arra, hogy klasszikus térben dolgozzam. Érdekel, hogy megbirkózom- e vele. Próbálgatom a saját határaimat...

Rick Zsófi, Fidelio Súgó, 2009