Mi a probléma, ha nincs probléma?

FIATAL RENDEZÔK KEREKASZTALA

A színház művészeti, strukturális és finanszírozási helyzetérôl szóló sorozatunkban ezúttal fiatal rendezôkkel – Balázs Zoltánnal, Bodó Viktorral,Forgács Péterrel, Rusznyák Gáborral és Schilling Árpáddal – folytattunk beszélgetést, melynek szerkesztett változatát közöljük.

A szerkesztőséget a beszélgetésen Csáki Judit és Koltai Tamás képviselte.

– Valószínûleg sejtitek, hogy bizonyos meggondolásból hívtunk éppen benneteket erre a beszélgetésre. A kulcsszó: a generáció. Éreztek-e egy mással vagy másokkal szellemi közösséget, esetleg sorsközösséget, ami – pályátok alakulásának különbségei ellenére – helyzetetek bizonyos fokú hasonlóságából fakad? Vagy ami probléma a számotokra, az nem határozható meg generációs alapon?

SCHILLING ÁRPÁD: Én esztétikai alapú közösséget egyáltalán nem érzek. Nagyon boldog vagyok, ha látom, hogy valaki csinál valami izgalmasat. Felteszem, a többiek is így vannak vele, és ez azokra is vonatkozik, akik nincsenek itt, például Pintér Bélára vagy Bagossy Lacira. Annyiban tartozunk egy generációba, hogy nagyjából egy idôben nôttünk fel, ezért közel hasonló hatások értek minket. Az, hogy ezt hogy fejezzük ki, teljesen különbözô.

– Milyen ma egy pályakezdô rendező helyzete Magyarországon? Nagyjából ismerve a realitásokat, azt kaptátok, amit a főiskolai évek alatt vártatok?

SCHILLING ÁRPÁD: Szerintem szuper jó helyzetben vannak Magyarországon a színházi rendezők. Mindenkinek van munkája, mindenki dolgozhat. Más kérdés, hogy annak a fiatal rendezőnek, aki önálló társulatot akar alapítani, nehéz a helyzete. De ez egész Európában így van, ebbôl a szempontból Magyarország nem kivétel. Én már amikor felvételiztem, tudtam, hogy nem akarok színházhoz menni. Amikor Zsámbéki a Katonában ´99- ben föltette a kérdést, rögtön mondtam neki, hogy nem fogok le szerzôdni. Megköszöntem, örültem, büszke voltam magamra, és azóta is hálás vagyok neki, de a szándékom nem változott.

– Részben hasonló a helyzete Balázs Zoltánnak és Bodó Viktornak, akiknek szintén van – volt? – saját társulatuk, a Maladype, illetve a Magma. Ugyanakkor más társulatokkal is dolgoztok. Ez választás kérdése? Önállósodni vagy betagozódni – létezik ilyen alternatíva?

BODÓ VIKTOR: Egyrészt persze hogy választás kérdése. A főiskola elôtt társulat voltunk, amatőr, de társulat (AD HOC csoport). Utána kezdtem a főiskolát a színész szakon, de másodévtől részt vettem a Krétakörben is, ahonnan a rendező szak elkezdésekor jöttem el. Úgy terveztem, diplomázás után belevágok a saját csapat kialakításába. Amikor utolsó évesek voltunk, már elkezdtünk szervezkedni, hogy amikor végzünk, rögtön elindulhassunk mint társulat. Nem is nagyon érdekeltek a részletek, úgy éreztem, most találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel lehetne színházat csinálni. Ez az iskolában, talán túl korán, kapkodva összeszedett társaság már dolgozott is együtt különbözô rendezővizsgákban. Sok minden eszembe jutott, de hogy pályázzunk egy helyre, az semmiképpen, már csak azért sem, mert egyszerűen nem egy ilyen nagyüzemi, intézményes ügy érdekelt. Inkább az, hogy elôször szedjünk össze egy csapatot, kezdjünk valahol próbálni, később alakítsunk át egy raktárat, legyen benne iroda, mûterem, hangstúdió, próbaterem, vetítő, vágószoba, különbözô játékterek, de mindez nem egy óriási telep, hanem egy ötszáz négyzetméteres raktár, ahol azért elférhetünk. Akkoriban nem mérlegeltem túl sokat, úgy éreztem, el kell kezdeni, nincs értelme várakozni. Az első körben az volt a terv, hogy ameddig nincs ilyen raktárszínházunk, egy programszervező és produkciós iroda (a Magma Társaság) köré szervezôdhetnének különböző fiatal alkotócsoportok, elsôsorban színháziak, de filmesek, fotósok, írók is, akik érdeklődnek egymás iránt, és dolgozni akarnak. Az irodát sikerült összehozni, felszerelni néhány számítógéppel, szponzorokat szereztünk, céget alapítottunk, reggeltől estig dolgoztunk. A lelkesedésünk átragadt másokra is, akik nem színházzal foglalkoznak, csak úgy segítettek – egyre többen lettünk. Akkor világossá vált, milyen nagy szükség van olyan bázisra, ahol többen leülhetnek egy termosz kávéval, és ötleteket gyártanak, írnak, programokat találnak ki. Sajnálom, hogy nem igen vannak ilyen helyek, de hát, gondoltam, akkor majd lesznek, csak dolgozni kell. Abban a pillanatban ez tűnt a legjobb útnak, de az idő múlásával a cég egyre több olyan jellegű tennivalót is jelentett, amit én már nem bírtam szusszal, viszont nem találtunk senkit, akire rábíztuk volna. Túl sok dolgot vállaltunk be, lassabban, lépésenként kellett volna haladni, de hát legalább ezt is megtudtuk (sok mást is). Nem minden elképzelés volt realizálható. Többet foglalkoztam ennek a rendszernek a kidolgozásával és működtetésével, például gazdasági kérdésekkel, mint azzal, hogy miről szól a darab, amit éppen próbálni fogok, hiszen olyan munkákat kellett végeznünk, amit normális esetben még két ahhoz értô szakember végez. De nem nagyon volt választási le hetôség. Sok gödörbe beleléptünk, számtalan érv sorakozott fel amellett, hogy újra át kell gondolni az egészet. Azok az emberek pedig, akikkel a suliban tervezgettünk, többnyire az akkori végzős osztályba, illetve a harmadik évfolyamba jártak, tehát eleve nem tudtuk volna a munkát együtt elkezdeni. Azt akartam, hogy csak akkor induljunk el, ha hosszú távon biztosítva van a működésünk. Ezt én csak egy évre tudtam volna garantálni, produkciós megbízással, darabonként és nem havi fixre. Valaki ezt nem tudta vagy nem merte volna vállalni. Azt beszéltem meg a többiekkel, hogy minden ajánlatot hallgassanak meg, és lássuk, mi lesz. Amikor a meghívások megtörténtek, tartottunk egy megbeszélést, ahol több olyan gondolat elhangzott, ami nekem csalódást okozott, mégis meg kellett értenem. Vagy amit egyszerűen rossz volt hallani, mert azt bizonyította, hogy nem mindenkinek elég, ha egy induló társulat alapítója, ami persze rizikós. Lényegileg ez a társaság, akkor, ott, engem is beleértve, nem állt készen az indulásra. Végül mindenki leszerződött valahova. Úgy éreztem, az a legokosabb, ha befékezek, nem irodázok, nem szervezek, hanem fogom magam, és felkészülök rendesen az indulásra. Semmi nem veszett el, de ami volt, még nem volt elég. Természetesen bizonyos személyes jellegű dolgok is meghatároznak egy ilyen döntést. Sok minden történt, tanulni és dolgozni akartam, olvasással, elemzéssel, rendezéssel akartam foglalkozni. Mi mindig csapatban dolgoztunk, az AD HOC csoporttal is, a Krétakörrel is. A főiskola után leszerződtem a Katonába, és rögtön munkához is láthattam. Egy szorgalmas és igényes társulat tagja lehetek. Mesterektől tanulhatok. A munkámat szabadon végezhetem, hasznos és segítô tanácsokat kapok. Bármikor megkérdezhetek mindent, amit nem értek, szóvá tehetem, ami nem tetszik. Tehát ez most megbecsülni való, nagyon fontos időszak nekem. Az, hogy valaki kikerül az iskolából, és színháznál dolgozik, egészen normális dolog. Igenis gyakorolnia kell, dolgoznia kell. Nem betagozódik, ez a kifejezés nekem valami ijesztő és gyáva dolgot jelent. Én leszerződtem, de nem érzem, hogy meg vagyok fosztva az önállóságomtól. Dolgozik bennem a színházcsinálás vágya, tervezgetek, és a terveimrôl kérhetem olyan emberek tanácsát, akik már végigjárták ezt az utat, persze máshogy és máskor. Egy társulat vezetésében, egy intézmény hosszú távú működtetésében sok olyan dolog van, amit jobb előre kiszámítani. Ennek bizonyos része megtanulható, más részéhez nem árt, ha az ember közelről látja, hogyan csinálja, vagy hogyan ne csinálja, ha majd egyszer sor kerül rá.

– Nem érzed úgy, hogy a körülmények miatt föladtad önálló terveidet?

BODÓ VIKTOR: A mi esetünkben nem pénzhiányról vagy helyhiányról volt szó. Minden együtt volt ahhoz, hogy elinduljunk. Egyszerűen azt éreztem, hogy most még nem vállalhatom a felelôsséget. Rossz érzés volt, bántotta a hiúságomat. „Telepi gyereknek” érzem magam a többi rendezővel szemben. Nem ismertem a világirodalom nagy részét, és el kellett döntenem, hogy most elolvasom azt az óriási mennyiséget, amit kihagytam, vagy az irodával törôdöm, ami szervezi a programokat, hogy abból legyen pénze a társulatnak, legyen helyünk, és ne csak a pályázatoktól függjön egy munkafolyamat létrejötte. Ráadásul úgy gondoltam, hogy három-négy hónapig kellene próbálni, esetleg egész nyáron vagy akár egy évig elvonulva. Nem akartam kompromisszumokat kötni, és partnerem sem volt, aki segít a szervezetben és a pénzszerzésben. Ez is közrejátszott.

– Eszerint Balázs Zoltán az egyetlen közületek, aki saját csapattal is dolgozik, és „idegen” társulatban is, vendégként.

BALÁZS ZOLTÁN: A két dolog kiegészíti egymást. A hosszú távú felelôsség persze a Maladype, de nem tartom rossz dolognak, ha a kezdő rendező egy struktúrában működő színházi élet formának is a részese lesz. Legalábbis nekem ez nagyon jót tett. Schilling Árpi ül mellettem, aki épp onnan menekült el – a Bárkából –, ahol legutóbb dolgoztam.
Minden félelmem ellenére nagyszerűen próbáltunk a Bárka társulatával, és Béres Ilona „szilárd magot” képező személyisége hihetetlen inspirációt jelentett mindannyiunk számára. A Bárka mellett fontos, hogy van egy független életem is, ahol korlátlanul szabad lehetek. Ez a Maladype. Ha ott nem tudnám kipróbálni azt, amit gondolok, olyan emberekkel, akikben nagyon hiszek, valószínűleg sokkal több görccsel vagy szorongással álltam volna neki egy ilyen munkának. De neki kellett állnom a mű – a Theomachia – miatt is. Weöres Sándor komoly kihívás volt, mert semmilyen praktikus instrukciót nem ad, ami kapaszkodó lehet a rendezőnek. De megnyit egy világot, egy színházi létezést, amit igenis ki kell találni. A Theomachiában játszó színészek jól megérdemelt uzsonnaként bekebelezték ezt az anyagot. Nagy öröm, mert azt igazolja, hogy nem létezik két külön nyelv: egy, amit a Maladypében beszélek, és egy másik, amit profi színészekkel a struktúrán belüli rendszerben. Egyetlen nyelv van. Ezért nem tartom fontosnak, hogy egy helyben maradjak, gyökeret verjek. Muszáj tanulni, és muszáj látni. Ez nekem a külföld. A külföldi tanulmányokból nagyon sokat kaptam, kapok. Nem feltétlenül formát, hanem ízlést, gondolkodási szabadságot.
A Maladype azért fontos, mert ezt az utat velük következetesen végig lehet járni. Hosszú távon az egyetlen szabadság egy saját együttes. Bár sokszor egyetlen produkcióra is együvé lehet kovácsolni embereket.

FORGÁCS PÉTER: Nincsenek generációk, mi sem alkotunk generációt, már csak azért sem, mert így öten az életben nem ülnénk le egymással. Mi hárman – Süsüvel (Schilling Árpáddal – a szerk.) és Gáborral – egy osztályba jártunk, ott sem ültünk le egymással. Félévenként egyszer menetrendszerűen elpanaszoltuk egymásnak, hogy nem vagyunk kíváncsiak egymásra, aztán ennyiben maradtunk. Hiányzik azóta is a kapcsolat és a panasz. Engem is boldoggá tesz, ha olyat látok, ami felizgat, vagy ha úgy érzem, hogy valaki helyettem mond ki valamit, vagy jobban mondja ki, mint én, és akkor persze irigy vagyok rá, és ugyanakkor nagyon szeretem. Így mégiscsak létrejön valamilyen közösség, még ha nem is beszélgetünk, még ha nem nézünk is egymás szemébe.
Másik kérdésetek volt a pályakezdés. Saját társulattal dolgozni vagy „betagozódni”, ahogy ti mondjátok – drámai helyzet, számomra azonban nem igazán kérdés. Nyilván azért, mert lassú ember vagyok, meg valószínűleg naiv is. Beiratkoztam abba az iskolába, elvégeztem, és jelenleg igyekszem gyakorolni a mesterségemet. Minden előadás kapcsán – a darab megrendezésén túl – kitűzök magamnak feladatokat. Tanulok, keresek, esetleg találok. Számos színész van – és lesz –, akikről úgy gondolom, feladatom velük dolgozni, tehát el kell jutnom azokra a helyekre – vagy helyzetekbe –, ahol találkozhatom velük. Más szóval megtalálhatom a saját színészeimet. Azokat, akik majd egyszer, valamikor az első szóra eljönnek velem, ha azt mondom, márpedig most kimegyünk a zöldbe, és ott fogunk játszani... Én most itt tartok. Egy tétova, tespedt színházban viaskodni az igazamért, színészeket találni és együtt gondolkodni valószínűleg ugyanakkora kihívás, mint amikor a létemért kell megküzdenem.

– Ha leszerzôdsz egy feladatra, arra, hogy megrendezd ezt és ezt a darabot itt és itt, akkor mi az, ami a mai magyar színházi struktúrában belezavar ebbe az idilli képbe? Süsü azt mondja, szuper jó helyzetben vannak a rendezők Magyarországon, mindenki dolgozhat. Közben a Krétakörnek nincs épülete, Forgács Péter pedig azt mondja, hogy egy tespedt színházban kell kialakítania a „saját” társulatát. Vagyis nem a két rendezői út – az önálló és a „bedolgozó” – viszonyát kell megvizsgálni, hanem inkább mindkettô viszonyát ahhoz, amit globálisan struktúrának hívunk.

RUSZNYÁK GÁBOR: Én egy boldog kaposvári rendező vagyok. Gondolom – hogy valami újat is mondjak –, mindennek legalább két oldala van (az éremnek egészen biztosan tudom, hogy annyi van), viszont a mi kis színházi világunk, struktúránk, hát, az legalábbis egy tetraéder, szörnyszülött, torzó, arctalan, megfoghatatlan, piszkos, fertőzött meg minden, de VAN. Értem ezen, hogy a mi kis (színházi) országunkban (sem) nem történt igazából rendszervált(oz)ás. Az értékadó színházak vezetői ugyanazok maradtak, miközben a világ és az értékek, ugye... Nyilván nem egy radikális cezúra lenne a megoldás (vagy talán mégis), hiszen az előző időszaknak vannak értékei, sőt olyan mérhetetlen tudás halmozódott fel, amit dőreség lenne elsöpörni, főleg azért, mert ennek a tudásnak a nagy részével mi nem rendelkezünk. Viszont az is igaz, hogy a mi tudásunk, vagy nem is tudom, mink, az meg igazából nem tud így alakot ölteni. De tény, hogy dolgozhatunk. Akármelyik színházba elmehetünk, az igazgatóknak ez jó, hiszen mutogathatnak bennünket, tessék, hívunk fiatal rendezőket, itt vannak, dolgoznak. Isten ments, hogy sajnálnám magunkat, hiszen jómagam sem elszenvedôje vagyok valaminek, ami rossz és gonosz, és álságos, és megkövesedett, és „kéz kezet mos”, hanem részese, szereplője, építője, falazója.

FORGÁCS PÉTER: Házalunk darabokkal és ötletekkel, ami szép és néha hősies, de végső soron kilátástalan. Mert ha már egyszer nekivágtunk ennek a szakmának, egyikünknek sem az a vágya, hogy különböző darabokat különböző helyeken megrendezzünk, hogy különböző lyukakat befoltozzunk. Tartozni akarunk valahová, és ez nemcsak azt jelenti, hogy szükség van ránk, hanem azt is, hogy nekünk kell megtalálni a miértet és a hogyant. Nyilván mi is hibásak vagyunk. Én legalábbis nehezem találom meg azt a helyzetet, annak a hogyanját és miértjét, hogy ne csak egy darabot rendezzek meg valahol, hanem vállamra vegyem annak a helynek minden baját-nyűgét a takarítónőtől a ve zetőszínésznőig. Hogy ne csak egy előadásért feleljek, hanem egy közösségért.

BODÓ VIKTOR: Sok keserűség van itt, amit nem is nagyon értek. El lehet dönteni, hogy akar-e az ember saját társulatot. Ha akar, akkor összeszedi az embereket, legvégső esetben lelök valahonnan egy lakatot egy raktárról, mint ahogyan ezt például Berlinben több képzőművészcsoport meg is tette, bemegy, és csinál egy elôadást. De ez tényleg a legvégső eset, ami arra vonatkozik, ha senki semmit nem talált ki, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni. Lehet, hogy ez csak az én mániám. Gyönyörűséget kell lelni a függetlenségért, a saját helyért végzett munkában. Abban, hogy összeszedd rá a pénzt, találd meg hozzá az embereket. Ha nem okoz gyönyörűséget, az egész el van veszve. Ráadásul kiderülhet, milyen is a csapat, kik azok, akik hajlandóak végigcsinálni a színházért, amit közösen elhatároztak. Nekem eddig még nem jutott eszembe, hogy ha dolgozni akarok, valakit fel kell hívnom telefonon. Amikor volt időnk, kitaláltunk valamit, és megvalósítottuk. Nem akarom tovább fényezni a Katonát, nekem ez nagyon jó műhely. Szorongva mentem oda, hogy jaj, jaj, bemenni egy kőszínházba. Már túl voltam a sokadik agymosáson, hogy ez most miért lesz nekem borzasztóan rossz. Már a suliban elkezdődik ez a rossz, haszontalan kesergés, de összefogni meg kitalálni – az valahogy nem megy. Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék a saját színházamban, de azt hiszem, ha százalékosan elosztom, itt nekem egyelőre tanulnivalóm van, nem mondanivalóm. Amit pedig mondanom kell, azt mondom is, meg teszem is. És ha úgy érzem, hogy ez korlátoz a szabadságomban, abban a pillanatban változtatni kell. Nem látom, mi az, ami gonosz és álságos. Senkit sem akarok megsérteni, téged sem, Gábor, csak azt gondolom erről, hogy nyafogás.

RUSZNYÁK GÁBOR: Ez Székely Gábor kifejezése, de köszönöm. Tőled különösen jólesett... Amikor végeztünk, így hárman beszéltünk arról, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt maradni valahol. De előttünk volt a kecskeméti példa, hogy mi történik akkor, ha három, magát öntörvényűnek és elég tehetségesnek gondoló fiatal elkezd közösen színházat csinálni. Aztán történt, ami történt. Vagy itt van másik három ember közös története, a Baal, amikor születik egy jó munka, mindenki hozzáteszi a maga alkotó tehetségét, egy ilyen helyzet is kivívhatott volna magának egy helyet. Csak hát ez a történet is lejátszódott a Bárkával, ahol szintén létrejött egy jó előadás, a Szentivánéji álom, annak a nyomán pedig egy színház. És abból is lett, ami lett, s van, aki s ami... Tehát jó ideig nem fog színház épülni, és jó ideig nem fognak fiataloknak színházat adni, ez világos, sőt színházakat fognak bezárni, leépíteni, ellehetetleníteni, befogadó épületté átalakítani, mert ami felé tartanak a dolgok, az is kérdéses, hogy a társulati lét meg tud-e maradni egyáltalán. A meglévő játszóhelyek igazgatói posztjai, pályázatai pedig politikai, nem szakmai alapon dőlnek el, vagy csak megörökölni lehet ôket (a pályázat az „új világ” egyik borzadálya, a megöröklés a „régié”). Akik tíz-tizenöt éve ülnek ugyanazokban a székekben, azoknak a gondolkodása legalábbis érthető, hiszen ők ebben nőttek fel: elmentél egy színházhoz, ott beálltál a sorba, és ha minden jól ment, akkor odaértél. Egészen kivételes helyzet volt, amikor Zsámbéki, Székely – és még idesorolnám Martont is – egyszer csak ott találta magát az igazgatói székben. Ha ők most az átadásra gondolnak, Zsámbéki fejében nem Viktor van, hanem Máté Gábor, Martonéban pedig nem Péter, hanem Hegedűs D. Géza. (Talán nagyon helyesen.) A „generáció” utólagosan aggatható fogalom. Személyiségek, egyéniségek vannak, akik tehetség, szerencse, hátszél és ugye, nem kis részben, általatok, kritikusok által és még egyebek okán kiemelődnek, helyzetbe kerülnek. Aztán ezek a személyek összefonódhatnak, köthetnek érdek- és dacszövetségeket, vacsora- és kerekasztalokat hozhatnak létre (szabályokkal, titkos jelekkel meg minden, úgy, ahogy azt kell, amit aztán életük és vérünk árán is...). Na, ott aztán megy a tanácskozás, hogy éppen kit hová és mennyi időre, és mennyiért, és az éppen aktuális király, királyok felé is megy az oda-vissza. Ja, és van az egymás elárulása, a vezéráldozatok, ármánnyal, méreggel vagy csak úgy egyszeűen lapáttal. És akkor még ott vagytok ti, krónika- és legendagyártók, akik, ha ráuntatok általatok (is) felmagasztosított hőseitekre, új és új hősöket akartok látni az asztal körül, de legalábbis vért meg harcot, meg forradalmat, ezért évente találtok, gyártotok, szültök (színház)világmegváltókat, vagy összehívtok ide minket, hátha mondunk valami tutit...

– Ami a vitátokat illeti: a létről és a tudatról gondolkodó Marxnak talán volt valami igaza. Bodó Viktor helyzete azért jó, mert ő egy társulat tagja, méghozzá a legjobbé. De nagyon kevés az olyan társulat, ahová jó szívvel el lehet menni még nézőként is, nemhogy rendezőként. Nem lenne szükség a strukturális változás előtt-helyett elôbb személy cserékre, ha úgy tetszik, generációváltásra? Székelyék, Zsámbékiék harmincas éveik elején már színházvezetôk voltak. Most még az előttetek járó generáció – Novák Eszter, Bagossy László, Keszég László – sem az. Ha több hiteles színházvezető lenne, nem lenne nagyobb esélye számotokra is a „korosztályos” társulatépítésnek? Vagy ez illúzió? Hiszen láttuk, hogy csapatba verődve sem tudtak több alkalommal pályázatot nyerni, vagy ha mégis, akkor megbuktak, mint például Bal Józsefék Kecskeméten. A saját tapasztalatlanságukon kívül nem játszott-e közre az is – és nem ezt a tendenciát látjuk-e azóta még inkább kiterebélyesedni? –, hogy sem az önkormányzatoknak, sem a közönségnek nincs szüksége kortársi szellemet következetesen képviselő színházi csapatokra? Csak egy-egy emberre, de rájuk is csak azért, hogy kitölt senek egy kategóriát, a „fiatal rendezőét” vagy a „nagy tehetségű újítóét” – nevezzük nevén: Zsótér Sándor –, akit „szeret a kritika és a színész”, a színigazgató pedig „elvisel”? Nem ezért használta Rusznyák Gábor egy Ellenfény-interjúban önironikusan a megfelelési rendező címet?

SCHILLING ÁRPÁD: Attól vagyok kicsit feszült, mert olyan, mintha ti adnátok a szavakat a szánkba. Nektek meg, Gábor, pontosabban kéne megfogalmaznotok, mi a problémátok. Elég jó színházakban rendeztek, és megkapjátok érte a pénzt. Ahogy elnéztem, Péter, a Három madárban csupa fiatallal dolgoztál. Nem tudom, mennyire voltál kényszerítve arra, hogy azt a darabot rendezd meg, és azokkal, akikkel megrendezted. Nem értem, igazából mi a probléma, amikor itt olyan emberek ülnek, akik Kaposváron, Nyíregyházán, a Vígben vagy a Radnóti Színházban rendeznek. Ezek lehetnének jobb színházak is nyilván, de akkor ne minket ültessetek ide, hanem Babarczyt, Tasnádi Csabát, Marton Lászlót vagy Bálint Andrást, és velük beszéljetek arról, milyen irányban kellene esetleg elmozdulniuk. Akinek nagy problémája van valamivel, az harcoljon ellene. Nagyon divatos dolog rázni a rongyot, és azt mondani, hogy minden szar. Eszembe jutott egy két dolog, amikor a társulati kérdés felmerült. Az egyik, hogy Székely, Zsámbéki, Ascher és a többi jelentős színházrendező alapvetően egyfajta színházat csinált. Akkoriban nem is volt másfajta színház, illetve volt egy, amit viszont az új generáció egységesen gyűlölt, és akkor végre jöttek az ifjú titánok, akik totál egyformát csináltak, de azt kiválóan. Ez összetartotta ôket. Ma már, hála a jó istennek, vagy éppen sajnos, más a helyzet. Most már minden ki olyan színházat csinál, amilyet akar, vagy nem szégyell. A generációnak tehát sem esztétikai, sem gondolati szerepe nincsen. Zsótér Sanyi például nem a mi generációnk, de jó példa arra, hogy merre tart az európai színház. Ő mindannyiunknál fiatalosabb, bátrabb és erőteljesebb. Egyébként az sem garancia arra, hogy az ember jó színházat csináljon, ha van ehhez társa, mert Zsótér mindig mással dolgozik, és mégis mindig egységes szintre hozza a társulatot, időnként pedig olyat művel, ami egyszerűen utánozhatatlan. Tehát nem függ össze a társulattal az, hogy milyen színvonalat képviselünk. A másik dolog, hogy mit akar a színház tulajdonosa, az állam vagy éppen a helyi önkormányzat, és ezzel együtt mit akar a közönség. Egyikünk sem élt akkor, amikor Székely és Zsámbéki Szolnokon meg Kaposváron dolgozott, de kíváncsi lennék, milyen közönség járt ott színházba, amikor ők odakerültek, és milyen színészekkel kellett dolgozniuk az első idôkben. Ahhoz képest most mégis a legendás Kaposvárról meg Szolnokról beszélünk. Szép lassan átalakították, mert borzasztó erőszakosak és kemények voltak. Úgy gondolom, hogy ez alkati kérdés. Nem úgy működik, hogy akkor most nagyon álljunk össze, nagyon legyen egy társulat, nagyon gondoljunk egyet. Ez szerintem sosem volt így. Voltak, akik harcoltak azért, hogy létrejöjjön egy közösség, és ha találkoztak olyanokkal, akik az ízlésükhöz közel álltak, akkor azokat behívták a buliba. Szóval, ha tényleg akarunk valami változást, vagy ha valami tényleg nem tetszik, akkor pontosan fogalmazzuk meg, és tegyünk ellene.

– Milyen változást lehet akarni?

SCHILLING ÁRPÁD: Visszatérnék az épületkérdésre. Az a hasonlat jutott eszembe, hogy a bringát nyilván lehet a lépcsőház ban tartani, de a kocsit általában garázsban szokás. Azt gondolom, a Krétakör most már egy kocsi, és nem bringa. Itt már nem arról van szó, hogy én szeretném, ha lenne egy színházunk, ha nem arról, hogy eljutottunk oda, hogy ezt a színházat nem lehet másképp működtetni. Másik, általánosabb dolog, hogy nincs elég befogadóhely, ahova jelentkezni lehetne darabokkal, ahol ki lehetne futtatni struktúrán kívüli kezdeményezéseket. Ez innen már a kultúrpolitika terepe. S akkor jön az a kérdés, hogy jelentkezni kell-e, vagy hívják az embert. Németországban van, mond juk, nyolc vagy tíz sztárrendező, akiket hívnak. Az összes többit nem hívják. Ők jelentkeznek. Viszont a magyar színház abszolút a meghívásos rendszer alapján működik, nem kell ajánlkozni. Szerintem pontosan az dobná föl a színházat, ha sokkal keményebb helyzet, versenyhelyzet lenne minden vonalon a mostani kényelmes meghívásos rendszer helyett. Igenis, ajánlkozni kelljen, amíg az ember el nem jut arra a szintre, hogy hívják. Pontosan azért, mert akkor már nem a fiatalságára lenne szükség, ha nem a szakmai tudására. Én a versenyhelyzetben jobban bíznék – ha lenne. Nem az a probléma, hogy ki hogy igazgat, hiszen minden igazgatónak joga van a saját képére formálni a társulatát, hanem hogy nincs versenyhelyzet, amelyben az érvényes alternatíva legyőzhetné az érvénytelent. A jelenlegi pályázati szisztéma többnyire tisztességtelen. Amikor a Krétakör pályázott a Bárkára, az nem volt tisztességes helyzet. Erről van szó, ez például valós probléma. Miért pályázzon az ember, ha van már egy ilyen konkrét élménye, és kiderült, hogy minden előre le van zsírozva?

– Gáborék nem azt mondják, hogy nem dolgoznak jó helyeken vagy jó csapatban, hanem hogy rossz helyen is dolgoztak, valamint hogy nincs lehetőség arra, amire a Krétakörben van: a folyamatos építkezésre. Tehát mindkét esetben arról van szó, hogy valaminek az építésében részt venni több, mint megrendezni egy előadást. Mindegy, hogy mivel írjuk körül, azzal, hogy nincs versenyhelyzet, vagy azzal, hogy tespedtség van, ami abban nyilvánul meg, hogy a kodifikált színházak engedékenyek is, meg nem is. Marton Lászlótól Jordán Tamásig az igazgatók hívják a fiatal rendezôket, de ügyelnek rá, hogy azok ne menjenek túl messzire önmaguk érvényesítésében, hiszen ők nemcsak a fiatal rendezőre, hanem egy egész színházra figyelnek. Ennél komolyabb dolog a pályázati lezsírozás, ami sokak kedvét elveszi attól, hogy pályázzanak. Márta István úgy kapta meg az Új Színházat, hogy egyedül ő pályázott, mert akit korábban beleültettek a hintába, annak nem volt kedve újra végigcsinálni az egész színjátékot. Ezt a kérdést úgy is meg lehet oldani, hogy a színházat odaadják egy „kulcsos bácsinak”, és a kezébe nyomják a kulcsot. Mondjuk, ezt megcsinálják öt színházépülettel Budapesten. És akkor a probléma, beleértve a Bárka Színházét, magától megoldódik, mert elindul egy más irányú folyamat. Mert akkor van öt üres színházépület. Tessék, az egyiket vedd birtokba, a hozzá tartozó támogatással, és ha nem muzsikálsz elég jól – ehhez különbözô mutatókat lehet hozzárendelni –, akkor bocs, három vagy négy év múlva szevasz. De addig bárkinek oda lehet menni, akkor az ajánlkozás már nem koldulás. Hány társulatot tudtok ma mondani Magyarországon? Olyan színházat, amelyiknek igazi társulata van. Ötöt? Nem. A Katonát?

SCHILLING ÁRPÁD: Kaposvár.

– Ez még mindig csak kettő.

SCHILLING ÁRPÁD: Szerintem ez kicsit szélsőséges, mert egyik országnak sincs tizennyolc Katonája.

– De nem is tesznek úgy, mintha mind a tizennyolc társulatos repertoár színház lenne. A versenyhelyzethez pedig startvonal kellene, ahonnan az új indulók is el tudnak rajtolni. Ráadásul a pálya túlzsúfolt, különösen a „futottak még” kategóriában, és egyre nagyobb odabenn a lökdösôdés.

SCHILLING ÁRPÁD: Ebben a picit feudális országban a vezetők szeretik hűbérbirtokként kezelni a rájuk bízott közös vagyont. Nincs egészséges váltás, tudásátadás, versenyhelyzet. Ez a színház esetében kultúrpolitikai kérdés, amiben mindig van valami álságosság. Mert amikor baj van, vagy valami kardinális kérdésben kellene állást foglalni, akkor mindig a szakmára hivatkoznak. De kiket jelent a szakma? A pozíciójukat féltő, ősidőkben kinevezett direktorokat jelenti, akik minden változtatási, korszerűsítési szándékot személyes támadásként élnek meg, függetlenül attól, hogy a felvetett kérdés mire vonatkozik. Ez a társaság ugyanakkor körkörösen védi egymás érdekeit. A kultúrpolitikában nincs bátorság. Hollandiában – ahol alapvetôen átalakult a színházi struktúra – sem a színházigazgatók álltak föl, mondván: rájöttem, tényleg borzalmas, amit csinálok, változtatni kell a metódusomon, úgyhogy itt az ideje átadnom a helyem másoknak. Ezt a tulaj mondhatja, a tulaj pedig az állam. Ott fent kellene el jutniuk addig, hogy legyen valamilyen koncepció, fogalmazzanak meg kihívásokat (annál megalapozottabbakat, hogy „túlkölte keztünk, srácok, ezért visszatartunk egy kis pénzt”), és ha ezt megtették, kategorikusan tartsanak ki az álláspontjuk mellett. De most én szeretnék kérdezni tôletek. Érdekelne, hogy odamentetek-e bármelyik igazgatóhoz, és mondtátok-e, hogy szeretnétek alakítani a társulaton, meg komolyabb feladatot szeretnétek kapni, mondjuk, művészeti vezetést...

FORGÁCS PÉTER: Miért kellene ezt mondani? Ha engem valahová hívnak egy munkára, akkor azt kell gondolnom, a magam teljességében hívnak – másképp nem tudnék dolgozni. Igyekszem nyitott lenni, hinni, figyelni. Nem az a kérdés, kérem-e, hogy kapjak nagyobb szerepet, leszek-e művészeti vezető, hanem hogy lehet-e, érdemes-e egy adott helyhez tartozni. Akarom-e én, akarja-e a hely? Van-e társulat, és ha nincs, lehet-e? Mi a következménye egy munkának? Most külső emberként annyit tehetek, hogy jó mondatokat próbálok mondani egy darab vagy egy színész érdekében, vagy ha úgy találom igaznak, ellenében. De átutazó vagyok. Jövök, dolgozunk, elmegyek, és mire visszamegyek, már le van rombolva, amit sikerült fölépítenem. Folytatom megint a nulláról. Nincs folyamat, épülés vagy társulat, csak külön álló emberek és különálló előadások vannak. Magával a struktúrával az ég adta világon semmi bajom nincs. A struktúra egy forma: épület, benne portás, kazánház, fûtenek, meleg van. Az a kérdés, hogy a forma mivel töltődik meg. Én nem tudok mást tenni, mint hogy töltögetem. Betöltöm, kifolyik.

SCHILLING ÁRPÁD: Ha sikerül egy igazán jó előadást megcsinálni, akkor nincs különbség aközött, hogy vendég vagy-e, vagy társulatod van. Amikor elmentem a Schaubühnébe, nekem is megmondták, kivel nem lehet dolgozni. Részleges szabadság volt. De az előadás nem ezért bukott meg, hanem mert tehetségtelen voltam. Ha tényleg társulatot akarsz, akkor össze kell szedned azt a három–öt embert, és ki a zöldbe, ahogy Péter mondta. Ezt viszont nagyon hamar el kell dönteni. Amikor a Krétakört kezdtük a Marczibányi téri Mûvelődési Központban, az semmivel sem volt jobb, mint egy kőszínházban kis harcokat vívni. Nincs nagy különbség a között, hogy egy kis lyukban összegyűlsz – ebből a szempontból most sem jobb a helyzetünk –, vagy egy színházban összekapod azt a négy embert a padláson, a pincében, és dolgozol velük éjszakánként. Ráadásul ott nem kell azzal foglalkoznod, hogy ki lesznek-e fizetve. Megkapod a lóvét, nézőt is fognak rá szervezni. Ezért nem értem, hogy nektek mi a bajotok.

– Nagyon úgy néz ki, hogy minden a legteljesebb rendben van, talán már csak a kultúrpolitikát kellene doppingolni, hogy több pénzt adjon.

SCHILLING ÁRPÁD: Inkább gazdasági koncepcióra lenne szükség. El kellene gondolkodni azon, hogyan lehetne gazdaságosabban működtetni az intézményeket. A megspórolt százmilliókból kellene létrehozni és működtetni a jövő színházait: az inkubátorházakat, befogadó centrumokat, a kis létszámú kortárs színházakat. Ezt azonban csak az intézményrendszer tulajdonosa teheti meg, és meg is kell tennie. Ne felejtsük el, 2004-et írunk, még Magyarországon is. Ezzel kapcsolatban nehogy bennem maradjon egy utolsó esztétikai észrevétel. A rendszerváltás előtt mindenki ellenállónak érezhette magát, és ezáltal markánsan képviselhetett valami mást. A mi generációnk szerencsétlensége, hogy nincs miért igazán harcolni, mert semmiről sem lehet eldönteni, hogy fehér-e vagy fekete. Éppen ezért nem is bántanám a legendás színházakat, mert például az, hogy Zsámbéki és Székely annak idején milyen Katonát hozott létre, és ugyanaz a színház ma mit jelent, nem pusztán döntés kérdése. Nyilván ezért van ott most Viktor. A te feladatod lesz, hogy megújítsad a színházat.

– Folyamatosan összekeveredik két fogalom. A színházi ember és a színházcsináló ember. A színházcsináló ember vezetésre is alkalmas, és ezt ambicionálja vagy ambicionálta – ilyen Babarczy, Zsámbéki, Székely –, a színházi ember pedig értékes munkát szeretne végezni optimális körülmények között, amelyeket a színházcsináló (vezető) emberek teremtenek meg. Ez alkati különbség. Mohácsi János kiváló rendező, de valószínűleg nem tud, nem akar igazgató lenni. Ugyanakkor abban van valami abszurd, hogy ha egyszer Babarczy vissza akar vonulni az igazgatástól, több évtizedes kaposvári múlt után nincs megkerülhetetlen utódja, akire legalábbis nehéz nemet mondani. Másfelől kérdezhetjük-e, hogy miért igazgató ez vagy az régóta, és miért lesz még sokáig, ha nem látjuk jelentkezni azokat, akik méltán kandidálhatnának a helyükre? A lezsírozott pályázatok önmagukban nem elégséges magyarázatok. Nem kellene egy kicsit jobbnak, elszántabbnak, szervezettebb nek lennetek?

SCHILLING ÁRPÁD: Ez jó kérdés: hogy tényleg akarunk-e színházat igazgatni, annak minden mocskával, nehézségével. Azt hiszem, tudnék arról beszélni, amit most már tíz éve piciben átélek, az összes felelősséggel, a színészek minden gondjával, a pénzügyi részével, szervezési problémájával meg minden túróval. Én azt kérdezném a színházi pályázatokon kudarcot vallott pályatársaimtól, mit akartak igazán: egy alkotó társulatot vagy egy kényelmes igazgatói széket. Ha az előbbit, akkor hajrá. Tessék létrehozni, és harcolni érte.

– Harcolni lehet pozíciókért, az igaz, de meddig? Sokszor méltatlan a harc. Olyan, mintha kunyerálni kellene. Novák Eszter csapatának a veszprémi pályázaton nem volt elég Peter Brook ajánlása. Amikor Miskolcra pályázott volna, még ki sem írták a pályázatot, de már a szemébe mondták, hogy az eredmény le van vajazva. Alföldi Róbertet kétszer futtatták neki az Új Színháznak, az eredményt tudjuk, persze hogy harmadszor nem indult el. De húzónévnek jó, mondjuk, a Budapesti Kamaraszínházban, ahol nyilván ti is bármikor rendezhetnétek, ha akarnátok, és amit az Isten is két kis inkubátor jellegű befogadó színháznak teremtett. Az állóvízben a nézőtér felől nézve nem az látszik, hogy ki milyen régóta igazgató, hanem az, hogy régóta ugyanazok az emberek, ugyanazok az előadások jönnek szembe. Még be sem mutatták a Vígszínházban A revizort, de már tudni lehetett, hogy milyen lesz. És pont olyan lett.

SCHILLING ÁRPÁD: Azért szerették.

– Kik? Hol?

SCHILLING ÁRPÁD: Koltai Tamás mondta nekem nemrég, baj, hogy nincs oknyomozó színházi újságírás. Ez igaz. Elő kellene venni a precedensértékű ügyeket, és konkrét szakmai érvek alapján megvizsgálni, körbejárni, felelősöket megnevezni. Lásd: Művész Színház, Új Színház, Miskolci Nemzeti Színház, Szegedi Nemzeti Színház, Bárka, Soproni Petőfi Színház. Nem csak a Nemzeti lehet kínos ügy.

RUSZNYÁK GÁBOR: Csendes emberek vagyunk, mi még egymással se beszélünk, röplapokat vagy cédulákat sem dobáltunk le a karzatról. Nem kavarunk botrányt, hogy ilyen nincs, ezt nem lehet megtenni. Pedig van s volt oknyomozó riport, nem is egy, amikor Székelytôl elvették az Új Színházat, vagy amikor a Bálintot hagyta cserben az egész szakma. Azt is meg lehetett tenni. És senki sem érzi szarul magát. Vagy akik szarul érzik magukat fönt, azok egy székkel arrébb ülnek, és akkor már nem szúr annyira a szék, akkor már minden nagyon jó. Én csak azért vagyok dühös vagy keserű, mert mi ezekhez asszisztálunk. Így érzem. Ez elé lehet egy kis pluszjelet is tenni, és akkor nem azt mondom, hogy asszisztálunk, hanem hogy keményen dolgozunk, hogy mindez így legyen, amíg csak színház a színház.

BODÓ VIKTOR: Nem normális, ami ebben az országban történik, de ez nem csak a színházi struktúra működésére igaz. Nem kéne túl sok gondolkodás és erőfeszítés ahhoz, hogy egy elismert társulat állandó helyet kapjon, vagy hogy legyen egy bázis, ahol többen elindulhatnak. Sokat beszélgetünk erről, konkrét terveink is vannak, de ez most már kevés. Sajnos azt kell látnom – ebben nőttem fel –, hogy nem minden esetben elég, ha egy elképzelés jó. Ahhoz, hogy érvényre jusson, visszaosztásra, politikus ismerősre stb. van szükség. De azt sem mondanám, hogy ez lenne az egyedüli gond. A szakma összefogása? A szakmából kik? Egy terv közös kidolgozása? Senki nem tiltja meg, hogy összefogjanak rendezők és színészek, vagy bárki, aki szereti a színházat. Fontos lenne tisztázni, hogy miért nem jut el idáig a dolog. Most sem mi kezdeményeztünk. Lényegesnek tartom, hogy ne kesergéssel és fúrással vagy dühöngéssel oldjuk meg a problémákat. Bármire készen állok, ha arról van szó, hogy találjunk ki valamit, állítsunk össze tervezetet, ami vel tárgyalni lehet.

SCHILLING ÁRPÁD: Én nem hiszek semmilyen közösségi megmozdulásban. Most végre bekerültünk a Színházi Társaságba, részt vehetünk az igazgatók ülésén. Hát nem egy leányálom. Nem akarom minősíteni, mert még jól seggbe rúgnának, hogy mit pofázok erről. Csak azt mondom, hogy semmi ilyesmiben nem hiszek, akár profi, akár alternatív. Tapasz talt, komoly színházigazgatók ülnek ott, és képtelenek bármit megfogalmazni három egybefüggő, értelmes mondatban arról, hogy mit szeretnének. Egy dologban hiszek. Abban, hogy egy-egy kuratóriumba, vagy ami ennél sokkal fontosabb, a minisztériumba, a fővárosba el lehetne juttatni tárgyalni két-három olyan embert, mint, mondjuk, Szabó Gyuri a Trafóból, aki hihetetlenül pontos, képzett, tájékozott, és mint tanácsadó vagy sugalmazó elő tudna vezetni valamit, amirôl lehet, hogy nekünk fogalmunk sincs, de nagyon hasznos lenne a számunkra. Hogy milyen színházi rendszerek léteznek még, és azoknak mi az előnyük a mi rendszerünkhöz képest. A színházakat nem kell szétrobbantani, csak jobban, értelmesebben kihasználni. A legnagyobb probléma, hogy nincs probléma. Minden jól működik, mert a kultúrpolitikusok nem is tudnak arról, hogy másképp is működhetne. Nincs másik rendszer. Nem tudnak arról, mi az, hogy koprodukció vagy turnérendszer. Nem tudnak arról, hogyan lehetne vidéki színházakat mind művészeti, mind gazdasági szempontból hatékonyabban működtetni. Megkaptak egy sematikus formát, és azt mondják, ez így jó, és maradjon is így. A színházi emberek egy része is ezt mondja. Miért kéne a jelenlegi szín házigazgatóknak változtatniuk a mostani rendszeren, amikor ez jól működik ötven éve? Az egyetlen szó, ami talán hat, az a szégyen. A változásért kevesen harcolnak.

– Talán egyetlen harc van: a megélhetésért. Mindenkinek a sajátjáért. Kis harcok vannak, mert a nagy harc idő- és energiaigényes. És kockázatos, mert veszíteni is lehet. Különösen kockázatos fiatalon veszíteni, mert az illetôt hamar leírják.

SCHILLING ÁRPÁD: Bocsánat, hadd mondjak valamit erről, nem azért, hogy helyzetbe hozzalak, Zoli, de amit az előbb mondtál, az kísértetiesen emlékeztet arra, amit a Keszég Laci mondott akkor, amikor végzett a főiskolán. Azt mondta: neki ott a szellemi tartalék, a Pont Műhely. Ahol minden körülmények között tud dolgozni. Pragmatikusan nézte ezt az egész szituációt, és azt mondta, nem akar harcot indítani, van egy bázisa, és mellette egy másik dolog, a profi színházi pálya, ami a megélhetés és a szakmában való jelenlét. De szerintem a ti felelôsségetek ennél sokkal nagyobb. Te, Zoli, magadat szakmailag továbbépíted, és egyben fenntartod a társulatodat is, de mint társulatvezetônek számodra morális kérdés is, hogy akik benne vannak a csapatban, ezt hogy élik meg. Tehát hogy kimenekítesz egy vagy két embert, átviszed, mondjuk, a Bárkába, de mi lesz a többiekkel?

BALÁZS ZOLTÁN: Feszült lettem egy kicsit, megmondom ôszintén, mert én nem tudom megtenni, amit te. A társulat fele, úgymond, amatőrből lett színész, a másik fele kőszínházi színész, akik levoksoltak egy olyan szellemiség mellett, amit ez a cigányszínház képvisel. De ők ebből képtelenek megélni. Sok mást is csinálnak, produkciókra tudunk összejönni. Tréningeztetem őket, hívok egy-egy rendezőt, akit jónak tartok, de nem tudok olyan létformát biztosítani nekik, amilyet te tudsz. Nekem a Maladypével más az elszámolnivalóm. Az előadásra készülve felelősséget tudok vállalni értük, meg azért, hogy a következő előadás is az általam elképzelt szellemiséget képviselje. Néha elviszek egy színészt, ha másutt dolgozom, de nem azért, mert oda be akarom nyomni a Maladypét. Mi nem állunk úgy, hogy a Maladype munkahelyként működjön. A társulati életforma nekünk, sajnos, luxus, annak a felelősségét nem tudom vállalni.

SCHILLING ÁRPÁD: De ha a jövőben látnád a lehetőséget, hogy kialakuljon ennek egy saját szervezeti rendszere, akkor is meg hagynád magadnak a kitörési pontokat?

BALÁZS ZOLTÁN: A válaszom az, hogy engem egy hosszú távú együttesnek a működtetése, fejlesztése, próbára tétele érdekel. Ha módom lenne rá, akkor a Maladypével dolgoznék éjjel-nappal. Ez lenne számomra a színház. De el akarom mondani a feszültségem okát. Arról volt itt szó, hogy van-e baj a színházban, vagy nincs. Én azt gondolom, hogy sok baj van, de a legfőbb mindig bennem van. Baj, ha esetleg meg akarok valakinek felelni, vagy ha harcosan ágálok dolgok mellett, mintha tudnám a megoldást. Én nem tudom a megoldást, teljesen óvodás vagyok ebben a dologban. De megdöbbenve hallgattam, amit mondtatok, hogy nektek kell menni és munkára jelentkezni. Engem eddig hívtak. A környezetem azt sem érti, miért nem vállalok el bizonyos felkéréseket. Olyan helyekre hívtak, ahová sok pályatársam is szívesen menne. Én nem tudok elmenni, mert nem illik a lényem abba a közegbe. Biztosan találnék hat-nyolc embert, aki érdekelne, biztos, hogy maximálisan küzdenék a dolgaimért, de nem ez az utam. Most nem. Azt gondolom, ennek még nem jött el az ideje, vagy ott nem tudnám megcsinálni azt, ami a Maladypével vagy a Bárkával sikerült.
Most Düsseldorfba fogok menni, ahol, azt hiszem, azt az utat járhatom, amiben hiszek. Ráadásul ógörögül. Megint egy olyan feladat, ami elképesztő kihívás, ugyanakkor mégis nagyon szabadnak érezhetem magam. Hallgattam a beszélgetést, és azt gondolom, hogy az első dolog, aminek itt változnia kell – bár nem tudom, hogy ezt lehet-e erőszakkal elérni –, az a személyiség. Az, hogy mennyire állsz a munkád mögött. Én másban nem hiszek, csak abban, amit csinálok. Hogy meg tudom-e győzni az embereket arról, amit gondolok. Hogy így meg így kell megrendezni ezt a darabot, amire meghívtak. Hogy ezek a feltételeim, és ha teljesíted, jövök, ha nem teljesíted, akkor nem kell hogy dolgozzam. Nincs kényszerem az állandó munkára vagy az ottlétre. A szabadságot fontosabbnak tartom, mint a mindenhová beépülést. Én ezt csapdának érzem. Ha az ember elhiszi magáról, hogy valamit már elért, amitől most különös módon látja és értelmezi a színházi életet, az nagyon veszélyes lehet. Az ember rögtön forradalmárnak érzi magát. Én meg azt gondolom, hogy nem vagyok az. Nem tudom ledönteni a magyar színház avítt falait, nem is tartom annyira avíttnak, nagyon sok érték van benne, amit inkább használni kéne. Persze van, amivel nem értek egyet, de azt nem is kell csinálni.
Nagyon hülyén érzem magam, hogy most idejöttem. Főleg a srácok miatt vagyok itt, mert nagyon kíváncsi voltam rájuk. Nem tudtam még beszélni velük, talán egyedül a Viktorral, néha a főiskolán. Komolyan nagyon jó, hogy most így hallgatom őket. Sajnálom, hogy nem nézzük többet egymást. Árpinak most így gratulálok a Sirájhoz.
Ha valami változhat a színházban, csak attól változhat, hogy különbözőek vagyunk. Ez a lényeg. Én soha nem leszek olyan, mint az Árpi, vagy mint a Peti, vagy a Gábor, vagy a Viktor. Nem is akarok olyan lenni, mint ők, úgy vannak jól, ahogy vannak. Teljesen mást gondolunk a színházról. Kivéve persze a lényeget; lényegen a minőségre való törekvést, a gondolkodás szabadságát, a fantáziát, a darabelemzést, a színész személyiségének kibontását vagy egy személyes világ koncentrálását értem. Ebben egyetértünk. Hogy hogyan csinálják, az az ő felelôsségük. Azt csodálni tudom, elismerni, vitatkozni vele, elfogadni, tagadni – ez az, amivel én hozzá tudok szólni a színházi élethez. De amikor ott vagyok, és dolgozom, akkor csak dolgoznom kell. Akkor nem akarok nyávogni, akkor én azt fogom mondani, ha például Csányi Jani visszahív jövőre, hogy figyelj, akarod? Ez a darabom, ezek a szereplőim, ezekkel szeretném megcsinálni, ha így elfogadod, jövök, ha nem, nem. Persze azt lehet mondani, hogy hát igen, könnyű mondani, meg jó hallgatni, de hol van ilyen? Nekem még nem volt negatív tapasztalatom. Biztosan szerencsés vagyok. Lehet, hogy nem fog sokáig tartani, de nem kellett még megalkudnom, és ha meg kéne, akkor valószínűleg én lépnék ki a dologból. Nincs bennem feszültség ezzel kapcsolatban, de rosszul szoktam érezni magamat, ha olyan nyilatkozatokat olvasok, hogy baj van, nem tudunk mit tenni. Inkább azt kérdezem: mit teszünk? Magamról például nem mindig érzem, hogy maximálisan teszek valamit. Csak a saját erőimmel tudok gazdálkodni. Hogy ez mennyire hat ki másokra, a jövőképre, az nem most dől el, hanem késôbb. Hiszek a dolgok természetes fejlődésében, de nem hiszek az erőszakban. Nem hiszek abban, hogy most mindenkinek be kell olvasni, mindenkit el kell küldeni, és ki kell mondani a tuti megváltó szöveget. Ki fog alakulni. Vagy így, vagy úgy. Természetes módon. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell néha fölvállalni lépéseket, döntéseket, a kérdésekre adott válaszokat. Én nem vagyok alkalmas pozícióra, nincs is bennem ilyen vágy. A Bárkával kapcsolatban sem. Miután Árpi is elment a Bárkából, Jani mindenkivel bizalmatlanabb lett. Hosszú időre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Nem is tudom, tényleg megnyugodott-e. Remélem, hogy igen. Hihetetlenül nehéz feladat ilyen szakítások után (lásd: társulatszakadás, Novák, Schilling kiválása stb.) bizalmat ébreszteni a színészekben, hogy ne érezzék úgy, azért vezetem őket ebbe az irányba, mert meg akarom mutatni, hogy gyerekek, minden más irány rossz, ez az igazi. Hanem azért, mert én így gondolkodom.

RUSZNYÁK GÁBOR: Ha már a kultúrpolitikához lyukadtunk ki: Romániában – túl azon, hogy sokkal mélyebb a színházi kultúra, tehát jobb a színház esztétikai minősége is – irdatlanul fontos szerepe van a kritikának. Van egy szervezet, az UNITER, a kritikusok céhe. A kritikusok összejárnak, és egységesen tudnak megnyilvánulni a politika, a politikusok felé. Ott nem kell azt mondani, hogy menjen el tárgyalni a Szabó Gyuri, mert a kultúrpolitika részéről is nagyon komolyan vett kritikuscéh tud közvetíteni, hogy merre tart a színház, elemzik, mit hogyan látnak, és ahhoz képest merre kéne változni vagy mozdulni. Van arca vagy formája az egésznek, és nem az történik, ami itt...

– Romániában létezik használható múltja a színháznak is, a kritikának is. Nézzétek meg, hány komoly, teoretikus román kritikus van – egy részük, persze, már Párizsban –, és hány van itt. Minden színháznak olyan a kritikája, amilyet megérdemel.

SCHILLING ÁRPÁD: Egyetértek Zolival. Legfontosabb természetesen a munka. Amit az előbb elmondtál, arról eszembe jutott, hogy ugyanígy voltam 2000-ben, amikor a Katonába a Krétakörbôl próbáltam benyomni az embereket a Bernarda Alba házába, és sikerült is Láng Annamarit beraknom egy szerepbe. Kihasználtam a lehetőséget a virtuális társulatom javára. Tökéletesen értem, amit mondasz. Mégis most már így harminc fölött egyszerűen muszáj olyan kérdésekel, általános problémákkal is foglalkozni, amelyektől a színház jövője függ. Ilyen például a színházi fesztivál kérdése. Az előbb használtam azt a szót, hogy szégyen. Ennek az országnak nincs egy rendszeres nemzetközi színházi fesztiválja, miközben minden kelet-európai ország ban van minimum egy – ez szégyen. Annyit tehetek, hogy ezt mindenütt elmondom. Nekem erre nincs pénzem, a Nemzetinek van, csinálja meg a Nemzeti vagy valaki más. Ez alapvetően szakmai kérdés. Látnunk kell, hogy mi történik külföldön, és az nem az ötvenéves Két úr szolgája, mert bár biztosan az is nagyon jó, de Strehlerhez már régen el kellett volna zarándokolnunk – ide valami újabbat, valami frissebbet hozzanak. Szégyen az is, hogy nincs művészeti koncepció arra, hogy mit akarunk a közönséggel. Anno nemcsak azért akartam saját színházat, mert úgy éreztem, hogy más színházak ban meg kell küzdenem a rám kiosztott színészekkel vagy az igazgatóval, hanem azért is, mert szerettem volna találkozni a saját közönségemmel. Egy nagy intézményben nem tudok találkozni azzal a nézővel, akinek arra van szüksége, amit én csinálok, nekem meg arra, hogy meglegyen tőle a visszacsatolás. Hogy tudjam, mi az, amit ezek az emberek akarnak. Azért szervezünk közönségtalálkozókat, hogy vitázzanak, mondják el, mi tetszik, hogy kellene, mint kellene.

– Fogalmunk sincs a közönségrôl, nem készülnek megbízható felmérések.

SCHILLING ÁRPÁD: Munka, ez is munka. Mondjuk, bekopogok a minisztériumban egy szobába, nem tudom, melyikbe, mert annyi kis szobája van – tisztára kafkai intézmény az egész –, és valakit meg kellene kérdeznem, hogy mi van a magyar színházzal, milyen fölméréseket készített művészeti, gazdasági szempontból vagy a közönség szintjén. Hogy tisztán lássuk a helyzetet. Annak, hogy nincs fesztivál, talán az is az oka – nem tudom, ki mondta, nagyon okos gondolat volt –, hogy a szégyenét, ugye, takargatja az ember. Borzasztó ciki lenne elhívni ide külföldről izgalmas színházi alkotókat, kritikusokat, fesztiváligazgatókat, és megmutatni nekik az év legjobb tizenötjét. Akkor jobb ezt az egészet eltakarni, és azt mondani, nehogy már eljöjjenek, mert akkorát égünk, mint a Reichstag.

BALÁZS ZOLTÁN: Akkor történhet valami, ha nemcsak egy ilyen beszélgetés keretében vagyunk összehíva, hanem ha egyszer tényleg összegyűlik ez a rengeteg feszültség, álfeszültség, konfliktus, és akkor – nem tudom, mi kell hozzá, hogy tétje legyen – megfogalmazunk valamit, és azt mondjuk, hogy ez meg ez, meg ez kell. Akkor azzal el lehet indulni. De addig...
Árpi azt mondja, szégyenkezik. Nos, én folyamatosan szégyellem magam. Szerencsére alkalmam van látni külföldön előadásokat, és azt gondolom, úristen, hol tartunk mi ehhez képest. Jelen helyzetemben egyetlen dologgal tudok hozzájárulni a változáshoz, azzal, hogy amiket látok – és naponta hússzor elszégyellem magam miattuk –, megpróbálom átfogalmazni, továbbgondolni és képviselni itt Magyarországon, ahol jórészt dolgozom. Nem szeretem, ha panaszkodnak, az számomra energialopás. Rengeteg ember panaszkodik körülöttem naponta huszonnégy órából negyvennyolcat; vámpírként szívják le tőlem az energiát – és talán igazuk van. Nem gondolom, hogy nem. Szinte mindenben igazuk van, a büfétől kezdve a nézőtérig, a közönségtől a struktúráig, de ha ráfekszem erre a hullámra, akkor egyszerűen elragad a sodrás, észre sem veszem, benne vagyok a dagályban, és ugyanolyan öregnek és fáradtnak érzem magam, mint az a százéves rendező, aki még mindig panaszkodik, pedig volt száz éve arra, hogy csináljon valamit.
Az én hatalmam nem több, mint pontosan és felkészülten rendezni egy előadást. Mindent értek, amit Árpi mond, támogatom is, csak nem tudom, mit tehetnék pozíció nélkül. Ahhoz helyzetben kéne lennem. De nem vagyok, és nem is vágyom rá.

SCHILLING ÁRPÁD: Az inkubátorház probléma alapvetően érinti a színházi kultúra jövőjét. Miért olyan fontos ez? Én szerencsés vagyok, mert együtt dolgozhatom Gáspár Mátéval, aki sokat segít abban, hogy kitaláljuk és megteremtsük egy-egy produkció sajátos feltételeit. Momentán a magyar színházi kultúrában ő az egyetlen egy ember, aki tud ezzel foglalkozni, és ért hozzá. Viszont nem kötelező, hogy minden rendező és minden színházi csapat mellett legyen egy ilyen ember. Ezért olyan rendszer kellene, amely segíti ezt a dolgot. Leírtuk a működési koncepciót. Legyen hely, ahol próbálni lehet, ahol be lehet mutatni egy független produkciót, és ahová egyben pénzért is, turnéért is pályázni lehet. A támogatási rendszernek több lábon kell állnia. Ez ma már közhely szerű elv, sőt gyakorlat világszerte. Amikor ezzel elmentünk a fővároshoz általánosan és hosszútávúan elemezve a problémát, akkor erre se Körmendy Ferenc, a Kulturális Bizottság elnöke, se Schiffer János kulturális főpolgármester-helyettes nem volt hajlandó érdemben reagálni. Eddig egyetlen kultúrpolitikussal lehetett perspektívákról beszélni, Görgey Gáborral. Leültünk, elkezdtük mesélni neki ezt az ELMŰ-dolgot. Ô, miután akkor mutatták be a darabját Angliában, egy ugyan ilyen helyen, konkrétan tudta, miről van szó. Hogy nem szép, nem csillogó, nem bársonyborítású, hanem egy csupa beton, üres helyet jelent, ami a XXI. század színházi tere. Értette, és nagyon lelkes volt. Mondtuk, nem azt szeretnénk, hogy Krétakör Színház legyen a neve. Legyen Görgey Gábor Színház, vagy amit akarnak, de legyen benne öt terem, ebből egyet szeretne elnyerni a Krétakör pályázat útján meghatározott időre és feltételekkel. S van még négy másik terem. Ennek az épületnek az építési és működtetési koncepcióját mi leírjuk, megterveztetjük saját pénzbôl. A Krétakör egymillió forintból meg is csináltatta a tervet. Ez a terv azóta eltűnt. Nincs, nem beszél róla senki. Görgey Gábort Hiller István váltotta. Azt gondolom, és most abszolút szerénytelen leszek, hogy ennek a tervkoncepciónak automatikusan kellett volna az asztalára kerülnie. Mégpedig azért, mert már nemcsak a Krétakör bizonyított, hanem ez az egész generáció is. Ennek a generációnak a képviselőivel beszélgetni kell. Le kell ültetni őket egy ilyen körben, mint ez a mostani, és meg kell hallgatni, mit gondolnak arról, amit már meg is terveztettek. Nem dumálnak összevissza, hanem megcsinálták. Ez a beszélgetés nem történt meg. Tényleg azt gondolom, hogy ezt onnan, föntről kellett volna kezdeményezni. Szégyen nem észrevenni, hogy vannak emberek, akik a színház jövőjén gondolkodnak, sőt, tesznek is valamit érte, és meg sem hallgatják őket. Nem használják őket mint tanácsadókat, nem gondolkodnak el azon, amit mondanak. Nem a Krétakörről van szó. Hanem a jövő színházáról. Ami már a jelen, sőt, ha Nyugatra nézel, akkor a múlt.

– Ezért kellene három hiteles ember a szak ma más-más fertályáról, hogy az új emberek nek újra elölről elmagyarázza: nem a Krétakör „gesztenyéjérôl” van szó.

SCHILLING ÁRPÁD: Ez közös ügy. Amikor eldöntöd, hogy külön utat akarsz járni, egyszer csak oda jutsz, hogy csak egy közös helyen tudod megtenni. Elmondtam százszor, te is elmondod. Most már annak is el kellene mondania, akinek ez lenne a munkája. Aki rajta ül ezen a terven, ami egymillió forintba került. Abban az évben huszonötmillió forint támogatást kapott a színházunk az alternatív keretből. Ennek a huszonötöde arra ment el, amit Görgey kulturális miniszter kért. Mi ezt megelőlegeztük, és kifizettük a saját pénzünkbôl. Abból, amit ők adtak nekünk. Mi visszaadtuk nekik. Miért nem működnek együtt velünk?

– Nem elég erős a lobbi. Lehet, hogy van egy ellenlobbi, amelyik nem érdekelt abban, hogy pénzt koncentráljanak egyetlen projektre?

SCHILLING ÁRPÁD: Az biztos, hogy amikor jött az áfatörvény, akkor az elsô dolog, amin a színházigazgatók fogást találtak, a kiemelt alternatív színházaknak korábban leválasztott kétszázmillió forint volt. Az, hogy ezt a pénzt végül nem vették el, egy-két minisztériumi embernek, elsősorban Baán Lászlónak köszönhető. A másik, nagyobbik, nem tudom, hány milliárdos részre azt mondták a színigazgatók, hogy túlságosan nagy falat, ahhoz már kellene egy jó öltöny, amivel be lehet vonulni a Parlamentbe, meg valami szöveg, amit összekapnak, és azt alá kellene írni. A Színházi Társaság minden színház aláírását bekérte ehhez az áfatörvénnyel kapcsolatos nyilatkozathoz. Kérték a Krétakört is, hogy írjuk alá, mert milyen jól mutatna, ha lenne köztük egy ilyen alternatív szerű színház. Aláírtuk, fölment a minisztériumba a harmincfős társaság, visszakapták az áfatörvény miatt kieső összeg nagy részét. A Krétakört kivéve, mert az alapítványi színház, annak nem jár. De az aláírásunk azért jó volt.

FORGÁCS PÉTER: Mondtál korábban egy mondatot arról, hogy a színházi szakma nem képes három összefüggő mondatban leírni, hogy mit akar. Színházi szakma nem létezik. Léteznek emberek, menynyien, ezren, kétezren? Színészek, akikkel soha az életben nem fogok dolgozni, vagy vágyom velük dolgozni, de nem ismerem őket, színházi emberek, akiket vagy érvényesnek tartok, vagy nem, és így tovább, és ezekkel az emberekkel egytől egyig valamilyen kapcsolatban állok. Van közöttünk valami kapcsolatháló, mégha nem is kézzelfogható. De amikor végignézek a színházban egy döntésfolyamatot, amikor egy előadás létéről vagy nemlétéről, megszületéséről, fogadtatásáról, színészek sorsáról, társulatról, ne adj’ isten, gondolatokról van szó, akkor azt látom, hogy érzelmi és intellektuális infantilizmus vezérli az egészet. Rendszertelenség van. Mindannyian dolgoztunk együtt zenészekkel. Csodálatos, hogy mennyire tudják – kell tudniuk – a szakmájukat. Hogy a „g” hangot csak egyféleképpen lehet megfogni, különben nem „g” lesz. Kérlelhetetlenség van, szakmai minimum. Az összes többi – a csoda – ezenfelül van, arról nem is beszélek. De az alapot, a „g”-t számon lehet kérni. Az én bajom az, hogy nekünk nincs ilyen „g”-nk, és nincsenek érvényes számonkérôink. Az lenne a dolgunk, hogy megfogalmazzuk, mi ez az alap, hogy mi a mi szakmánk. Aztán elkezdhetünk beszélgetni arról, hogy mit akarunk. A többi gond ehhez képest luxus...

SCHILLING ÁRPÁD: Nem az, hogy tele van-e a színház, vagy nincs tele?

FORGÁCS PÉTER: Nem, Süsü, mert mutatok neked olyan előadást, amelyik tele van, mégis azt mondjuk rá, hogy szégyen...

SCHILLING ÁRPÁD: Nekem ezzel nincs semmi bajom. Bemennek az emberek a színházépületbe, ott ülnek, és néznek egy irányba. Szerintem ez az egyetlen közös alap, ezenkívül nincs más.

– Lehet, hogy ma ez a legkisebb közös nevező. Köszönjük, hogy eljöttetek, s így, öten először ültetek le beszélgetni egymással, még ha a beszélgetés öt párhuzamos monológnak látszik is. Helyzetjelentésnek, állapotrajznak, látleletnek talán jó. Ha van mondanivalótok, bármikor folytathatjuk.

Csáki Judit és Koltai Tamás, Színház, 2004 XXXVII. évfolyam 6. szám