Fátyol Hermina 2001, testvére, Fátyol Kamilla 2002 óta a Maladype Színház társulatának tagja. Mindketten játszanak a jelenleg a Tháliában futó Leonce és Lénában, s szerepelni fognak a Woyzeckben, melynek premierje november 13-án lesz és a Tojáséjben (december 8.). Kamillával a mozikban is találkozhatnak a nézők, Dettre Gábor Tabló című filmjében.

- Milyen volt a Tabló forgatása?

- Fátyol Kamilla: Nagyon jó! Ez volt az első nagyjátékfilmem – nagyon jó volt együtt dolgozni Gáborral és Kapával. Nekem csak Kapával... vagyis Mucsi Zoltánnal voltak közös jeleneteim, sokat tanultam tőle.

- Fátyol Hermina: A háromrészes tévéváltozatban már én is benne leszek. Nem voltam Magyarországon a forgatás alatt, de Gábor megkért, hogy miután hazajöttem, egy pici szerepet játsszak még el az utóforgatáskor. Egyébként azóta már forgattunk Gáborral még egy filmet, az Antigonét.

- Kamilla: Hermina lesz Iszméné, én pedig Antigoné. Az egészet blueboxban forgattuk...

- Hermina: ...és csak szuperközeli beállításokkal...

- Kamilla: ...úgyhogy fogalmam sincs, hogy milyen lesz a végeredmény: nagyon sok függ attól, hogy Gábor és a látványtervezők mit tesznek majd a háttérbe.

- Nem is lesznek benne többszereplős jelenetek?

- Kamilla: Egyszer voltunk hárman is! Amikor az egyik jelenetben egy őr vezet engem Kreónhoz.

- Hermina: Igen, ez már tömegnek számít! (nevet) Gáborral jó dolgozni, odafigyel a színészeire, számára a legfontosabb a színésszel való kommunikáció.

- Kamilla, a Tabló előtt nem sokszor játszottál mai, „hétköznapi” nőt, a Maladype előadásai egészen másfajta színészi játékot követelnek meg. Nehéz volt a váltás?

- Kamilla: Rettenetesen! A Maladypében még soha nem mondtam, hogy „szia” vagy „jó napot” – Balázs Zolival (a Maladype művészeti vezetője, rendezője – a szerk.) mindig belső, nehéz szövegeken dolgozunk, mint az Empedoklész vagy a Négerek; a Leonce és Léna is ilyen, talán egy fokkal szabadabb. Sokat tanultam belőle, főleg akkor, amikor utószinkronon láttam, hogy egy ilyen szöveget teljesen másképp kéne mondani, másképp kéne dolgozni vele.

- Nem csak szöveg, a történet is egészen más volt, mint a Maladype témái: egy roma rendőr sztorijában, gondolom, másmilyen játszani, mint mondjuk Wyspiański Akropoliszában.

- Kamilla: Amikor játszottam, nem arra koncentráltam, hogy mi a történet maga, hanem az aktuális szituációra, az adott jelenetekre. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy erdélyi cigánylányt játszom, és az ilyen vagy olyan, mert az is én vagyok: ugyanolyan, mint ha pincért vagy akármi mást kéne játszanom. Jelenet közben nem arra gondolsz, hogy éppen ki vagy, hanem hogy az adott szituációban megteremtődjön az a mondat, és hogy megtaláld az igazságát magadban. Gondolom, mindenkinek más erre a módszere.

- Nem okoz köztetek feszültséget, ha egy filmbe csak az egyikőtöket kérik fel szereplőnek?

- Kamilla: Nem – de ilyen nincs is. (nevet)

- Hermina: Az én első filmemben nem szerepelt Kamilla, de azóta tényleg nincs ilyen. Gábor is mindkettőnket hívott a Tablóhoz, csak én nemet mondtam. De ez még jól is jött ki, mert nem tudta igazán eldönteni, hogy melyikünket akarja. Amikor elolvastam a forgatókönyvből azt a pár mondatot, amit Kamilla mond a rendőr autójában, azt gondoltam, hogy én ezeket a mondatokat semmilyen körülmények között nem tudom és nem is akarom kimondani. (nevet)

- Kamilla: Nem is mi, hanem inkább Gábor érezte magát kellemetlenül. Nem vagyunk egymásra féltékenyek, nagyon jó együtt dolgozni.

- Hermina: Olyan viszont van, hogy úgy adják oda valamelyikünknek a forgatókönyvet: ha az egyik nem vállalja, akkor majd a másik. Ezt egyáltalán nem értem, mert nagyon mások vagyunk. Nem is tudom, mit gondolnak: „azok az aranyos kis Fátyol-lányok, vagy az egyik, vagy a másik majd megcsinálja”?

- Februárban elég nagy átalakuláson ment át a Maladype, több régi tag távozott (Dévai Balázs, Horváth Kristóf, Kálid Artúr és Parti Nóra), és új tagokkal is bővült a társulat (Orosz Ákos, Papp Zoltán és Páll Zsolt); az évad végén pedig az eddigi játszó- és próbahelyeteket, a Bárka Színházat is elhagytátok. Hogy zajlott mindez?

- Kamilla: Nehéz időszak volt. Mi kis társulat vagyunk, kis költségvetéssel – mindenkinek meg kellett hozni azt a döntést, hogy vagy jön az ismeretlenbe úgy, hogy nem tudjuk, mennyi támogatást fogunk kapni és hol fogunk játszani, vagy ezt nem tudja vállalni.

- Hermina: Azt viszont tudtuk, hogy Zoli hogy akar dolgozni: reggeltől estig műhelymunkában, új bemutatókkal, a Leonce folyamatos próbáival, gyakorlatilag semmi pénzért, nyári próbákkal, nulla szabadidővel – a vasárnapot kivéve, amikor úgyis készülünk a hétfői előadásra. Minderre öt ember mondott igent (rajtuk kívül Bakos Éva, Simkó Katalin és Tompa Ádám – a szerk.); és tökéletesen érthető az is, hogy a többiek nem – egy családos anyuka például biztos, hogy ezt nem tudja vállalni. Ilyen szempontból abnormális, amit csinálunk, de ez a fajta színház nem működhet máshogy.

- Számotokra egyértelmű volt, hogy maradtok?

- Hermina: Nekem nem. Nagyon megviselt, hogy elmentek, nem tudtam, hogy akarom-e nélkülük is folytatni. Számomra a színház az Balázs Zoli: engem ő nevelt ki, vele kezdtem színészkedni. Persze, van még egy-két rendező, akivel már dolgoztam és aki érdekel, de semmiképp sem mennék mondjuk kőszínházba – nem akarok mindenáron színésznő lenni. Engem csak az érdekel, amit mi a Maladypében együtt csinálunk – ha ezt színháznak hívják, és ha ebben én színésznő vagyok, legyen.

- Kamilla, te sem voltál biztos benne, hogy maradsz?

- Kamilla: De igen. Nekem mindig egyértelmű volt, hogy Zolival és a Maladypével szeretnék színházat csinálni, csak azt a kérdést tettem fel magamban, hogy mi is a Maladype. A Zoli? Vagy az a csapat, ami akkor voltunk – vagy akkor is Maladype leszünk, ha átalakulunk? Vagy nem kell ragaszkodni semmihez, nyitottnak kell lenni mindenre? Aztán maradtam – noha ezeket a kérdéseket azóta sem tudtam megválaszolni.

- Milyen volt a Leonce és Léna próbafolyamata és az első tíz előadás?

- Kamilla: Teljesen máshogy dolgoztunk, mint bármikor korábban. Még tavaly októberben – a régi csapattal – kaptunk Zolitól egy Hot Jazz Band lemezt, amelynek egy-egy számán kettes-hármas-négyes csoportokban kellett dolgoznunk; volt ebből egy tréning, aztán a próbákat is ugyanígy folytattuk az új felállással. Mindenki mindent játszik, azaz minden fiú játszik Péter királyt, Leonce-t és Valeriót, a lányok pedig Lénát, nevelőnőt, Rosettát és udvart – Zoli annyit mondott, hogy ki kivel van párban, és hogy találjuk ki egy jelenet alapját. A próbára már vittünk egy alapötletet, alapszituációt. Azt a hasonlatot mondták eddig, hogy Zoli adott egy vázát, amit nekünk kellett megtölteni, aztán ez vagy sikerült, vagy nem. De most a vázát és a belevalót is együtt raktuk össze.

- Belülről is úgy érzitek, ahogy kívülről látszik: hogy a helyszín- és színészcseréken kívül másmilyen változás is történt? Új korszakba lépett a Maladype?

- Hermina: Igen. Zolival történt valami, amitől másképp kezdett gondolkodni, művészileg továbblépett. Persze az eddigi előadásai is mindig következő lépcsőfokok voltak, vissza soha nem lépett, mindig olyasmit csinált, amit azelőtt még sosem – mégis, az eddigi előadások képe sokkal egységesebbnek tűnik, mint a Leonce, ami egészen más minden eddigihez képest.

- Az a valami, ami Zolival történt, a balesete miatt ágyban töltött időszak volt?

- Hermina: Igen, szokta is mondani, hogy a betegsége volt a legjobb dolog, ami életében történt vele. Elkezdett másként gondolkodni ugyanazokról a dolgokról, és ez nagyon jót tett a társulatnak.

- Kamilla: A Leonce-szal megtörtént egyfajta nyitás a közönség felé. Korábban egy zárt rendszerben működtünk, ami az előadásokon is meglátszott: voltunk mi a színpadon, a nézők pedig figyeltek a nézőtéren – ez valahogy olyan izolált volt. Most viszont a néző beleszól az előadásba, voltak közönségtalálkozóink és a valóban szabadabb próbafolyamat is ezt a nyitottságot mutatja.

- Hamarosan teljes repertoárotok lesz: a Leonce mellett már javában próbáljátok a Woyzecket Claudio Collová rendezésében, nyáron pedig elkezdtétek az eredetileg Bolero munkacímre hallgató Tojáséjt is. Mennyire lesznek ezek másmilyenek, mint a Leonce?

- Hermina: A két Büchner, hiába ugyanaz a szerző, mégis egészen másmilyen. Claudio is máshogy dolgozik, mint Zoli, hiába mondják, hogy valójában ugyanazt (fizikai színházat) csinálják. Lehetséges – de a két ellentétes vége felől közelítenek hozzá. Annyira, hogy a próbákon pontosan az ellenkezőjét kérik annak, amit a másikuk elvár. Claudiónál rettentő ösztönösen kell létezni...

- Kamilla: Zolinál az agyból indul a fizikai aktus – Claudiónál a fizikai aktus indítja be az agyat. Pont fordítva dolgoznak, és ebből egészen konkrét összetűzések vannak – Zolitól például akkor kapjuk meg a magunkét, ha a lépés végén határozottan összezárjuk a lábunkat, ahogy Claudio kéri; Claudio pedig nem érti, mi van velünk, ha – ahogy egész nyáron gyakoroltuk Zolival – úgy mozgunk, mintha tojásokon lépkednénk.

- És milyen lesz a Tojáséj?

- Kamilla: Az közelebb áll ahhoz, amit Claudióval csinálunk. Nincs benne semmi próza. Zoli lefektetett egy szabályrendszert – egyelőre még csak ennyi biztos belőle. Úgy csinálunk táncelőadást, hogy nem kifejezetten tánc lesz. Minden egyes táncnemnek vannak bizonyos szabályai, például ha a tangóban a férfi így csinál a kezével (mutatja), akkor a nő tudja, hogy kell mozdulnia. Ilyesmik lesznek a mi szabályaink is.

- Nyolc éve, még Vareso Aver néven cigány társulatként kezdett működni a csapat; azóta sok minden megváltozott. Ti személy szerint mennyire vagytok benne a tradicionális roma kultúrában?

- Kamilla: Egyáltalán nem.

- Hermina: Én nem is tudom, mi az, hogy „a tradicionális roma kultúra”, és jelenleg nem is nagyon látok semmi ilyesmit. Művészekhez, egyénekhez tudok hozzászólni, akiknek fel lehet fedezni a művészetében a tradíciót vagy a kötődést a cigánysághoz; ezekről egyesével van véleményem. Általánosságban nem tudok mit mondani.

- Kamilla: Igazából mi sosem voltunk ebben benne, a családunkban senki nem beszél cigányul, és már a felmenőink sem öltöztek tradicionális ruhákba. Kaptam már számonkérést azért, hogy színészként miért nem képviselem jobban a cigányságot – én azt gondolom, annál nem tehetek többet, mint hogy saját magamat képviselem. Ha én tradicionális ruhát vennék fel, az nem lenne az én életem, az hazugság lenne. A Tablóról pedig azt írta valaki, hogy „nem cigányként játszom cigányt”. Miért, hogy kell cigányt játszani? Mit kell azon játszani, ha valaki cigány? Vagy magyar, kínai? Egy emberről van szó, akinek lehet, hogy vannak külső rasszjegyei, de van egy személyisége, ami a szövegeken, szituációkon keresztül van felépítve. Hogy színészként milyen egy ember, azt meg lehet ítélni – de hogy milyen nemzetiségű, azt ne kérje számon senki.

- Ezért is maradt el a kezdetekben még jelen lévő ilyen vonulata a Maladype előadásainak?

- Hermina: Nem – egyszerűen művészileg nem lehet leragadni egy témánál; annak semmi értelme.

- Kamilla: És megváltozott a csapat összetétele is.

- Hermina: Kezdetben elkezdtünk komolyan képviselni valamit, de úgy láttuk, hogy nem működik: mikor Zoli megcsinálta a Jacques avagy a behódolást cigány nyelven, a Roma Parlamentben, akkor is le lettünk szólva. Pedig ennél többet nem lehet tenni – ha valaki azt gondolja, hogy fel kéne vennünk a rózsás szoknyát ahhoz, hogy cigány színházat csináljunk, arra nem tudok mit mondani.

- Kamilla: Egyébként is: kinek mit jelent ma cigánynak lenni? Mit jelent Magyarországon, mit Európában és mit máshol? Nincs értelme erről általánosítva beszélni: ha az ember cigány vagy arab – akkor ember, és kész.

- Hermina: Egy ismerősöm mondta rólam, hogy „szegény kislány, milyen identitászavaros lehet, hogy cigány, de zsidó gimnáziumba ment, onnan pedig arab szakra, biztos nem tudja, hol a helye a világban”. Én nem így gondolom: nem cigányként mentem zsidó suliba, és nem zsidó gimnáziumból mentem arab szakra. Az ember nem így gondolkodik – azt csinálja, amire nyitott és ami érdekli.

Kovács Bálint, Amarodrom, 2008