Balázs Zoltán színész és rendező. Munkájáról szenvedélyesen beszél, karizmatikus beszédstílusához túláradó lelkesedés társul. Mintha valami rendkívül tiszta energia éltetné. 33 éves, önéletrajza máris ragyogó: mesterei Robert Wilson, Anatolij Vasziljev voltak, de részt vett Josef Nadj mesterkurzusain is. Rendezett már színházat, operát, dolgozott tévében. 2002-ben megalapította a budapesti Maladype független színházi társulatot, amelynek ma is vezetője. Márciusban a temesvári Csiky Gergely Színházban lenyűgöző előadást rendezett, melynek mértani formája, színházat és operát ötvöző rendkívüli szerkezete mellett témája is rendhagyó: egy több szempontból bemutatott, demitizált Odüsszeusz.

- Mesélj kicsit a szakmai utadról.

- Bohóc akartam lenni. Hatéves voltam, és a cirkusz nagy örömet okozott számomra. Egy szép napon cirkusz érkezett a városba, ahol laktunk. Elvarázsolt. Másnap bepakoltam pár ruhát, valamennyi ételt, és elmentem a cirkuszba. És az a vicces, hogy befogadtak. Nem kérdezték, hogy ki vagyok. Aztán nagyapám észrevette, hogy eltűnt az unokája, rendőrséggel jött utánam Nagybányára, úgy hoztak haza. Annyira haragudtam a családomra, hogy egy hónapig hozzájuk se szóltam. Azzal vádoltam őket, hogy „tönkretették” az életemet. A mai napig ezt gondolom. Olyan bohóc akartam lenni, akitől eláll a lélegzeted, mint Fellini filmjeiben. Tizenkét éves koromban Magyarországra költöztem. Nem igazán tudtam, mit akarok csinálni. Megszakadt a kapcsolatom a gyerekkorral, elvesztettem a családomat, az első szerelmemet, a barátaimat – mindent. És mivel nem volt vesztenivalóm, sokat utaztam, stoppoltam, szabaddá váltam. A késztetés, hogy színházat tanuljak, ebből a szabadságból fakad és a törekvésből, hogy minél több emberrel megismerkedjek. Számomra ez örömet és játékot jelentett. Arra gondoltam, hogy ha már bohóc nem lehettem, megpróbálkozom a színészettel, és bejutottam. Egyszerre vettek fel Budapestre és Párizsba, a Conservatoire-ba, ahol Bob Wilsonnal és Anatolij Vasziljevvel dolgoztam. Remek lehetőség volt a tanulásra. Ezen kívül folytattam az utazgatásaimat. Rendezni is viccből kezdtem el. A színi első évében nagyon tetszettek Fernando Pessoa portugál író meg az ő különböző skizofréniái; vonzott a világa, és a játék kedvéért írtam egy darabot, ami végül Jordán Tamásnál, a Merlin Színház akkori igazgatójánál kötött ki (aki két évvel ezelőtt a budapesti Nemzeti Színház igazgatója volt), aki maga is nagy Pessoa-rajongó volt, és rendelkezésemre bocsátotta a színházát, mondván, hogy nyitott a kísérletezésre, rendezzem meg. Az előadás nagyon jól sikerült. De egész életem lényegében véletlenek sorozatából áll; viszont ha valamibe belevágok, teljes lényemet beleadom.

- Milyen hatással voltak rád azok a legendás személyiségek, akik a tanáraid voltak?

- Ők mind olyan emberek, akik hisznek az identitásban, hisznek a személyiségben. Nem akarják megmondani, milyen színházat csinálj. Valójában sejthető, hogy ők milyen színházat csinálnának, de hatalmas szabadságot ad, hogy ebből semmit nem erőltetnek rád. Ennek köszönhetően megértettem, hogy mi az én utam a színházban, és mindemellett volt is bátorságom elindulni azon. Megtanítottak rá, hogy munkámat felelősségteljesen végezzem, és többféle szempontot kínáltak fel. Budapesten nem ez a helyzet. Ott minden nagyon szigorú. A legtöbben még mindig Sztanyiszlavszkij módszerében hisznek, ami néha elég fárasztó tud lenni. Annakidején jó módszer volt, de hiperrealizmusként, naturalizmusként hasznosították, és a gyakorlatban mindig túl nagy erőfeszítéssel alkalmazták, túlzó érzelmekkel, habzó szájjal, így a színészek játéka mindig túlzónak tűnt. Nem őszinte, mert mindig maximumon kell pörögni, és a végeredmény nem hiteles. Még ma is gyakran hallom, hogy ez a Sztanyiszlavszkij-módszer. De ő csendet akart, látni, ahogy létrejön a metamorfózis, saját bőrödön érzékelni az idő múlását, felfedezni ezáltal a szerepet, amit játszol. A szabadság adja meg az út mértékét. A precizitásnak és a kreativitásnak jól kell kapcsolódnia. Egy magyar filozófusnak jut eszembe egy érdekes gondolata, miszerint bármennyi börtön is van a világon, az ember elméje és képzelete bárhova elkalandozhat. Így van ez a színészkedéssel is: olyan sok dolog korlátoz minket, mégis szabadok vagyunk.

- Sokak számára kényelmesebb nem szabadnak lenni.

- Kényelmesebb, az biztos. De én olyan ember vagyok, aki szeret kockáztatni. Színésznek lenni is kockázatos, nem annyira kényelmes. Ha kényelmes, nem kérek belőle. Mi a kockázatmentes színház? Semmi. Miért is játszanék kockázat nélkül? Még a sport is kockázatos. Miért pont a színház ne lenne az? Érezni akarom, ahogy az élet hömpölyög bennem. Akár egy vízesés.

- Színész vagy, rendező, színházat, operát is rendeztél már, televízióban is dolgoztál...

- Igen, színház, bábszínház, opera, tévé. Nagyon fontosnak gondolom ismerni ezeket a kifejezési formákat. Az opera szerintem nagyon modern. Nem öreges. Fontosnak tartom felfedezni az opera és a zene dimenzióit, ezeknek különleges státuszuk van, valahogy többek a beszédnél, de kevesebbek a csendnél. Számomra ez az istenek kommunikációja. A művészet nektárja. A budapesti Zeneakadémián színészmesterséget tanítottam. Az operaénekeseket tanítottam. Aztán a bábszínház végzőseivel megcsináltuk a Mikádót.

- Milyen volt a színháznak és az operának ez a keveréke?

- A fantázia játéka. Mindenkitől azt hallottam, hogy a báb csak járni tud, én megmutattam nekik, hogy képes repülni is. Nagy siker volt. Mindig megpróbálom összekapcsolni a művészeteket; nem gondolom, hogy a színház csak szövegből, írásból állna. Megpróbálok létrehozni valami komplexebb kapcsolatot a művészi ágak között. Párizsban megtanultam, hogy ez lehetséges. Ezt a valóságot a lengyel színház is ismeri.

- Hogyan fest ma az európai színház?

- Igazán eklektikus. Meg lehetne határozni a színházcsinálók identitását, ám ezek a meghatározások néha reduktívak, veszélyesek tudnak lenni a színház számára. Néha félünk túl nyersen, túl élesen fogalmazni az identitásról. Ennek eredménye az a minimalizmus, ami nem feltétlenül esztétikai, inkább gondolkodásbeli, mentalitásbeli. Szerintem az a legfontosabb, ami a fejünkben, az elménkben van. Meg kell tartanunk a megfigyelés lehetőségét. Ha elveszítjük ezt a képességünket, meghalunk. A színészek nem a fejüket használják, inkább az érzelmeiket. Ám valójában az érzelem is egy gondolatból származik. Meg kell figyelnem a gondolataimat, amelyek előhozzák az érzést, majd ezt valahogy ki kell fejeznem. Ez időt vesz igénybe, és ez az egyén művészete, egy másik út.

- Apropó másik út. Mit gondolsz, mit lehet most a színházban újítani?

-  Az embert.

- A színészt?

- Nem. Engem az ember érdekel. Ha gyermekien tudsz játszani, az nagyon jó, ha színésziesen játszol, az engem nem érdekel. A színészet a játékból származik. Én szeretem a játékot, és ha kiismerem, formába tudom önteni. A formát a megértés hozza létre. Látni akarom az embert. Az igazi embert.

- És ez sikerül a színészekkel?

- Főleg a saját társulatommal. De bárhová megyek rendezni, mindig megpróbálkozom ezzel, ugyanis hiszek a találkozások adta lehetőségekben. Temesváron is megpróbáltam, Franciaországban is, Magyarországon is, Szlovákiában is, figyelemmel és felelősségteljesen igyekeztem, hogy megteremtsem a fizikai, mentális, verbális körülményeket. Egyensúlyt akarok a színészben. Azt akarom, hogy egyszerre legyen higgadt és felfokozott, de koncentráljon arra, amit épp csinál. Ez hosszú út, aminek még az elején vagyunk. Minden előadásom egy külön utazás.

- A bemutatók után is dolgozol még az előadásaidon?

- Mindig igyekszem jelen lenni az előadásaimon. Muszáj ott lennem, mert érdekel a kapcsolat a közönséggel, és ennek mindig frissnek kell lennie. Számomra az előadás olyan, mint egy gyerek, akit te nevelsz. Vagy egy bonsai, amire vigyáznod kell, mert nagyon igényes.

- Mesélj a szövegekhez fűződő viszonyodról. Nekem úgy tűnik, hogy csak kemény témákat választasz, olyan hősöket, akikkel nehéz megbirkózni: Empedoklész, Faust, Odüsszeusz...

- Így van, Faust a szabadságot akarja, az életet, a halált. Olyan ember, aki hibákat követ el, mert új utak után kutat. Aki mozgásban marad, hibázik, aki helyben áll, nem. Ők türelmetlenséggel és kíváncsisággal teli szereplők. Ahogy Jack Kerouac is megmondta: fontosabb az út, mint megérkezni valahová. Engem is inkább az érdekel, hogy menjek, nem a megérkezés. Szeretek keresgélni. És ezekhez a darabokhoz nincs recept. Úgy értem, nekem kell felfedeznem a színházat, a formát, a központi gondolatot bennük. Nem tudom egy régi recept tanácsait követni. Vagyis láthatóvá kell tennem egy láthatatlan színházat. Érdekel, hogyan adhatok arcot, szellemet, testet a láthatatlan színháznak.

- Mint Ionesco.

- Pontosan. És mint Ghelderode, Genet, Hölderlin.

- Az általad játszott szereplők is problémásnak számítanak: Hamlet, Trepljov, Rómeó...

- Örömöm leltem bennük. Érdekelnek a problémák, ahogy a megoldás megtalálásának módja is. Bár vágyom a harmóniára, tisztában vagyok vele, hogy a harmóniát kerítés veszi körül, amit néha át kell mászni. Szeretem átmászni őket. Néha felakadok, máskor sikerrel járok, de semmi gond, legalább edzésben tart.

- Megdolgozol a harmóniáért... A közönség hogyan fogadja az előadásaidat?

- A közönség általában nagyon nyitott és bölcs. Ha a néző nem ért valamit, az nem az ő problémája. Jogukban áll kérdezni, közbeszólni, megtudni dolgokat. Természetesen a dolgok nem könnyűek, de a színház alapvetően játék, és ha a játékot komolyan veszik, az olyan gyönyörű, akár egy jó pezsgő. Nekem nagyon intenzív és szoros kapcsolatom van a magyar közönséggel. Különböző korosztályokból álló közönségről van szó, nem csak fiatalokról vagy idősekről. Hiszek a párbeszédben. Előadás után mindig beszélgetek velük. Szeretnék a közönségemmel együtt „megöregedni”.

- Hogyan találod meg a megfelelő formát, amikor rendezel?

-  A formák különbözőek, vigyázok arra, hogy a stílust lehetőleg ne ismételjem. Ezért mindig más kifejezésmódot keresek. De nem a formát keresem. Az ugyanis a darab megértéséből születik. A darab megtalálja saját formáját. Én csak az a személy vagyok, aki megteremti a köztük lévő kapcsolatot.

- A temesvári előadásodban, az Odüsszeusz hazatérésében Odüsszeusz nem hős. Demitizált. Miért?

-  Ez az én Odüsszeuszom nem klasszikus – Homérosz, Monteverdi vagy akár Márai Sándor Odüsszeusza, akinek egy másik arcát látjuk, a felesége és a fia szemszögéből. Odüsszeuszt nem tartom hősnek. Valójában még sosem láttam igazi hősöket, számomra a hősök például azok az emberek, akik kegyetlen körülmények közt, fáradságos munkával küzdenek a családjukért. Ők az igazi hősök, és nem az antik görög mitológiából ismert szereplők, vagy a német, a skandináv, a kínai mitológia szereplői... Ahhoz, hogy értelme legyen a hősöknek, a világnak egyenesebbnek, következetesebbnek, élesebbnek kellene lennie. Odüsszeusz története azért különleges, mert nem akkor kezdődik, amikor elindul Trójába, hanem amikor visszatér, de nem tíz, hanem húsz év múlva. Ez a férfi már nem azonos azzal, akire a felesége emlékszik vagy a fia, aki nem is ismeri az apját. Eszembe jut egy másik példa: nem tudom, hogy néznek ki az istennők. Egyetlen istennőt sem láttam még életemben. Láttam viszont olyan nőket, akik küzdenek, akik össze akarják törni a szívemet, mert az életem részévé akarnak válni. Ezek az én istennőim.

- Mi volt a szándékod ennek az előadásnak a rendezése közben?

- Odüsszeusz felülvizsgálása. Mert ő nem az a hős, akire szükségünk van. Hősként távozik, de nem tud annak megmaradni. Ez az igazság. A valóság nem az, amit Pénelopé történeteiből megtudunk, a valóság abban a pillanatban kezdődik el, amikor Odüsszeusz visszatér Ithakába. Igen, megöregedtél, megváltozott a külsőd, de a szemed fénye hová lett? Ebben a történetben a nőknek van igazuk. Jogukban áll megölni Odüsszeuszt. Ők teljes lényükkel hittek benne, hősnek látták őt. Hősük azonban semmi mást nem hagyott hátra számukra, mint várakozást meg kudarcot. Odüsszeusz halála lehetőséget ad számukra az együttlétre. A halál flashbacket hív elő, ugyanakkor találkozási lehetőség azok számára, akik életének részei voltak, akik mindannyian érintettek és póruljártak. Amikor testét a tengerbe dobják, Pénelopé azt mondja, nem tudja ki ez az Odüsszeusz, mivel ő csupán a felesége volt.

- Ez egy elég szomorú mondat...

- Szomorú, de ilyen az élet. Nem sokban különbözik attól, amit ma, vagy holnap megélünk.

Daniela Magiaru, Teatrul Azi, 2010

Fordította: Adorjáni Panna