A Maladype Társulat nyolc színészének kéthetes Woyzeck-workshopot tartott a Szicíliából érkezett, de Milánótól Bukarestig Európa-szerte dolgozó rendező, Claudio Collovà. A fizikailag és szellemileg egyaránt kimerítő, ám a színészek szerint rendkívül gyümölcsöző együttműködésből később önálló előadás is születhet.

- Palermóban saját társulattal dolgozik?

- A mai társulatunk, az Officine Ouragan húsz éve alakult, akkor Cooperativa Teatrale Dioniso néven. Ez hosszú idő, az alapítók közül már csak öten tagjai a csapatnak. Az előadásainkat a kísérleti színházhoz sorolják, bár magam nem szeretem ezt a címkét. Mindig érdekelt minket a színház elméleti megközelítése. Ahogy az itteni Woyzeck-workshop esetében, számos bemutatónk nem kizárólag a dráma szövegéből indul ki, hanem más művészeti ágak nyújtanak inspirációt. Rómában hamarosan egy olyan előadással lépünk fel, melyet a fotóművész Francesca Woodman művei, illetve az azokkal kialakított szoros érzelmi kapcsolatunk ihletett. Előadásaink szövege gyakran költői művekből származik, máskor a saját írásaimat használjuk fel, kezdetben pedig a táncszínház is erősen foglalkoztatott minket.

- Hogyan és mikor találkozott Balázs Zoltánnal, a Maladype vezetőjével?

- Négy évvel ezelőtt, Stuttgartban mindketten részt vettünk egy Büchner-workshopon. Én akkor is a Woyzecken dolgoztam, ő pedig a Leonce és Lénával foglalkozott. A két munka végeredménye gyökeresen más lett, de világos volt, hogy valahol mégis hasonlóan gondolkodunk a színházról.

- Miért épp a Woyzeck? A darab Stuttgart után is foglalkoztatta, a workshopok mellett önálló előadást is készített már belőle.

- Valóban, azóta Olaszországban folytattam a munkát, két éve pedig a Teatro Garibaldiban a teljes darabot bemutattuk. Pontosabban azt, hogy mi történik, ha három Woyzeck és három Marie szájából hangzik el a darab minden mondata. Amikor rátaláltam a Woyzeckre, tudtam, hosszú nyomozómunkára lesz szükség ahhoz, hogy minél mélyebb rétegeit fedjem fel a drámának. Időközben eltolódnak a hangsúlyok, s egyre közelebb kerülök a végső előadáshoz. Az általam korábban megrendezett Átokföldjével vagy a Lear királlyal hasonló volt a helyzet. A Woyzeckből egyelőre nem készültem el az utolsó előadással.

- Az új hangsúlyok az ön gondolkodásának változásával vagy a színészek hatásával magyarázhatók?

- Rengeteg módosítás köszönhető a színészeknek. Nagyon nyitott vagyok az ötleteikre. Nem feltétlenül a szóba önthető gondolataik izgatnak, hanem az a többlet, amit színészként adnak hozzá az instrukcióimhoz, mindaz, amivel képesek meglepni.

- A Színművészeti Egyetemen, ahol próbáltak, egy sokat lapozgatott Bacon-albumot láttam. Fotók mellett festményeket is használ az előadásaihoz?

- Igen, Baconnek vannak olyan képei, amelyek tökéletes választ adnak számomra a Woyzeck felvetette kérdésekre. Korábban, amikor Ghelderode egyik darabján dolgoztam, Bosch művei jelentettek hasonló inspirációt. Olykor szövegek is hatnak rám hasonló erővel: az Örökség című darabomat Magritte-nak ajánlottam, a szöveget Enzensberger könyve, A Titanic pusztulása ihlette, a szüzsé pedig Joyce Ulysseséből táplálkozott. Így született meg végül a magritte-iánus Odüsszeusz, aki az elsüllyedő Titanic-kal bolyongott az óceánon.

- Térjünk vissza Baconhöz: hogyan jutunk el a festészettől a színházig?

- Woyzeck skizofréniájával kapcsolatos kutatásaim során találkoztam Bacon képeivel, amik aztán bizonyos fizikai alakzatokat, mozdulatsorokat hívtak elő bennem. Innen a következő lépés a sok Woyzeck és sok Marie színpadra hívása volt.

- A próbán jelenetek helyett téglákról beszélt. Mi a különbség lényege?

- Egy logikai alapú narratív rendszer építése helyett arra kérem a színészeket, hogy a próbák alatt téglákat készítsenek, amikből majd együtt építjük fel az előadást. A szöveg nyomán előre rögzített interpretáció helyett nagyon kis lépésekben haladunk előre, melyeket a munka folyamán sok minden befolyásolhat. A mondatok valódi súlya és jelentése mindig az adott pillanatban születik meg. Az ötletek közül sokat eldobunk, némelyik azonban beépül a falba. Ennek a módszernek az az előnye, hogy a fel nem használt, de alaposan átgondolt elemek ugyanolyan hasznosak a színész számára, mint azok, amik végül bekerülnek a téglák közé. Budapesten közel egy héten keresztül újabb meg újabb téglák születtek anélkül, hogy köztük bármilyen kapcsolatot állítottunk volna fel. Az ittlétem második felében ezeket próbáljuk egymás mellé, majd egymásra rakni.

- Ma csupán néhány soron dolgoztak: annak a jelenetnek a részletén, amikor Woyzeck észreveszi, hogy Marie kezében csillog egy pár fülbevaló. Lehet, hogy ez a néhány perc téglaként végzi a kész falban?

- Igen, lehetséges, de ami fontosabb, hogy az üldözés, a menekülés, a Woyzecktől való elszakadás kérdéseit jártuk körbe, ami segítségünkre lehet más jeleneteknél is. Ma például úgy éreztem, fontos, ha a négy férfiszínész ennek a szövegrésznek a mondása közben üti magát, így olyan hatást érünk el, mintha Woyzeck ütései Marie-n csattannának. A módszerem miatt régebben több kritikusom vádolt azzal, hogy egyáltalán nem törődöm a szöveggel. Most sem hiszek az írott szöveg szentségében, de ma inkább úgy mondanám, hogy a szöveg fontos az előadás világának megteremtésében.

- Bár a próbán alaposan kifárasztotta a maladypéseket, mégsem adták fel, újra meg újra nekifutottak annak, amit kért. Könnyebb egy ilyen összeszokott csapattal dolgozni?

- Sokkal könnyebb a dolgom, mivel jól ismerik egymást. Ma már alig lehet egymáshoz ennyire szorosan kötődő színészekkel találkozni: ha az ittlétemből profitálnak, akkor is elsősorban csoportként, s nem egyénenként teszik majd. Ha pedig minden jól megy, akkor nemcsak a Leonce és Léna-bemutatójukhoz használhatják az itt megtanultakat, de később talán sikerül egy Woyzecket is színpadra állítanom velük.

Jászay Tamás, kultura.hu, 2007