Elemek megjelenítése címkék szerint: Balázs Zoltán

Közel egyidőben került színre Shakespeare darabja, a III. Richárd a Maladype Színházban és a Gyulai Várszínházban. Az előbbi előadást Zsótér Sándor rendezte, és a színház vezetője, színész-rendezője, Balázs Zoltán játszotta a főszerepet. A gyulai előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, és a címszerepre a Nemzeti Színház színészét, Trill Zsoltot kérte fel. (A nyári két gyulai előadás után néhányszor a Nemzetiben került színre a produkció.) A két előadásról Bíró Kristóf ír.

Zsótér Sándor szobaszínházi előadást készített a III. Richárdból. Pontosabban egy szobában – a Maladype Bázis legnagyobb termében – zajlik a játék. Alig fér be hatvan néző a terembe, a székek a négy sarokba vannak helyezve, hogy maradjon némi hely középen játékra, illetve járás a szoba három oldalán nyíló ajtók között. Ebben a zsúfolt térben minden testközelben játszódik, talán túlságosan is közel a nézőkhöz. Ennek ellenére Zsótér nem akarja az intimitás érzetét kelteni, nem enged közel a szereplőkhöz. Miközben a szobaszínházi helyzet azt tenné lehetővé, hogy egészen közelről lássunk bele a figurákba, a rendező inkább azt szeretné, ha távolságtartással szemlélnénk őket. Mert nem közülünk való embereket látunk. Ezt az eltávolítást (is) szolgálja, hogy a pici játéktér nagy részét egy építkezési állványhoz hasonló, fém csövekből és lécekből álló emelvény foglalja el. Így már tényleg alig marad hely a mozgásra, és a játék – ha nem az állványzaton folyik – a három ajtó közötti járásokra korlátozódik. De az ajtók sűrűn nyitódnak, csukódnak, s ezzel igazi dinamikát adnak az előadásnak – mintha egy átjáróház kellős közepén ülnénk. A középső állványzat legfőbb funkciója az, hogy a nagy belmagasságú szobát vertikálisan tagolja, azaz teremt egy „emelt” szintet, egy felső játékteret, ahol többnyire váratlanul jelennek meg a szereplők. Ez mindig valahogy megbontja a jelenet addigi nézőpontjait. Különösen azért, mert az előadás egyes szakaszaiban egy középső szint is szerepet kap a játékban: az emelvény alatt keresztben egy bádogborítású asztal áll, amelyről leginkább egy húsfeldolgozó üzem juthatna az eszünkbe.

De Zsótértól távol áll a metaforikus gondolkodás. A díszletben (tervező: Ambrus Mária) inkább az a fontos, hogy a polgári lakásban meglepőnek és idegennek hat, ezáltal a szobát egyértelműen színházi térré változtatja át. Ugyanakkor a szerkezet látványa, szerepe egyértelműen az absztrakció felé mozdítja a nézői figyelmet, mint ahogy a jelmezek is. Benedek Mari különféle anyagú, színű, mintázatú plédekből, takarókból szerkeszt furcsa ruhákat a szereplőknek. Ahogy meglátjuk őket bennük (amelyek sokszor alig takarják a meztelen férfi felsőtesteket), nem arra gondolunk, hogy történelmi öltözékeket imitálnak, inkább arra, hogy ilyen lehet az, amikor a gyerekek jelmezbe öltözve magukra aggatnak mindent, ami épp a kezük ügyébe kerül. Ez a játékos, groteszk szemlélet fontos jellemzője Zsótér rendezői művészetének. Ő rendszeresen efféle különös jelzésekkel zökkenti ki a nézőket. A Maladype előadása is sokszor úgy mutatja a szereplőket, mintha gyermeki játékok résztvevői lennének. A kezdő jelenetben például a címszereplő szappanbuborékokat fúj a monológja közben. Aztán fegyverek helyett műanyag játék kardok szerepelnek. Később tényleges gyerekjátékok (például színes műanyag dinoszauruszok) is felbukkannak. Nevetünk, amikor meglátjuk őket, mert idegennek, különösnek érezzük az adott helyzetben. Ez a hatás szintén a történet eltávolítását szolgálja, teszi kívülről megítélhetővé azt. Az absztrakció terében és a groteszk játékosság közegében Zsótér a szövegre irányítja a figyelmet. Elsősorban azzal, hogy a nézőknek feladatot ad a befogadásával: az előadás Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja. Bár a 138 éves szöveg tele van meglepő, nagy erejű kifejezésekkel (pl. kakadaemon; szögarczú), de a mai köznyelvhez szokott fül számára nem könnyű követni, mert nemcsak a kifejezéskészlete meglepő, hanem az építkezésmódja, a mondattagolása, a ritmusa is eltér attól, amit megszoktunk. Gloester például így beszél az előadás kezdetén a beköszöntött békekorról: „Zord Mars legyürte homlok-ránczait; / S most, a helyett, hogy vértes paripákon / Lelkét ijesztné ádáz elleneknek, / A nő-szobákban szökdös vídoran / A fuvolának kéjelgő szavára.” Balázs Zoltán lassan, tagoltan beszél, hogy hagyjon bennünket akklimatizálódni ehhez a nyelvhez. De ezután a szappanbuborékokkal való játéka megosztja a figyelmünket, így amikor maga a figura is bemutatkozik, első hallásra alig értjük, hogy mit mond: „Én, a kin elbénult e szép arány, / S a bal természet megcsalt alkotásban, / Ferdén, bevégzetlen s idétlenül / Küldvén ezen élő világba, félig / Se készen, és oly sántán, félszegül, hogy / Az eb megugat, ha elbiczegni lát”. Elsőre talán azért sem fogjuk fel, hogy mi a baj a figurával, mert a színész könnyed, fölényes hányavetiséggel beszél. A gesztusai erősebben hatnak ránk, mint a szavai. Ez akkor is így van, amikor arról beszél, hogy milyen szerepet talált magának az alkatával és késztetéseivel összeegyeztethetetlennek tartott világban. A színészi gesztus teljesen világos (az alak mintegy fölébe helyezi magát a kornak – s ezzel a többieknek is), miközben a fogalmazás módja kissé homályos. "Mert én a béke lanyha, lágy korában / Nem lophatom kedvtelve az időt, / Hacsak enárnyam’ lesve a napon, / Nem kémlelem saját rútságomat: / S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint / Szerelmes e sok szép szavú napokban, / Elvégezém, hogy gazember leszek, / S utálom léha kéjit e napoknak. / Több cselt koholtam vészes kezdetül...”

Zsótér Szigligeti fordításának választásával azt éri el, hogy engedjük el a nyelvet, és tapadjunk rá a gesztusokra. Ne zavarjon bennünket, ha nem értünk mindent, mert a szavak úgyis csak arra valók, hogy átverjenek mindenkit. Az igazsághoz nem visznek közelebb. Ebből többet érzünk meg, ha mosolyogva követjük a játékokat, amit a szereplők egymással játszanak – hatalomért, szerelemért, érvényesülésért. Bohókás nekiveselkedéssel vetik bele magukat az elszánt küzdelmekbe, amelyek Zsótér rendezésében látszólag nem mennek vérre, mégis teljes életeket tesznek mérlegre. Az előadás könnyed iróniája súlyos tapasztalatokat rejt. Ennek érzékeltetésében nagyszerű társakat talál Zsótér a színészekben, Balázs Zoltán mellett elsősorban Kádas Józsefben, Friedenthal Zoltánban, Huszárik Katában, Fila Balázsban, Szilágyi Ágotában, de a többi játszóban is.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése más utat választ. Más eszközöket használ abban is, hogy megismertessen a főszereplővel, illetve hogy bevezessen a darab és az előadás világába. A színen megjelenő Trill Zsolt Gloster szerepében Vas István 1947-es, közismert fordítását kezdi mondani: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Országunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szívébe.” De ezután hangot vált: „Éljen bátyám, IV. Edward angol király, éljen, hisz béke van, nem fázom már.” Ennek a betoldásnak nyoma sincs Vas István szövegében, mint ahogy az is csak fokozatosan derül ki a darabból, hogy a lezárult harc IV. Edwardot segítette a trónra. Ezután a szereplő szabad variációját mondja a fordítás szövegének, majd ismét a helyzetet értelmező betoldással folytatja szavait Gloster: „Kik haltak értünk? Nem fontos”. És ironikusabb, szinte gúnyos hangra vált: „Az elesettek ajka helyett új mézes nyelven duruzsolnak és fürgén nyalnak be telt nőkkel teli eldugott lyukakba. Éljen! Hisz béke van. A becsületből siker lett. Egy számmal kisebb zakó, puha kézfogás, nagy színpad, peace. Így éldegél most az ország.”

A gyulai bemutató szövegkönyvét jegyző Vecsei Miklós az idézett betoldásokkal egyértelművé teszi, hogy Glosternek nem magával, hanem a korral, az ország és a világ állapotával van alapvetően baja. Abból is ez derül ki, amikor önmagáról beszél: „Csak én állok itt értetlen bambán, kit nem simogatni szültek, elkapkodott a természet, saját szülém szégyenére, torzan idétlen félkész küldött bicegni e görbe világra.” „Én ebben a fütyörésző békekorban nem tudom mással elütni az időt, minthogy rágódva testem torzulásán a napon nézem árnyamat.” Ebből a hangulatból születik az elhatározás is: „De most úgy döntöttem” – mondja figyelem felkeltően Gloster. De nem úgy folytatja, ahogy azt Vas Istvántól ismerjük, hogy „gazember leszek”, hanem azt mondja helyette: „játszani fogok”. Ezzel a változtatással a figura és a történet hangsúlyait is alapvetően átformálják az alkotók. Mindezt egy újabb betoldással is értelmezik, ami már az előadás indításánál világossá teszi Gloster céljait: „Hősszerelmes nem lehetek púpomtól” – mondja. De itt a púp is csak játék, egy gesztus, ami arra utal, hogy a púpost, a torzat is lehet játszani. Vagy bármi mást is, ami előre viszi az embert. „A korona két bátynyira van” – mondja Gloster Edwardra és a bátyjára, George-ra utalva. Közben fel is mutat a magasban függő koronára, amit megszerezni igyekszik, és ami később majd a fejére is kerül. „Hát nem lehetek más, mint...” – és itt elhallgat, mert a nézőktől várja a folytatást. De amikor nem találják ki, hogy mire gondol, akkor maga fejezi be a mondatot: „...gonosz, ki gyűlöli korának céltalanságát”. Ez a betoldás lényegileg értelmezi át a címszereplőt. A gonoszság nála nem determináló adottság, hanem a világ céltalanságával szembeforduló eszköz.

Vecsei Miklós szabadon kezeli a darabot is, az alapul vett fordítást is. Bár mondatokat átvesz belőle, teljes jeleneteket sohasem, azokat is vágja, szerkeszti. És bátran illeszt az előadásba új szövegeket vagy jeleneteket is. Például az egyértelműség szándékával egy zenés betoldást látunk, amely a York és Lancaster ág küzdelmét idézi fel a trónért, aminek záró mozzanatait tartalmazza a III. Richárd története. „Háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak...” – üvöltik a szereplők többségét alkotó főiskolás fiatalok a színpadon. A gyulai előadás nemcsak a szövegével, hanem utalásaiban, sőt színpadi jelzéseiben is igyekszik világosabbá, követhetővé tenni a történetet, amiből az is egyértelműen kitűnik, hogy a fiatal alkotók számára nem a darab közvetítése az elsődleges cél, hanem az ebből kibontott személyes mondanivaló megjelenítése.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése markáns, eklektikus eszközöket használ, ami azt jelzi, hogy egyszerre keresi a teatralitás különböző formáit, ugyanakkor annak határait is feszegeti. Van, amikor a színészi indulat a meghatározó, például Margit (Szűcs Nelli) átkozódási jelenetében és a belőle kibomló perpatvarban, amelyben a legmarkánsabb figura a királynő, Margit (Eszenyi Enikő). Máskor szinte burleszk jelenet formálódik abból, ahogy a két gyáva gyilkos megjelenik George (Hegedűs D. Géza) cellájában. Aztán remek képeket is látunk. Ilyen például az Edward király (Hegedűs D. Géza) vezényelte kibékülési jelenet, amikor az egy-két szereplős „ölelkezések” ugyanúgy ironizálják a helyzetet, mint a hasonló tartalmú nagy tablóképek. (A Maladype előadásában is igen mulatságosra sikerülnek a kibékülések, ahogy például esetlenül összekapaszkodva körtáncot próbálnak lejteni az állványzat körül.) A gyulai előadásban azonban nem szeretetet fogadnak a szereplők, hanem azt: „elfelejtem, ami volt”. Ezt többször halljuk, szinte mindenki szájából, ami egy amnéziás ország kínos képzetét vetíti előre. Máskor harsány zenés betétekben üvöltik ki a fiatalok, hogy mi a bajuk a világgal. „Engem már álom nélkül szült az anyám” – halljuk ki például a dübörgésből. Vagy azt, hogy „óceánjárók füstölnek a tengeren, én meg itt nem szerethetek”, vagy azt hogy egyébként is senki és semmi vagyok. Másfelől pedig a „a lövészárkokat fűtőgázzal mérgezett lőpor tölti meg. Annyi a kiloccsantott koponya a világban, összezúzott láb, kimetszett szemgolyó, levágott láb, széttört álkapocs. Otthontalan milliók, üres lelkek, megtört szívek” – ez a világnyi fájdalom adja III. Richárd történetének hátterét ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

Egy későbbi jelenetben – miután Buckingham próbálja megszervezni (a darabban kevés sikerrel), hogy a nép kérje fel a trónra Richárdot – a közönség sorai közé mennek a szereplők, és könnyedén arról kezdik faggatni a nézőket, hogy szerintük jó király lenne-e Richárd. Meg hogy adnák-e a szavazatukat rá. És van olyan néző, aki igent mond (sőt olyan is, aki azt firtatja, hogy mennyit fizetnének a szavazatáért). És talán igazuk is van az alkotóknak: a tapasztalataink szerint egyáltalán nem képtelenség, hogy Gloster-Richárdot maga a nép válassza az egyeduralomra. A nézők megszólításának játéka nem a gonosszal való kacérkodást jelenti, hanem – az előadás más jelezéseivel összhangban – a hatalom valóságával való szembesítést a színpadon. És abban is igazuk van, hogy Richárd – ahogy az előadásban látjuk – semmivel sem rosszabb a többieknél. (Nagyjából Zsótér előadásából is ez derül ki.) Például ifj. Vidnyánszky rendezésében Edward fiai gonoszak és ostobák, s ezért nem is tűnik olyan nagy bűnnek, hogy Richárd eltakarítja őket az útból. (Zsótérnál az ifjú hercegek inkább az infantilis ártatlanságot képviselik. Az ő megölésük is egy olyan határátlépés, amelyet Richárd többször is elkövet, de igazán senki nem tulajdonít neki jelentőséget.)

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a megszerzett hatalom groteszk képet ölt: Richárd két otromba oszlopmászó vas segítségével felkúszik egy földbeállított fagerendán a magasba, és több jeleneten keresztül ott kuksol. Merre is lehetne tovább lépni ebből a magasságból? Már csak kínos, abszurd próbálkozás, amikor a felesége, Lady Anna elveszejtését meg Edward és Erzsébet kiskorú lányának elcsábítását tervezi. Ez már az az állapot, amikor a manipulációt csak saját lendülete hajtja, többet már úgysem fog tudni elérni. Viszont pusztítani még igen erőteljesen képes.

Zsótér rendezése teljesen más eszközökkel, de hasonló eredményre jut. Mindkét előadás erősen megkurtítja a darab utolsó részét (Vecsei Miklós szövegkönyve radikálisabban). Egyik előadásban sem jelenik meg semmiféle ellenfél, akivel Richárdnak meg kellene küzdeni (csak a hírek érkeznek az ellenséges csapatok erősödéséről), így nem is lesz, aki Richárd helyébe lépve újjáépíthetné az országot. Csak a szakadék érzékelhető, amelybe Richárd is, a világ is lassan belehullik. Ezt például Zsótér a király egykori ellenfeleinek szellemjárásával jelzi: Richárd a saját belső démonaival küzd meg, és bukik el velük szemben véglegesen.

Ifj. Vidnyánszky rendezésében csillogó szigetelőszalagokból tekernek magukra nevetséges harci öltözékeket a csatában indulók. Aztán az égből aláhulló eső mos el mindent, majd a hangszórókból felhangzik egy Hamvas Béla-idézet a Richárdot játszó színész hangján: „Hálát adok neked, amiért megengedted, hogy a megsemmisülés szörnyetegét megismerjem. ... Mert ez az utolsó idő, amikor a rémet minden léleknek meg kell ismernie, és az utolsó tapasztalat, hogy a megsemmisüléssel együtt kell aludni. Nincs út vissza a Paradicsomba, és nincs kerülő, és nincs remény a javulásra... A világ száma betelt. Az utolsó napokhoz értünk, ne hagyj el bennünket a sötétségben és a sivatagban, hogy megláthassuk a te országodat, ámen.”

Shakespeare: III. Richárd

Maladype Színház

Fordította: Szigligeti Ede

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Szűcs Péter Pál
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Friedenthal Zoltán, Pallag Márton, Bödők Zsigmond, Balázs Zoltán, Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor, Huszárik Kata, Tankó Erika, Szilágyi Ágota, Szűcs Péter Pál.

Bemutató: 2016. május 18.

Shakespeare: III. Richárd
Gyulai Várszínház, Nemzeti Színház

Zene: Kovács Adrián

Dramaturg: Vecsei Miklós Hasi

Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

Szereplők: Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Dóra Béla, Patkós Márton, Vecsei Miklós Hasi, Kovács Tamás, Krausz Gergő, Böröndi Bence, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Gyöngyösi Zoltán, Lestyán Attila

Bemutató: 2016. július 13. (Gyula), 2017. január 10. (Budapest)

Bíró Kristóf, Ellenfény, 2017

 

Shakespeare nem abszurd. Zsótér Sándor ötletes rendezése azonban abszurdizálni akarja őt. Nemcsak a díszlettel és a jelmezekkel próbálkozik. A színpadkép ötlete, a sokféle módon kihasználható tákolmány középen egy építkezési állványra emlékeztet. A Maladype Színház III. Richárd előadásának kritikája.

Az abszurd meghatározó eleme a humor, ezért néha afelé vitte a darabot. Talán sosem hallottam még annyit kuncogni a közönséget egy III. Richárd előadás alatt, mint a Maladype Színházban.

Sokan próbálkoztak már Shakespeare abszurdizálásával. Tompa Gábor például Kolozsváron világhírű produkciókat hozott létre hasonló koncepciók mentén. Zsótér Sándor rendezésében a legfontosabb megmaradt klasszikusnak: Richárd figurája.

Balázs Zoltán természetes játékkal régies szövegbe ágyazva mégis olyan hatást ért el, mintha a saját monológjait mondaná.

Természetesnek tűnik az általa életre hívott szerep, amiben roppant egyszerűséggel dolgozik, ezért szívmelengető élmény a játéka már az első pillanattól fogva, amint belép a színre a lakás színház legnagyobb termébe. A gondosan összerakott figura játékossága megmutatkozik abban is, hogy buborékfújóval próbál kapcsolatot teremteni a közönséggel az elején, ami Brecht és az elidegenedési effektus óta az abszurd színház egy elemének tekinthető.

Az abszurd darabok nagyszerűsége abban rejlik, hogy kifelé beszél a játszó a közönséghez, miközben újfajta módon próbál kapcsolatot teremteni vele. A dialógusok során gyakran a nézők felé beszél a színész, ezáltal értelmezi a közönség a mondanivalóját, amíg a játszótársa elbeszél mellette. Richárd sok esetben az idővel is variál, játszik a szavakkal és az emberéletekkel is. Művészi módon és finoman töltötte ki az időt.

Zsótér Sándor megmutatta Shakespeare-ben az abszurd lehetőségét, ami eddig is izgalmas volt.

Ezt Jan Kott fedezte fel az 1960-as években. Ő írt Kortársunk Shakespeare címmel egy abszurd Shakespeare-interpretációt a nagy tragédiákról. Belőle inspirálódhatott Zsótér Sándor is. Balázs Zoltán színes figurát kelt életre, ami megköveteli azt, hogy a játszónak magas művészi mércéje legyen. Letisztultan, közérthetően kommunikál. Nem csak felmondja a szöveget, hanem megtanulja, átéli és beleviszi a titkot.

A Szilágyi Ágota játszotta Lady Anna ezzel szemben olykor erősít, néha gyengít a hanglejtésén, próbál hisztizni, de sajnálatos módon nem jön ki a csavar.

A szerepének a legszebb része az, hogy az egyik szerelemből miként csúszik át a másikba. Az ő szerelme az a szerelem, amit megsirat, ami elhagyta, mert megölték, miközben ugyanannak a szerelemnek a sírjánál talál rá egy másfajta szerelemre. A gyilkosba szeret bele. Szilágyi Ágota Lady Annája nem érzékelteti, hogy Richárd milyen hatással van rá.

Játékából hiányzik a drámai mélység, és átlagos nővé degradálódik, akinek nem tükrözi a jelenléte, hogy valóban érti szerepének jelentőségét.

Richárd és Lady Anna találkozója dramaturgiailag kulcsmomentuma az előadásnak.

Zsótér Sándor öncélú rendezői instrukciója miatt mind a három női szereplő ellentmondásosan melltartóban feszeng, szőnyegek fedik altestüket ruhacsipesszel rögzítve. Valójában mi lehet e meztelenkedés célja? A rendező hálátlan ötlete kivégzi a karaktereket. Olykor olyan érzésem támad, mintha főpróbán ülnék. A jelmezek a mosodában, a színészek magukra kaptak ezt-azt.

A rendezőt nem érdekli a női karakterek boldogulása. Az eredeti Shakespeare-műben Lady Anna által mutatja meg a szerző, hogy Richárd egy végtelenül vonzóan gonosz machiavellista figura, aki lehetetlen helyzetekben is képes győzni és hatással lenni másokra. Szilágyi Ágota nem érzi ezt, ezért vizuális hatásokkal próbál kompenzálni.

A történetben mindenki bosszúért liheg – ebből az erkölcsi fertőből profitál Richárd, aki már nem középkori király, hanem reneszánsz fejedelem.

Márkus Sándor komikus Margitja újszerű. Tetszik ez a szakállas és habókosan eszelős öregasszony, aki az állvány takarásából átkozódik és korhű színpadi hatásokkal él. A kisgyerekek dinoszaurusz bábokkal vannak jelezve, szimbolikusan felemlegetve a Towerben lévő gyermekeket. A trónörökösöknek írmagja sem maradhat.

Az 1592 körül írt királydráma az Erzsébet-kori tragikus hős felfogást adaptálja a 21. századra, az abszurdot megjárva. Szigligeti Ede klasszikus szövege és az abszurd elemek felvonultatásának az a célja, hogy érdekesebb figurának állítsa be Richárd alakját, és több nézőt vonjon be. A legérdekesebb talán az, hogy Gloster hercege nem válik gyilkossá. Nem a külseje vonzó: gnóm, púpos, sánta, ronda alak. Sokkal inkább az akarata és a céltudatossága lenyűgöző, amit partner híján bravúrosan mutat be.

Nagyon tetszettek a szöveg nélküli közjátékok, az apróságok jobban lekötötték a rendező figyelmét, mint a kulcsjelenetek.

Zsótér Sándor tudta azt, hogy ez a színész elviszi a vállán a legfontosabb jeleneteket, ezért rábízta a szerep megformálását. A szerelmi téboly megidézése elmarad. Vonzalomnak semmilyen nyomát nem érzem. Lady Anna köpve szapul, érzelmi kontaktust nem mutat. Richárd elmondja a maga kis monológjait. Monologizált szituációk összességét látom egy abszurd helyzetbe ágyazva.

Az előadás végén a zseblámpával kivitelezett monológ, ez a fekete-fehér árnyjáték, amiben megbomlik az elme, a halucinációk és a halálfélelem tombolása teszi fel a pontot az i-re. A zene is illik, a modernizált brit punk nóta szövege Richárd áldozatait sorolja.

A mellékszereplőkre is kitérve, Fila Balázs Hastings lordja jól felépített és átgondolt alakítás. Gesztusai helyén vannak, aktuálissá teszi az eljátszott karaktert. Továbbá a király kibékítése kifejezetten humoros és látványos. A látszatbékét burkoltan homoerotikus ábrázolással rajzolja meg a rendező. Clarence herceg meggyilkolása a pék asztalon háromszoros lézerkard szúrással pedig roppantul kimértre sikeredik. Pallag Márton négy különböző szerepben alakít, de jellemző ez több apróbb szereplőre is, akik váltakozva újabb és újabb szerepekben tűnnek fel. Néha kissé zavaró ez az átmenet nélküli arcváltás, ehhez szükséges, hogy a néző ismerje az eredeti darabot.

Bozóky Balázs, ContextUs.hu, 2017

Simon Sára, 2017

Shakespeare nagy történelmi királydrámáját ezúttal egy belvárosi lakás egyik szobájában láthatjuk, a Maladype Bázison. A Zsótér Sándor rendezte III. Richárd Szigligeti Ede másfél évszázados fordításában szólal meg.
Manapság, amikor minden nem magyar nyelvű drámát újrafordítanak, mi több, még a régi magyar szövegeket is maira írják át, érdekes vállalkozás, ha egy rendező egy 150 évvel ezelőtti fordítást vesz elő, miközben azóta születtek újabbak is ugyanabból a műből. Persze Zsótér Sándortól nem meglepőek a főárammal szembemenő megoldások, így azon sem csodálkozhatunk, ha III. Richárdjában nem a közismert, bár már maga is fél évszázados Vas István-féle magyarítást használja, hanem Szigligeti Ede annál is száz évvel régebbi fordítását.

Elsőre talán azt gondolhatnánk, a régi fordításhoz hagyományos színpadkép és korhű jelmez dukál, de Zsótért nem éppen erről ismerjük, hovatovább a Maladype Bázison, vagyis egy Mikszáth téri lakásban, annak is egy szobájában erre vajmi kevés lehetőség adatik. Ambrus Mária díszlettervező ehelyett egy már-már szemtelenül profán díszletet dobott be: egy építkezéseknél használt állványzat egy elemét, amely nemcsak egyszerűségével tüntet, de az amúgy sem túl nagy szobában meglehetősen kis teret hagy a játékra is. Ráadásul a dráma összes helyszínét itt kell megjeleníteni, ami a nézők absztrakciós képességét is próbára teszi.

Viszont Zsótér nem lenne Zsótér, ha a legegyszerűbb díszletet nem tudná a legötletesebben használni. Nemrég a negyedéves színészosztállyal készített Sirályában használta ki a Színművészeti aulájának minden lehetőségét, most pedig az építkezési állványelemből és a Maladype bázis szobájából hozza ki azt, amit csak ki lehet. Az állványelem egy hatalmas vaslábakon álló padozat, utóbbihoz csapóajtón keresztül lehet feljutni. Ez máris osztott teret képez: megjelenik a fent és lent különbsége, így például Margit királynő fentről szórja átkait a lent lévőkre, Richárd felülről adja a parancsokat az alattvalóknak. A csapóajtó pedig tökéletes eszköz például a lefejezés imitálására. A szobába három ajtón keresztül lehet bejönni, amelyből kettőt csak a közönség egyik fele lát: izgalmas játékra ad ez lehetőséget például a két gyilkos jeleneténél. Egyszerű díszletek mellé egyszerű jelmezek járnak. Benedek Mari szőnyegekből vágott ki ruhákat a férfi színészek számára, amelyeket a legkülönbözőbb módon öltenek magukra. A kellékek gyermekjátékok: a kard gyerekkard, a kis királyfiakat játékdinók jelképezik, sőt még egy játékhelikopter is szerepet kap.

A régies szöveg eleinte nehezen követhető, aztán lassan megszokja az ember, hogy itt ezen a nyelven beszélnek. Már csak azért is, mert ezt olyan természetesen teszik, mintha itt és most tényleg Szigligeti Ede nyelven beszélnénk. Keményebb kihívást jelent már a történetszálak követése, főleg, hogy tizenegy színészre jut huszonegy szerep – valaki négy különböző figurát is eljátszik. Akik először találkoznak a művel, könnyen eltévedhetnek a szereplők forgatagában, de még akik jobban ismerik a drámát, azok is néha kapkodhatják a fejüket. Bár Ungár Júlia technikailag jól oldotta meg a szöveg meghúzását és a szerepösszevonásokat, lehet, hogy az érthetőség oltárán még kicsit több szerep vagy jelenet beáldozható lett volna.

Balázs Zoltán mint Richárd nem játssza el a figura testi hibáit, amelyekről a híres kezdő monológban hallunk, Glosterje inkább jó kiállású királyi sarj, aki nem bosszút akar állni a természeten fogyatékosságaiért, hanem pusztán a hatalom megszerzéséért dönt úgy, hogy gazember lesz, és lemészárol mindenkit, aki az útjába áll. Az előadást jó színészi játékok és erős jelenetek jellemzik: izgalmas Balázs Zoltán–Gloster és Szilágyi Ágota–Lady Anna szópárbaja, és különösen erős alakítást látunk Huszárik Katától a férjét és gyermekeit elvesztő Erzsébet királyné szerepében. Groteszk jelenetekben sincs hiány: Márkus Sándor és Friedenthal Zoltán kisebb kabarét mutatnak be a két gyilkosként, a leghumorosabb jelenet pedig kétségtelenül az, mikor a haldokló király parancsára az összes halálos ellenség egymás keblére borul, végül kézen fogva körülállják az állványzatot a béke jeleként.

Bár számomra nem derül ki, Zsótér itt és most miért tartotta érdemesnek bemutatni Shakespeare darabját, az eredmény egy izgalmasan kísérletező, erős színészi alakításokkal tűzdelt előadás lett.

Kiss Csaba, prae.hu, 2016

Zsótér Sándor és a Maladype Színház legújabb kapcsolódási pontja Shakespeare III. Richárdja, amelynek bemutatója 2016 májusában volt, Balázs Zoltán társulatvezetővel a címszerepben. A közös alkotói munkásság évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, amelyet Musset Lorenzacciója, majd Beaumarchais-tól a Figaro házassága és Brecht Don Juanja követett. A mostani darabválasztás kapcsán felmerül a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat jelenünk ördögi leképezése?

Ördögi gonoszságról ezúttal szó sincs. III. Richárd jelen előadásban – Balázs Zoltán alkati adottságait kihasználva – charme-os és jó kiállású, ugyanakkor közvetlen, a nézőkkel összekacsintó, nekik értelmezően magyarázó, kvázi pedagógus. Figurája racionálisan dönt a gonoszság mellett, unalomból és tanítói célzattal bizonyítja be, hogy a szavakat szépen csavarva mindent el lehet érni. Egy hajbókoló rendszerben csak ügyesen kell kommunikálni, és a győzelem borítékolható.

A véreskezű király drámája izgalmasan és humorosan kisarkított, karikírozott jelenetek sorává válik. Éles stílus- és hangulatváltásokkal mozaikszerűen tartja fenn a figyelmet, rájátszva a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szépségére – barát, szerelem, ellenség epizódonkénti változásában. És vissza a kezdetekhez, hiszen az alaptörténet ógörög tragédiába illő: a tébolyultnak vélt Margit átkot szór a királyi házra, és azt minden szereplő be is teljesíti két óra alatt.

És, hogy mitől nem lesz unalmas Szigligeti Ede – finoman fogalmazva – nem a mai szlenggel teletűzdelt fordítása? Érthető húzásokkal könnyíti a szöveget Ungár Juli dramaturg (például Richmond figuráját teljesen kihagyja), emellett a pontosan beállított mozgássorok folytonos fluktuációt eredményeznek a Maladype Bázis szobaszínházi atmoszférájában, így az egész előadás alatt konstans a figyelem.

Egy térben, de nem egysíkúan zajlik a játék. Ambrus Mária díszletének (fém emelvény két átlóspánttal) kifejezőereje meglepően sokszínű. Fent–lent, kint–bent ellentéte érzékelteti a hierarchikus viszonyokat. A középre szorult bádogborításos pékasztal univerzálissá válik, és behívja a trancsírozó hentesek asszociációját. A fémek hideg hangulatát, az érzelmek ridegségét a plüssös-szőrös függöny-takaró jelmezek ellenpontozzák. Benedek Mari színes darabjai bár a mozgást nehezítik, a gyermekkor játékos óráit idézik: bármely anyag lehet szoknya, palást, mellény – attól függően, hogyan kötjük magunkra. Ehhez társul a pőreség és – a hölgyek esetében – a dekoratív fehérnemű.

A gyermeki lét játékos és vak hite kapcsolja kerek egésszé az előadást. A gonosz úgy dönt, hogy gonosz lesz, és a többiek bizalmat szavaznak neki. Az a néhány kellék, amely szerephez jut (buborékfújó, dínófigurák, kard) szintén a játékosságot erősíti. Ugyanakkor a gyermeki őszinteség egy apró gesztussal ugyan, de halálra van ítélve: Richárdot görnyedt púposként csak az ifjú hercegek előtt látjuk, hiszen ők nem ismerik a játékszabályokat és a hízelkedés nyelvét – és ez okozza vesztüket.

Nincs könnyű dolguk sem a játszóknak, sem a nézőknek. Több szerepet alakítanak a színészek, amely pontosságot és koncentrációt kíván mindenkitől. Humoros vitalitással lubickol a mellékszerepek váltogatásában Pallag Márton, Bödők Zsigmond és Márkus Sándor. A három díva (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika) szenvedélyes és pengeéles dialógusaival tartja a feszültséget. De a sűrű atmoszféra nem születhetne meg Szűcs Péter Pál hangaláfestése nélkül; angol nyelvű rapbetétéivel kommentál, lázítva lazítja a népet.

De mindez csak színjáték, hiszen kicsoda is III. Richárd? Egy szegény második fiú, akit senki nem szeretett, és aki túl okos, hogy másodhegedűsként végigasszisztálja bátyja királykodását, ezért felkorbácsolja az állóvizet, ám saját tébolya ellene fordul. Nem lehet gyűlölni, csak drukkolni neki és megnézni még egyszer, hátha most más lesz a vége.

Sárosi Emőke, Kultifilter, 2017

Jót nevettünk a halálunkon.

A jókora nappali méretű színházterem zsúfolásig megtelt, székek, kisebb pótszékek, még kisebb póthokedlik, nem szeretnék ilyenen ülni, nincs szünet. Richárd belép (ott jön be, ahol mi – mai nézők, aktuális rózsaháborúink elhordott veteránjai – is bejöttünk), és – sajátos V-effekt – valami nyomokban ismerős szövegelésbe kezd. Most találkozom először Szigligeti Ede III. Richárd-fordításával, az agyam egy ideig még azon dolgozik, hogy a sebesen pörgő sorokhoz hozzápasszítsa Vas István etalon-fordítását, aztán feladom, egy darabig – miként egy orosz nagyregényben – küzdök a ki kicsoda problémájával, mint mikor az ember álmában otthon van ugyan, de mégis minden más. Aztán rájövök: minek? Halni fognak ezek, rendök szerint.

Pazar választás volt ez a Szigligeti-szöveg, garantálja az odafigyelést, és amúgy is zseniális. “Turkadisznó”, kérem, egy ilyen szóért az ember ölni képes. Amint az számos alkalommal meg is történik az est folyamán, nincs ebben hiba. Ölnek, halnak. Szavakért. Szavakért is.
Hogy Richárd, az intellektuális bohóc, a nagy pszichológus, a nárcisztikus kompenzátor, mindenki Nemezise, a sors rettenetes csapása mennyire áthallásos, abban nincs semmi meglepő. Mindig áthallásos. Popsztár Kreón. A Maladype társulata elsöprő lendülettel masírozik át ezen a politikai haláltáncon, Balázs Zoltán leginkább Coppola zaklatottan sármőr Drakulájára hasonlít, ahogy Murnau (vagy Brook, vagy a moralitás-misztériumok Akárkije) fém emelvényéről kommentálja, hancúrozza, őrjöngi végig ezt a fékevesztett parlamenti vitanapot. Körülötte, alatta-fölötte zsezseg a plüsspokrócokba bugyolált tohuvabohu, nem vagyok színikritikus, az én székemről mindenki remeknek tűnik. Megadom magam Szigligeti szövegének, vagy az időről-időre felharsanó Shakespeare-rapnek, a megkapóan stilizált szereplőknek.
A végén azért kicsit (mint mindig) drukkolok: valaki igazán adhatna Richárdnak egy kurva lovat. Vagy legalább egy helikoptert.

Elvégre ő itt maga a sors. “Elvégezé”, hogy gazember lesz. “Elvégezé”? Shakespeare nem igazán hajlik a szabad akarat felé. Nem hisz ilyesmiben. Mindenki meghal, mi meg tapsolunk önfeledten. El van végeződve, slussz.

Nézzétek meg a Maladype Richárdját, ha tehetitek! A végzetünk remek szórakozás.

Konok Péter, Huppa.hu, 2016

Hosszú idő után újra színészként láthatjuk Balázs Zoltánt, a Maladype Színház vezetőjét és rendezőjét. Megérte ennyit várni, mert Viktor Kravcsenko bőrébe bújva szenvedélyesen mutatja be Oroszország egyik legzordabb fél évszázadát.

Elképzelhetetlenül tömény anyagot választott magának Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, amikor úgy döntött, Viktor Kravcsenko több mint 800 oldalas könyvéből állít össze „egyszemélyes kiáltványt”. Valóban, az est nem monodráma, mert az teátrálisabb, külsőségeiben pedig megtartja a színházi formát. De nem is felolvasószínház, amelynek elsőre tűnik, az asztal, a szék, és a szövegkönyv jelenléte miatt. Valami más, sokkal személyesebb, sokkal intimebb. Az alkotó Kravcsenkóhoz iránti lelkesedése ismert, hiszen a könyv is a Maladype gondozásában jelent meg novemberben.

Az Én a szabadságot választottam című önéletrajzban minden benne van, amit Kravcsenko átélt a szovjet totális terror alatt, végigköveti, elmeséli útját az éhezéstől a vagyonosság tetőfokáig, részletesen bemutatja a besúgó rendszer kiépülését, egy bénult társadalmat, ahol mindenki fél a kinyilatkoztatástól. Az anyag kellően érdekes, és izgalmas, de nem ártott volna egy dramaturg az átdolgozáshoz. Egy könyv nyelvezete ugyanis teljesen más, mint egy színpadi szövegé. Záporoznak ránk a megjegyezhetetlen, kimondhatatlan városnevek, rövidítések, kacifántos mondatok, miközben pörögnek az események, és Balázs Zoltán ehhez mérten irgalmatlan tempót diktál. Bedob minket a mélyvízbe, de velünk együtt saját magát is. Színészi habitusában mindig ez a lenyűgöző: nemcsak a nézői határait feszegeti, hanem a sajátjait is. Valaki bírja, és nem nyeli magával a szövegáradat – valaki kevésbé fogékony, ha rögtön a mélyvízben találja magát.

A hirtelen tempó azonban csak elsőre riasztó. A szöveg nagyon sűrű és tömény, de a színészi játékosság kiegyenlíti a mérleg nyelvét. Balázs Zoli egyszerre Balázs Zoli és Viktor Kravcsenko. A teljesen leszűkített színházteremben egészen közel ülünk hozzá, ő végig ül, és vehemensen gesztikulál, gyorsan beszél, kérdéseket intéz hozzánk, folyamatosan kontaktban van a nézőkkel. Sokszor megszakítja a szöveget, és rákérdez, érthető-e, tudjuk-e követni, vagy foglalja-e össze röviden, ha már tényleg tele lett a fejünk a sok információtól. És lassan, de biztos csapásokkal tanulunk vele úszni, még ha nem is minden város nevet jegyzünk meg, de a szintén bonyolult személyneveket már igen, és egyre jobban rááll az agyunk. Egyáltalán nem esik ki a szerepéből, végig Kravcsenkóként létezik, aki mögül szemvillanásokra kikacsint Balázs Zoli. Mindenesetre ez a kettősség ritka a magyar színházakban, amikor a színész ennyire azonosul az általa alakított szereppel. Itt szinte alakítani is alig lehet, annyira pici a közeg, mint egy kamera közelije: egyből kivet magából bármit, ami hamis. Minden megjátszott gesztust, vagy mimikát. Balázs Zoltán azért zseniális, mert mindenféle manír nélkül, „nem színészből nyomja”. Spontán reagál a külvilágra, nincs előre eltervezett, kiokoskodott koncepció. Egyszerűen, a maga természetességével van, létezik, miközben végigvezet Kravcsenko élményein, megjárja a mennyet, és a poklot. Hazaszerető kamasz, majd a rendszert építő lelkes és sikeres pártember, magánélete emiatt ellehetetlenül. A Szovjetunió különböző társadalmi rétegei elevenednek meg előttünk, egy rendszer, amelyben még Sztálin is fél, valamint a háború borzalmai, a vallatások, kihallgatások, koncepciós perek. Kémkedni küldik az Egyesült Államokba, de inkább a szabadságot választja. Az országba, népébe vetett hite végképp megrendül, és elhagyja hazáját.

Az első rész ennek ellenére nem letargikus és szomorú, bekerül egy-két szerelmi történet is. A második rész viszont rövidebb, de tragikusabb hangvételű. Balázs Zoltán elcsukló hanggal, és könnybelábadó szemmel vesz búcsút hazájától. Záró sorait a nézőkkel együtt ismétli: „Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg a tartós béke a földön.”

Ennél ütősebb zárást aligha lehetett volna kitalálni.

Cassiope, index.hu, 2015

Nem mindennapi élményben volt részük azoknak, akik ellátogattak a Zwingerbe, Balázs Zoltán előadására. Ő a szabadságot választotta.

A Zwinger (Öregtorony) kőfalai között, ebben a puritán, mégis nagyvonalú „történelmi bezártságban” talán még nagyobbat szól ez a monumentális életvallomás, mint bárhol máshol. Balázs Zoltán színész, rendező, a budapesti Maladype Színház alapítója és vezetője az IASK meghívására hozta el Kőszegre a Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című önéletrajzi kötetéből készített estet (jobb híján nevezzük így). Az 1946-os, angol nyelven megjelent könyvet olyan orosz szerző jegyzi, akinek – csalódván a kommunizmus Sztálin szerint megvalósuló nagy szovjet művében, beleütközve a valósághamisítás alól előtüremkedő borzalmakba – sikerül emigrálnia.

Kravcsenko-kötet magyarul a Maladype kiadásában jelent meg (a fordításra Konok Pétert kérték föl), Balázs Zoltán pedig több év után ezzel a bemutatóval lépett újra színészként a közönség elé. Az elmúlt két évben nemzetközi színtéren is visszhangot keltett a „Kravcsenko-ügy”, amelynek még egyáltalán nincs vége. És bár Balázs Zoltán gondosan ügyel arra, hogy kiemelje a szokásos színházi keretek közül az előadást – nem „szerepet játszik”, hanem „Kravcsenkót tolmácsol”, nincs díszlet, nincs jelmez -, a nézőre elsősorban mégis az a szédítő, szavakkal nehezen megragadható színészi-emberi teljesítmény van hatással, amit ez az intenzív több mint két óra magába sűrít. A megállíthatatlan, egyszemélyes szózuhatag nem magányosan árad, Balázs Zoltán/Viktor Kravcsenko egy pillanatra sem veszíti el kapcsolatát a közönséggel. Reagál, reflektál, kezet fog, melléd ül, mosolyog, a szemedbe néz. Közben – mintegy mellékesen, de nyilván a lelki-fizikai tehertétel okán is – a szövegben önmaga számára is megidézett, illúziókkal teli kamaszból megtört arcú férfivá öregszik. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, minden önéletrajz lekerekít és „önigazol”.

A Kravcsenko-történet szintén célra tart (talán túlságosan is). De ez nem von le semmit abból a határtalan szabadságélményből, amit Balázs Zoltán általa megteremt. A motoszkáló kérdés pedig úgyis mindig személyes: És te mit tettél volna? Mit tennél?

Ölbei Lívia, vaol.hu, 2017

„Mindez abból jött, ami voltam,
amit gondoltam, és amit tapasztaltam.”

Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa egyfajta számvetés; a színész-rendező-társulatvezető egyéni művészi látásmódjának, gyakorlatának koncentrált megjelenése, az életmű – a személyes tanulási és alkotói folyamat - legfontosabb állomásainak egyike: a Maladype Színház művészi értékeinek, elméleti és gyakorlati tudásbázisának bravúros summázata.

A folyamat íve a Bárka Színház legendássá vált Hamlet előadásától indult, mely 2005-ben Balázs Zoltán főszereplésével került bemutatásra. Tim Carroll rendezésében Arany János klasszikus, veretes fordítása egy – ahogy a műfaji megjelölés szólt – színházi kísérlet alapjául szolgált. A szöveg és a címszerepet alakító személye volt a biztos kiindulási pont; a szereposztás, az egyes felvonások helyszíne, a kellékek, a zene, a motivációk, a viszonyrendszerek estéről estére, sőt egy előadáson belül is - változó tényezők voltak. Társas(szín)játék zajlott a közönséggel, a kollégákkal, a szerepekkel, a szöveggel, a helyzettel: Shakespeare-rel.

A játék a színészi jelenlét más dimenzióit követelte meg: a próbáló színész kreativitását, játékosságát, bátorságát, érzékenységét, valamint a folyamatos előre és újratervezést. Utóbbi összetevő(k) elsősorban a főszereplő esetében voltak sokrétűek és jelentősek ugyanis mind a drámában, mind az előadás során ahogy Hamlet, úgy Balázs Zoltán is a saját játékának főszereplője és egyben rendezője is volt.

Ez a megsokszorozott játék, a kísérlet jelleg, a civil-én és a szerep-én sajátossá váló kapcsolata, „saját magának (meg)rendezése” , a pillanat lehetőségeinek megragadása és az ehhez kötődő reflexiók, kérdések és válaszok végül Balázs Zoltán színészpedagógiájába beépülve, „emberszínész” elméletében fogalmazódtak meg, amely a Maladype Színház művészi ars poétikájának egyik alapvetésévé vált.

E különleges (ember)színészi jelenlét mesterfoka jelenik meg a csaknem pontosan tíz évvel később bemutatott Én a szabadságot választottam című előadásban. A történet esszenciája a 800 oldalas könyv bravúros adaptációjának köszönhetően végül két és fél órányi „egyszemélyes kiáltványban” sűrűsödik. A magyarországi színházi hagyományoktól, gyakorlattól gyökeresen eltérő művészi, művészpedagógiai felfogás olyan jelen idejű, intellektuális teret képez, amelyben érvényesül a jelen(ben)-lét szabadsága és kockázata.

Balázs Zoltán érzékenyen és folyamatosan alakítja az előadást az adott este közönségének habitusához, játékos kedvéhez. Több alkalommal látva az előadást annak változói - az „áthúzások és újraírások” – egyrészt a velü(n)k folytatott interakciók, valamint azok részeként beépülő összefoglalt (gyorsított) részek mennyisége, helye; másrészt magával a szerzővel folytatott belső párbeszéd, mely a szöveg elhangzásával újra és újra megszületve aktuálissá, hitelessé teszik a játékot: folyamatosan újjáalakuló, változó, Élő Színházat teremtve estéről estére. Balázs Zoltánnak „partnere” Viktor Kravcsenko, aki megírt (és Konok Péter által fordított) szövegével idéződik meg, s a színész saját gondolataival, tapasztalataival, aktuális állapotával összevetve, reflektálva adja át a szerző szavait a közönségnek, akik játszó- és gondolkodó társként vesznek részt a közös utazásban.

Ennek a különleges és kifinomult kommunikációnak metaforája a szövegkönyv szimbolikus használata, mely az előadó médium – azaz, közvetítő szerepét – hangsúlyozza, aki annak laponkénti átadásával folyamatosan a közönség egyik tagjának (azaz a közösségnek) kezébe helyezi - ajánlja - az elhangzó történetét, gondolatait: saját reflexiók, vélemények alkotása céljából. Az olvasólámpa fénye a szöveg felé irányul, jelenléte a színész nyilvános magányát érzékelteti, a fény maga a megértés, a rávilágítás aktusának szimbóluma is: nem az érzések, élmények átadása a cél, hanem a folyamat megértése, melyet a színész által diktált feszített tempó biztosít: ez adja az előadás kiáltvány-jellegét s egyben utal a könyv megírásának körülményeire, sürgető szükségszerűségére is.

A gyors váltások okán, az átmenetet alkotó rövid időzések híján az életben maradás, a „túlélés” legfőbb záloga érvényesül a nézői habitusban is: a pillanat gyors átlátása, az alkalmazkodás az új helyzethez, a mentális jelenlét jelen-léte. Nincs idő belefeledkezni az érzelmekbe, megrendülni, a múltba révedni, a jövőn töprengeni: az itt és most színházi jelenidejűség érvényesül a sokszoros gondolati interakciók által. Csupán a két meghatározó fordulópont: az érzelmi/értelmi (a Sztálin-kép összetépése) és a fizikai elszakadás (a haza elhagyása) végleges aktusai alkalmával engedi a tempó lassulását, az érzelmi azonosulást.

A hat évet felölelő vállalkozás: az eredeti mű felkutatása, jogainak megszerzése, a fordítás, a kiadás, az adaptáció elkészítése, majd a szöveg különleges színészi minőséget képviselő, az írói szándékot szem előtt tartó átadása, a műre épülő pedagógiai program (Kravcsenko-ügy)kidolgozása és megvalósítása egyedülállóan összetett kulturális projekt, melyben az egyszemélyes kiáltvány központi helyet foglal el. A program célja, hogy kérdések és egyéni reflexiók fogalmazódjanak meg társadalmi és családi örökségről, értékekről, hazáról, rendszerről, diktatúráról, egyéni döntésről és felelősségről: a személyes jelen-lét szabadságáról.

Németh Mónika, Oroszvilág.hu, 2016

„Szabad és demokratikus Oroszország nélkül nincs tartós béke a földön.” (Viktor Kravcsenko)

Történetünk főhőse Kravcsenko elvtárs, ukrán származású élkáder a Szovjetunió első húsz évéből, aki személyes történetén, saját hite megszületésének és megtagadásának folyamatán keresztül mutatja be az eszméken felépülő diktatúra megnyomorító, kaotikus gépezetének működését. Bár kétségkívül ő a főszereplő (az emberek is a hozzá fűződő viszonyokon keresztül kapnak jelentést és a végén a disszidálás egy komoly és hosszasan felépített személyiségfejlődés utolsó állomása), mégsem róla szól a szöveg. Hanem a rendszerről. Az individuum története csak egyfajta ürügy, szükségszerű válaszreakció a Szovjetunió működésére, belső keretezése a külvilágnak, amitől még nagyon is érezzük, hogy valójában mi a kicsi, és mi a nagy.

Ne gondoljunk rosszra a „felolvasószínház”, „egyszemélyes kiáltvány” kifejezések hallatán. Nem árulnak el semmit az előadásról ezek a terminusok. Balázs Zoltán van ott a térben, ő a mesélő, az Ember, akinek megkérdőjelezés nélkül elhisszük a szavait, és aki úgy mondja el élettörténetét, hogy végig akarjuk hallgatni. Színészi munkájában nem csak az iszonyú mennyiségű szöveg megjegyzése a nagy teljesítmény, hanem az is, hogy eszköztárából alig-alig használva, kevés hatáselemmel, leginkább szövegdinamikával, szemkontaktusokkal és hitelességgel tartja fenn hosszan a figyelmet és improvizatívan, közönsége koncentrációjának lankadására reagálva jelen idejű dramaturgként húz a szövegből vagy szúr be izgalmasabb, személyes epizódokat. A komplex színházi alkotó tudása, tehetsége, figyelme és rutinja sűrűsödik színpadi jelenlétében.

Az előadás közben gyakran van olyan hasonlóságérzete a nézőnek, hogy bizonyos események ma is így történnek. Ez persze szubjektivitás, kinek milyen áthallás jut el a füléig, mindenesetre egy átpolitizált társadalomban könnyen bejönnek ezek az asszociációk, és az előadás közben gyakran felhangzó Viktor név akaratlanul is az aktuálpolitikai asszociációk aktiválódására hajtja a vizet. Konkrét, jelenre való utalás nincs az előadásban, de utána valahogy mégsem kell sokat gondolkodnunk azon: mégis, hogyan kapcsolódik ez hozzánk, mi indokolja ennek a műnek a színpadra állítását ma?

Az előadás záróaktusa formailag rövid, erős és hatásos, tartalmilag szakrális és politikai, de legfőbbképp a jelen beemelése nélkül hordoz egyértelműen megérhető és elgondolkodtató üzenetet. És mivel a gesztus tökéletes összhangban van az egész szöveg üzenetével, hitelessé és egységessé teszi az egész előadást. És ez a hitelesség válik az előadás legnagyobb kontrasztjává a történetben és a valóságban megjelenő hiteltelen, propagandista, hamis rendszerekkel szemben.

Takács Máriusz, Kultifilter, 2016