Megalakulásának tizedik évfordulóját nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelte a Maladype Színház. Hat napon át felvételek segítségével felidézték a régebbi produkcióikat, esténként eljátszották a repertoáron lévő előadásaikat, közönségtalálkozókat tartottak, sőt gálaestet is, méghozzá a Pesti Színházban. S szintén erre az alkalomra készült el az együttes munkáját bemutató és értékelő kötet.

Közismert, hogy sem ünnepelni, sem a sikereinknek örülni nem igazán tudunk, így az ilyen gesztusok könnyen gyanúsakká válhatnak, de ezúttal a máskor szokásos fenntartásokat félre lehet tenni: mindez nem az öntömjénezést, hanem az eredmények öntudatos számbavételét és a számvetést szolgálta. Ugyanakkor alkalom volt a figyelemfelhívásra is, hiszen nem akármilyen együttes mutatta meg, hogy honnan hová jutott tíz év alatt.

A Maladype alkalmi társulásból olyan színház lett, amely – függetlenül attól, hogy milyen kategóriába sorolják – a magyar színházi élet legjobbjai közé tartozik, s amelyet nemzetközileg is számon tartanak. Lehet őket alternatívnak, függetlennek, kísérletinek nevezni, de nem a besorolásuk az érdekes, hanem az, hogy produktumaik a legmagasabb művészi mércével mérhetők. A létüket éppen úgy veszélyezteti a (kultúr)politika, mint a többi független csoportét: létjogosultságukat a kultúrpolitika ügyeletes hangadói ugyanúgy megkérdőjelezik, mint az alternatívok összességét, a működésük anyagi alapját csakúgy megnyirbálják, mint másokét (két év alatt durván a felére!). Balázs Zoltán és társulata tíz éve folyamatosan, minden előadásával – a kiválóakkal és a kevésbé sikerültekkel egyaránt – azt igazolja, hogy nem az ilyen vagy olyan fenntartású színházak között van különbség, hanem azok között, akik gondolnak valamit a világról és ezt a gondolatot érvényesen, innovatívan képesek közölni, meg azok között, akik minderre képtelenek.

Ebből az attitűdből érthető, miért tartotta szükségesnek Balázs Zoltán, hogy gálaest zárja az ünnepi hetet, hiszen a monstre rendezvény az azonos értékeket képviselők együvé tartozásának demonstratív alkalma volt, amelyen a színházi világ legkiválóbbjai, hivatásosok és alternatívok, pár emberi szóval vagy egy-egy műsorszámmal nemcsak az együttest éltették, hanem egy igaz ügy mellett is kiálltak.

Az ünnepi hét másik fontos eseménye az együttesről szóló kötet bemutatása volt. Könyvészeti különlegesség a kétnyelvű Maladype 10 év/10 years. Több mint kétszáz színes fotót és tizenegy, jól megválasztott szerző tanulmányát, illetve esszéjét tartalmazza a könyv, amelynek tervezője Tasnádi József, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.

Tasnádi speciális módszerrel az előadások mozgóképes felvételeiből olyan képi sűrítményt készített, amely leginkább egy vonalkódhoz hasonlítható, s az egyes produkciókat bemutató fejezetek élén ezek a színes sűrítmények láthatók, a borítót pedig a tíz év tizennégy premierjének hasonló módon létrehozott képe díszíti. (Módszerét a kötet egyik írásában ismerteti.)

A tipográfia és a tördelés elegáns, a képek elhelyezésének és egymásutániságának erőteljes dinamikája és jól érzékelhető dramaturgiája van. Az előadásonként kiválasztott tíz-húsz fénykép minden esetben pontos és hiteles képet ad a produkciókról. Bár a kötetben tizennégy fotós munkái találhatók, a könyv mégis egységes esztétikai összbenyomást kelt, azaz nem az ő egyéni stílusuk hangsúlyozódik, hanem az előadások egyedisége és különbözősége, ugyanakkor az oldalakat végigpörgetve a különböző előadások különböző rögzítése stilárisan is egységes egész érzetét kelti. Elgondolkodtató, hogy van-e, s ha igen, mi az a közös lényegi vonás, az a szellemi-szemléleti mag, amely az összes produkcióból kitűnik, s ami az előadásokról készült lenyomatokban is megérezhető.

Többek között ezt a kérdést is igyekeznek körbejárni a kötet írásai. A könyv szerkezete kronologikus, az előadásokról szóló képes fejezetek a bemutatás sorrendjében követik egymást, s e fejezetek közé ékelődnek a Maladype munkásságát különböző nézőpontból értékelő-elemző szövegek. Tehát nem az egyes előadásokról készült kritikák, tanulmányok alkotják a kötet szöveges hányadát, nem is az évfordulók esetében gyakori ellágyult vagy jópofáskodó visszaemlékezések és sablonos dicsőítések, hanem érdemi, önmagukban is érvényes összegzések.

Az alaphangot Zsótér Sándor bevezetője adja meg. Ő nemcsak külső szemlélője, hanem rendezője is a társulatnak, hiszen háromszor is dolgozott a különböző összetételű együttessel (Akropolisz, Lorenzaccio, Figaro házassága). Sőt, az őseredeti, a még cigány színházként induló csapat és Balázs Zoltán találkozását is ő készítette elő. Érthető hát, hogy szemérmes elfogultsággal ír a társulattá válás útjáról.

Zsótérral szemben Molnár Gál Péter a maga összetéveszthetetlen módján és stílusában egzakt, azaz végigveszi az összes bemutatót. Hajdani kritikáit erre az alkalomra átfésülte, összeszerkesztette, s a végeredmény: az együttes egy évtizedes történetének pontos és érzékletes krónikája. Ha a fotókat az ő írásának tükrében nézegetjük, megélednek a képek, lejátszódik elménkben az előadás. MGP írásából nemcsak az egyes produkciók rajzolódnak ki, hanem az együttes történetének fordulópontjai is megismerhetők, többek között azok a váltások, amelyek a helykereséshez, a Bárka Színházzal való együttműködéshez, a Thália színházi „albérlethez”, illetve a Bázisuk kialakításához kötődnek.

A további írások lényegében két csoportba sorolhatók, az egyikbe tartoznak a tíz év történéseinek különböző szempontú megközelítései, a másikba a külföldi fogadtatásról szóló méltatások. Az együttes, főleg az utóbbi néhány évben, igen sokat játszik külföldön, a határon túli magyar területeken éppen úgy, mint Nyugat-Európában. Nemcsak egy-egy produkcióját mutatja be – ahogy ez a meghívásoknál általában szokásos –, hanem többet is, így egész működéséről tud keresztmetszetet adni. Ezekről az utakról számol be a kötet egyik szerkesztője, Huszár Sylvia, s ehhez köthető Daniela Magiaru román kritikus és Ian Herbert (a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetségének korábbi elnöke) szubjektív reflexiója.

Az írások nagyobb hányada tanulmány vagy esszé műfaji besorolást kapott. Szerzőik elsősorban fiatalok. Pap Gábor maga is alkotó ember, zenész, rendező, kritikus és drámatanár, aki arra vállalkozott, hogy a Maladype színházi nyelvének legfőbb sajátosságait határozza meg. Ennek kapcsán az előadásokban felfedezhető hatáselemeket, többek között az időkezelést, a zeneiséget, a nézővel kialakított interakció formáit vizsgálja. Sebestyén Rita esztéta, író, a kötet másik szerkesztője a maladypés előadások térkezelését, a produkciók mélyén meglévő ritualitás megnyilatkozását és a térhasználat dramaturgiáját tekinti át. Perényi Balázs, szintén rendező, kritikus és drámatanár az előadásokat a színészi játék felől igyekszik megközelíteni.

Két szerző a színház tevékenységét a befogadói oldalról vizsgálja. Balázs Zoltán a kezdetektől fogva fontosnak tartotta, hogy előadásai nemcsak mint produktumok hassanak a közönségre, hanem adjanak alkalmat arra is, hogy közvetlen párbeszéd alakulhasson ki a nézők és az alkotók között. Ennek előadáson belüli és kívüli formáival egyaránt kísérletezett-kísérletezik. Ebből az alapállásból következett az, hogy az együttes úgy is nyitott a nézők felé, hogy bevonta őket az alkotás folyamatába; nyílt napokat tartanak, követhető a próbafolyamat és rendszeresek az előadás utáni beszélgetések is. Erről a munkáról számol, ezt elemzi Tarján Katalin drámapedagógus.

Jászay Tamás kritikus, szerkesztő, egyetemi oktató viszont azt szemlézi, hogy milyen a Maladype Színház és előadásainak hazai kritikai fogadtatása. Jászay egyedi formát talál témája kifejtéséhez, amikor egyszerre próbál szubjektív és objektív szempontokat érvényesíteni. Írása több másikra rímel, illetve reflektál, sőt egyfajta lezárást, összegzést is tartalmaz. Miként a kötet elején MGP előadásról előadásra haladva rajzolja fel a tíz év történetét, Jászay a maga befogadói szubjektumán átszűrt történetet mutat fel, s ezt ütközteti vagy állítja párhuzamba a megjelent és általa fontosnak tartott kritikák tükrében kirajzolódó történettel. Ebből a megközelítésből is érzékletesen követhetők a színház tevékenységének korszakai, valamint az egyes szakaszokat jellemző, a társulat összetételének változásából is következő stiláris vonások.

A kötet mindenekelőtt szemet gyönyörködtetően szép. A tanulmányok elősegítik azt a számvetést, amelyre a Maladype Színház az évforduló kapcsán dicséretes módon vállalkozott. Ezek együttesen nemcsak összegezik az eddig elért eredményeket, hanem továbbgondolni valót kínálnak az alkotóknak és az együttest folyamatosan figyelemmel kísérő nézőknek.

A szerkesztők az előadásokat precízen adatolják, kár, hogy a tartalomjegyzékben csak a tanulmányok és esszék vannak feltüntetve, az egyes előadások mint fejezetek nem. Mint ahogy az is sajnálatos, hogy a szöveg olvashatatlanul kis betűkkel van szedve. A szépen kiállított könyv így elsősorban azoknak nyújt élvezetet, akik promóciós anyagként veszik kézbe, akik viszont elmélyültebben szeretnék megismerni a kötet tartalmát, azok szenvedhetnek a kíváncsiságuk miatt.
Szerző: Nánay István