NEGYED SZÁZAD - NÁNAY ISTVÁN JUBILEUMI KÖSZÖNTŐJE
25 éves a Maladype Színház
Ősbemutatóval, munkásságát feldolgozó kötettel és egy díj alapításával ünnepli fennállásának huszonöt éves jubileumát az egyik legkövetkezetesebb műhelymunkát végző, útkereső és többször is megújulni képes magyar társulat, a Maladype Színház.
2001. november 13-a, Budapest, Tavaszmező utca. A Roma Parlament épületének emeletét elfoglaló nagy, téglalap alakú terem egyik hosszanti oldalán utcára néző ablakok sora, vele szemben, a fal mellett kétsoros nézőtér. A csaknem üres térben roma és nem roma színészek Ionescót játszanak. Ma is emlékszem a színészekre (például Molnár Erika és Nyári Oszkár kettősére) csakúgy, mint Oláh Zoltán kannázására. És arra is, hogy a Soros Stúdiószínházi Napok zsűrije milyen elragadtatással fogadta a Jacques vagy a behódolás című produkciót.
2026. június 26-a, Bánki-tó, a Louis Armstrong Nemzetközi Jazz Fesztivál nyitónapja, a dél-afrikai Can Themba Az Öltöny című művéből készült jazzopera ősbemutatója. A múlt század ötvenes éveiben született prózából az etióp Mothoba Mutloatse és Barney Simon dramatizálását felhasználva Balázs Zoltán készített librettót, a zenét pedig Kovács Adrián szerezte. (Themba novellájából, Európában először, Peter Brook rendezett előadást 2004-ben.) A családon belüli erőszakot tematizáló darab három szereplője (Radnay Csilla, Bányai Kelemen Barna és Fehér Ferenc) egy kis zsúfolt térbe van beszorítva, ez is felerősíti az énekesnő feleség, az őt uraló féltékeny férj és a titkos szerető közötti viszonyok nyomasztó pszichológiai élményét.
Ezek az előadások jelölik ki a Maladype Színház történetének időbeli határait, s ezek egyben e színházhoz kötődő magántörténetem kezdő- és végpontjait is jelentik. A legutóbbi időket leszámítva csaknem minden előadásukat láttam, mert az első produkciójuktól kezdve nyilvánvaló volt: Balázs Zoltán azon kevés nyughatatlan szellemű rendezők közé tartozik, akiknek lételeme a folyamatos keresés és megújulás, akiknek a praxisából hiányzik az elért eredményekkel megelégedő kényelem. Némi leegyszerűsítéssel azt állítom, hogy a Maladype maga Balázs Zoltán. (A rendezővel 2011-ben készítettünk interjút, ami itt olvasható – a szerk. megj.) S ha arra gondolunk, hogy a legtöbb előadást ő rendezte, s eközben hányszor cserélődött körülötte a társulat, meg arra, hogy az utóbbi években, amikor itthon ellehetetlenült az együttessel lehetséges munka, zömmel külföldön, különböző kooperációkban születtek meg a rendező előadásai, nagyrészt igazolódhat is a feltevésem.
Huszonöt év hosszú idő, és ez a negyedszázados történet egyszerre mutat folyamatosságot és tagolódik több szakaszra. A változások többnyire az együttes új és újabb játszóhelyeihez köthetők. A Tavaszmező utcából a Bárka Színházba, onnan a Thália Színház Régi Stúdiójába vándoroltak, mígnem létrehozták a bázisukat a Mikszáth tér egyik bérházában. Amikor onnan távozni kényszerültek, befogadó helyet találtak az Eötvös 10-ben.
A független társulatokat sújtó politikai és kormányzati ellehetetlenítés azonban őket is elérte, aminek következtében az állandó társulat felbomlott és a továbbélést mindmáig a nemzetközi kooperációk biztosítják. Ennek keretében a világ négy kontinensén hoznak létre produkciókat, amelyekben több-kevesebb magyar fellépő vagy közreműködő is benne van. Balázs Zoltán 2025-től a Bánki-tó partján található METTRIN Rendezvény- és Művészeti Központ művészeti vezetője lett, s ez az intézmény egyszerre játszóhelye és kooperációs partnere lehet a maladypés előadásoknak, pedagógiai és egyéb akcióknak (Az Öltöny is a METTRIN, a Jazz Fesztivál és külföldi partnerek összefogásával készült.)
A különböző helyszíneken különböző tereket lehetett kialakítani, s ez önmagában meghatározta az egyes darabok rendezői-színészi megközelítését. A Bárka nagyméretű Vívóterme más lehetőséget kínált, mint a Thália miniatűr stúdiója vagy a Bázisuk, amelynek „színháztermét” egy nagypolgári lakás ebédlőjéből alakították ki. És míg ezekben mód volt a hagyományos, szembefordított nézőtér-színpad viszony elvetésére, ez nem adatott meg nekik az Eötvös 10-ben. Bárhol is játszottak és játszanak, ez a színház a grotowski-i értelemben vett szegény színháznak tekinthető. Sokszor üres vagy kvázi üres térben zajlanak az előadások, illetve egy-egy emblematikus tárgy, bútor (például újságpapírhalmok tömkelege, egy biliárdasztal) szolgál térbeli támpontul a történetek bonyolításához.
A legutóbbi produkcióiban Balázs minimálisra szűkíti a játékteret, amikor rendre „színpad a színpadon”-térképzést alkalmaz. Ez éppen úgy igaz a 2024-ben bemutatott Pénelopeiára, mint az egy évvel későbbi, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházzal közösen bemutatott A bábjátékosra. Az előbbi Margaret Atwood kisregényéből készült, és a feleség szemszögéből mondja el Odüsszeusz történetét, a húszéves várakozás megpróbáltatásait. Az egzotikus ruhába öltöztetett három előadó (Varga Gabriella, Orbán Nelli, Bajkó Edina) szólóban és kórusként, prózában és énekben, zenélve és egyhelyben ülve is koreografált mozgással az antikvitás és a maiság ötvözetét mutatja be. A másik Giles Segal drámája, amelynek a birkenaui lágert túlélő és egy berlini panzióba bezárkózó főszereplője nem hiszi el, hogy öt éve befejeződött a világháború, és odaveszett feleségének és meg sem született gyermekének bábjával készül élete nagy előadására. Kiss Gergely Máté (Finkenstein), Újhelyi Olga (Tulajdonosnő), Mercs János (látogatók) és Ruth Nache Lopez/Elise Paris Turco (a feleség bábja) a tragédia és a varieté határmezsgyéjén egyensúlyozva szól a holokauszt emlékének továbbéléséről.
Ha visszagondolok a társulat mintegy félszáz bemutatójára, a legerősebb, csaknem minden produktumukra érvényes benyomásom az alkotói kockázatvállalás, ami a darabválasztásban éppen úgy megnyilvánul, mint a színreállításban. Egyrészt számos, Magyarországon nem vagy alig játszott drámát vittek színre, másrészt ismert klasszikusokat merőben új nézőpontból értelmezve. Az első csoportba például olyan szerzők sorolhatók, mint Brecht (Don Juan), Cocteau (Trisztán és Izolda), Dorst (Merlin), Genet (Négerek), Ghelderode (Bolondok iskolája), Goethe (Egmont), Hölderlin (Empedoklész), Lang (Metropolisz), Meaterlinck (Pelléas és Mélisande), Musset (Lorenzaccio), Sartre (Legyek), Schulz (Augusztus), Wyspiański (Akropolisz), a másodikba pedig többek között Bulgakov (A Mester és Margarita), Büchner (Woyzeck, Leonce és Léna), Csehov (Platonov, Három nővér), Jarry (Übü király), Osztrovszkij (Vihar), Schiller (Don Carlos), Shakespeare (Macbeth, III. Richárd), Vörösmarty (Csongor és Tünde). Van egy harmadik műsorrétegük is, amelyben elrugaszkodnak az írott drámától, és ezekben az előadásokban (Tojáséj, Dada Cabaret, Outlét, Remek hang a futkosásban) teljes gazdagságában érvényesül a színészek stiláris sokoldalúsága és a produkciók összművészetisége. Ennek a trendnek épp az ellentéte az az „antiszínházi”, teljes estés felolvasás, amit Balázs Zoltán Viktor Kravcsenkó – a színház által kiadott – a szovjet valóságot bemutató Én a szabadságot választottam című könyvéből szerkesztett és adott elő.
A Maladype együttesét egyszerre jellemezte és jellemzi a folyamatosság és a változatosság, az állandóság és a nyitottság. Működésének minden szakaszában kialakult az időleges stabilitást jelentő kisebb állandó társulati mag, amelyhez produkciónként társultak az egy-egy feladatra meghívott színészek. Óriási találkozások születtek. A számomra legkiemelkedőbbek közül hadd emlékeztessek Béres Ilona szerepformálására Weöres Sándor Theomachiájában, vagy Ladányi Andreáéra Dante Pokoljában, Törőcsik Mariéra a Figaro házasságában, Blasek Gyöngyiére a Don Carlosban. Nem beszélve Zsótér Sándor jelenlétéről, akinek a rendezései (Akropolisz, Lorenzaccio, Figaro házassága, Don Juan. A Balkon, III. Richard) döntően hozzájárultak a Maladype stílusának formálásához.
E stílus lényege nem a játékmód állandóságában keresendő, épp ellenkezőleg, a folyamatos megújulásban. A társulat művészi megmutatkozásának alapja kezdetektől fogva az intenzív műhelymunka, a szöveg, a zene, a mozgás és a látvány szoros egysége, a különböző kultúrák általi inspiráció, az adekvát színészi eszközök kutatása, a nézői reakciókra való reflektálás. Bár az előadások formai megvalósítása természetesen más és más, a mélyükben mégis ugyanaz rokonítja őket: az egységes színházi gondolkodás, az értelemre, érzelemre és érzékekre egyaránt hatni akaró komplex alkotói szándék. A Maladype közössége egyfajta nyitott színházi modellt testesíti meg, amennyiben nemcsak előadásokat készít, de workshopokat, közösségépítő, színháznevelési és beavató programokat, kulturális és ismeretterjesztő sorozatokat is tart.
A Maladype Színház a negyedszázados évfordulóját nemcsak Az Öltöny ősbemutatójával ünnepli, hanem a történetükről szóló könyv megjelentetésével és egy rangos díj alapításával is. Amikor az együttes tízéves lett, a Maladype 10 év/years című impozáns, albumszerű kötetben foglalták össze addigi munkásságukat, most ennek folytatására készülnek. A MALADYPE +15ÉV/YEARS – a beharangozó információk szerint – „nemcsak az egyes előadásokat, eseményeket és alkotókat ismerteti, de a korszakokon átívelő sajátos működésről, a fennmaradást biztosító stratégiáról és a széleskörű kultúrdiplomáciai tevékenységről is keresztmetszetet ad”.
2000-től Balázs Zoltán állandó munkatársa lett a Jászai Mari-díjas, érdemes művész Gombár Judit díszlet-és jelmeztervező, egyetemi tanár, aki korábban a Győri Balett egyik alapítója és állandó tervezője is volt. A Maladype Színház az ő tiszteletére és emlékére alapította meg a Gombár Judit Alapítványt, amely a huszonötödik évforduló alkalmából létrehozta a Gombár Judit Összművészeti Díjat. Ezzel azoknak „az egyedülállóan kvalitásos művészeknek a munkásságát akarják elismerni, akik látásmódja és innovációs szándéka új mércét állít a színház és a társművészetek jövője elé”. A díj odaítéléséről az Alapítvány által felkért kuratórium dönt, és átadására minden év szeptember 13-án, Gombár Judit születésnapján ünnepélyes keretek között kerül sor – ám anyagi okok miatt az idei első ünnepi aktust csak egy későbbi időpontban tudják megtartani.
Adja Isten – meg a körülmények és a sors –, hogy a Maladype Színház további alkotói felfedezőutakra vállalkozzon és változatlanul magas színvonalon legyen jelen a hazai és nemzetközi színházi életben.
Nánay István, Revizor Online, 2026
Ősbemutatóval, munkásságát feldolgozó kötettel és egy díj alapításával ünnepli fennállásának huszonöt éves jubileumát az egyik legkövetkezetesebb műhelymunkát végző, útkereső és többször is megújulni képes magyar társulat, a Maladype Színház.
2001. november 13-a, Budapest, Tavaszmező utca. A Roma Parlament épületének emeletét elfoglaló nagy, téglalap alakú terem egyik hosszanti oldalán utcára néző ablakok sora, vele szemben, a fal mellett kétsoros nézőtér. A csaknem üres térben roma és nem roma színészek Ionescót játszanak. Ma is emlékszem a színészekre (például Molnár Erika és Nyári Oszkár kettősére) csakúgy, mint Oláh Zoltán kannázására. És arra is, hogy a Soros Stúdiószínházi Napok zsűrije milyen elragadtatással fogadta a Jacques vagy a behódolás című produkciót.
2026. június 26-a, Bánki-tó, a Louis Armstrong Nemzetközi Jazz Fesztivál nyitónapja, a dél-afrikai Can Themba Az Öltöny című művéből készült jazzopera ősbemutatója. A múlt század ötvenes éveiben született prózából az etióp Mothoba Mutloatse és Barney Simon dramatizálását felhasználva Balázs Zoltán készített librettót, a zenét pedig Kovács Adrián szerezte. (Themba novellájából, Európában először, Peter Brook rendezett előadást 2004-ben.) A családon belüli erőszakot tematizáló darab három szereplője (Radnay Csilla, Bányai Kelemen Barna és Fehér Ferenc) egy kis zsúfolt térbe van beszorítva, ez is felerősíti az énekesnő feleség, az őt uraló féltékeny férj és a titkos szerető közötti viszonyok nyomasztó pszichológiai élményét.
Ezek az előadások jelölik ki a Maladype Színház történetének időbeli határait, s ezek egyben e színházhoz kötődő magántörténetem kezdő- és végpontjait is jelentik. A legutóbbi időket leszámítva csaknem minden előadásukat láttam, mert az első produkciójuktól kezdve nyilvánvaló volt: Balázs Zoltán azon kevés nyughatatlan szellemű rendezők közé tartozik, akiknek lételeme a folyamatos keresés és megújulás, akiknek a praxisából hiányzik az elért eredményekkel megelégedő kényelem. Némi leegyszerűsítéssel azt állítom, hogy a Maladype maga Balázs Zoltán. (A rendezővel 2011-ben készítettünk interjút, ami itt olvasható – a szerk. megj.) S ha arra gondolunk, hogy a legtöbb előadást ő rendezte, s eközben hányszor cserélődött körülötte a társulat, meg arra, hogy az utóbbi években, amikor itthon ellehetetlenült az együttessel lehetséges munka, zömmel külföldön, különböző kooperációkban születtek meg a rendező előadásai, nagyrészt igazolódhat is a feltevésem.
Huszonöt év hosszú idő, és ez a negyedszázados történet egyszerre mutat folyamatosságot és tagolódik több szakaszra. A változások többnyire az együttes új és újabb játszóhelyeihez köthetők. A Tavaszmező utcából a Bárka Színházba, onnan a Thália Színház Régi Stúdiójába vándoroltak, mígnem létrehozták a bázisukat a Mikszáth tér egyik bérházában. Amikor onnan távozni kényszerültek, befogadó helyet találtak az Eötvös 10-ben.
A független társulatokat sújtó politikai és kormányzati ellehetetlenítés azonban őket is elérte, aminek következtében az állandó társulat felbomlott és a továbbélést mindmáig a nemzetközi kooperációk biztosítják. Ennek keretében a világ négy kontinensén hoznak létre produkciókat, amelyekben több-kevesebb magyar fellépő vagy közreműködő is benne van. Balázs Zoltán 2025-től a Bánki-tó partján található METTRIN Rendezvény- és Művészeti Központ művészeti vezetője lett, s ez az intézmény egyszerre játszóhelye és kooperációs partnere lehet a maladypés előadásoknak, pedagógiai és egyéb akcióknak (Az Öltöny is a METTRIN, a Jazz Fesztivál és külföldi partnerek összefogásával készült.)
A különböző helyszíneken különböző tereket lehetett kialakítani, s ez önmagában meghatározta az egyes darabok rendezői-színészi megközelítését. A Bárka nagyméretű Vívóterme más lehetőséget kínált, mint a Thália miniatűr stúdiója vagy a Bázisuk, amelynek „színháztermét” egy nagypolgári lakás ebédlőjéből alakították ki. És míg ezekben mód volt a hagyományos, szembefordított nézőtér-színpad viszony elvetésére, ez nem adatott meg nekik az Eötvös 10-ben. Bárhol is játszottak és játszanak, ez a színház a grotowski-i értelemben vett szegény színháznak tekinthető. Sokszor üres vagy kvázi üres térben zajlanak az előadások, illetve egy-egy emblematikus tárgy, bútor (például újságpapírhalmok tömkelege, egy biliárdasztal) szolgál térbeli támpontul a történetek bonyolításához.
A legutóbbi produkcióiban Balázs minimálisra szűkíti a játékteret, amikor rendre „színpad a színpadon”-térképzést alkalmaz. Ez éppen úgy igaz a 2024-ben bemutatott Pénelopeiára, mint az egy évvel későbbi, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházzal közösen bemutatott A bábjátékosra. Az előbbi Margaret Atwood kisregényéből készült, és a feleség szemszögéből mondja el Odüsszeusz történetét, a húszéves várakozás megpróbáltatásait. Az egzotikus ruhába öltöztetett három előadó (Varga Gabriella, Orbán Nelli, Bajkó Edina) szólóban és kórusként, prózában és énekben, zenélve és egyhelyben ülve is koreografált mozgással az antikvitás és a maiság ötvözetét mutatja be. A másik Giles Segal drámája, amelynek a birkenaui lágert túlélő és egy berlini panzióba bezárkózó főszereplője nem hiszi el, hogy öt éve befejeződött a világháború, és odaveszett feleségének és meg sem született gyermekének bábjával készül élete nagy előadására. Kiss Gergely Máté (Finkenstein), Újhelyi Olga (Tulajdonosnő), Mercs János (látogatók) és Ruth Nache Lopez/Elise Paris Turco (a feleség bábja) a tragédia és a varieté határmezsgyéjén egyensúlyozva szól a holokauszt emlékének továbbéléséről.
Ha visszagondolok a társulat mintegy félszáz bemutatójára, a legerősebb, csaknem minden produktumukra érvényes benyomásom az alkotói kockázatvállalás, ami a darabválasztásban éppen úgy megnyilvánul, mint a színreállításban. Egyrészt számos, Magyarországon nem vagy alig játszott drámát vittek színre, másrészt ismert klasszikusokat merőben új nézőpontból értelmezve. Az első csoportba például olyan szerzők sorolhatók, mint Brecht (Don Juan), Cocteau (Trisztán és Izolda), Dorst (Merlin), Genet (Négerek), Ghelderode (Bolondok iskolája), Goethe (Egmont), Hölderlin (Empedoklész), Lang (Metropolisz), Meaterlinck (Pelléas és Mélisande), Musset (Lorenzaccio), Sartre (Legyek), Schulz (Augusztus), Wyspiański (Akropolisz), a másodikba pedig többek között Bulgakov (A Mester és Margarita), Büchner (Woyzeck, Leonce és Léna), Csehov (Platonov, Három nővér), Jarry (Übü király), Osztrovszkij (Vihar), Schiller (Don Carlos), Shakespeare (Macbeth, III. Richárd), Vörösmarty (Csongor és Tünde). Van egy harmadik műsorrétegük is, amelyben elrugaszkodnak az írott drámától, és ezekben az előadásokban (Tojáséj, Dada Cabaret, Outlét, Remek hang a futkosásban) teljes gazdagságában érvényesül a színészek stiláris sokoldalúsága és a produkciók összművészetisége. Ennek a trendnek épp az ellentéte az az „antiszínházi”, teljes estés felolvasás, amit Balázs Zoltán Viktor Kravcsenkó – a színház által kiadott – a szovjet valóságot bemutató Én a szabadságot választottam című könyvéből szerkesztett és adott elő.
A Maladype együttesét egyszerre jellemezte és jellemzi a folyamatosság és a változatosság, az állandóság és a nyitottság. Működésének minden szakaszában kialakult az időleges stabilitást jelentő kisebb állandó társulati mag, amelyhez produkciónként társultak az egy-egy feladatra meghívott színészek. Óriási találkozások születtek. A számomra legkiemelkedőbbek közül hadd emlékeztessek Béres Ilona szerepformálására Weöres Sándor Theomachiájában, vagy Ladányi Andreáéra Dante Pokoljában, Törőcsik Mariéra a Figaro házasságában, Blasek Gyöngyiére a Don Carlosban. Nem beszélve Zsótér Sándor jelenlétéről, akinek a rendezései (Akropolisz, Lorenzaccio, Figaro házassága, Don Juan. A Balkon, III. Richard) döntően hozzájárultak a Maladype stílusának formálásához.
E stílus lényege nem a játékmód állandóságában keresendő, épp ellenkezőleg, a folyamatos megújulásban. A társulat művészi megmutatkozásának alapja kezdetektől fogva az intenzív műhelymunka, a szöveg, a zene, a mozgás és a látvány szoros egysége, a különböző kultúrák általi inspiráció, az adekvát színészi eszközök kutatása, a nézői reakciókra való reflektálás. Bár az előadások formai megvalósítása természetesen más és más, a mélyükben mégis ugyanaz rokonítja őket: az egységes színházi gondolkodás, az értelemre, érzelemre és érzékekre egyaránt hatni akaró komplex alkotói szándék. A Maladype közössége egyfajta nyitott színházi modellt testesíti meg, amennyiben nemcsak előadásokat készít, de workshopokat, közösségépítő, színháznevelési és beavató programokat, kulturális és ismeretterjesztő sorozatokat is tart.
A Maladype Színház a negyedszázados évfordulóját nemcsak Az Öltöny ősbemutatójával ünnepli, hanem a történetükről szóló könyv megjelentetésével és egy rangos díj alapításával is. Amikor az együttes tízéves lett, a Maladype 10 év/years című impozáns, albumszerű kötetben foglalták össze addigi munkásságukat, most ennek folytatására készülnek. A MALADYPE +15ÉV/YEARS – a beharangozó információk szerint – „nemcsak az egyes előadásokat, eseményeket és alkotókat ismerteti, de a korszakokon átívelő sajátos működésről, a fennmaradást biztosító stratégiáról és a széleskörű kultúrdiplomáciai tevékenységről is keresztmetszetet ad”.
2000-től Balázs Zoltán állandó munkatársa lett a Jászai Mari-díjas, érdemes művész Gombár Judit díszlet-és jelmeztervező, egyetemi tanár, aki korábban a Győri Balett egyik alapítója és állandó tervezője is volt. A Maladype Színház az ő tiszteletére és emlékére alapította meg a Gombár Judit Alapítványt, amely a huszonötödik évforduló alkalmából létrehozta a Gombár Judit Összművészeti Díjat. Ezzel azoknak „az egyedülállóan kvalitásos művészeknek a munkásságát akarják elismerni, akik látásmódja és innovációs szándéka új mércét állít a színház és a társművészetek jövője elé”. A díj odaítéléséről az Alapítvány által felkért kuratórium dönt, és átadására minden év szeptember 13-án, Gombár Judit születésnapján ünnepélyes keretek között kerül sor – ám anyagi okok miatt az idei első ünnepi aktust csak egy későbbi időpontban tudják megtartani.
Adja Isten – meg a körülmények és a sors –, hogy a Maladype Színház további alkotói felfedezőutakra vállalkozzon és változatlanul magas színvonalon legyen jelen a hazai és nemzetközi színházi életben.
Nánay István, Revizor Online, 2026