Remény és boldogság: A magyar kulturális élet dolgozói a jövőbe tekintenek.
Hogyan érzik magukat a magyar kulturális élet résztvevői az áprilisi választásokat követően?

A Színpad nemrég közölt egy cikket Az Ügynök Halála új bemutatójáról, Isztambulban, Rufus Norris, Anglia Nemzeti Színházának korábbi művészeti vezetőjének rendezésében, ez a jelenlegi utam célja is egyben. Halit Ergenç játszotta Willy Lomant, aki hatalmas sztár Törökországban, és a színház mérete nem volt nagyobb, mint egy kisebb repülő hangár. Norrisnak sikerült?

Szünetet tartva a pénzügyi alapok megnyirbálásáról, állami túlkapásokról valamint a szólásszabadság csökkentéséról szóló cikkek írásában az e heti hírközlés szóljon Magyarországról, valamint arról, hogy hogyan érzik magukat a színpadi művészek Orbán Viktor eltávolítása után.

Amikor Magyar Péter hatalmas győzelmet aratott az ellenzéki Tisza Párt élén a magyarországi választásokon, ez egy új fejezet indulását jelentette az ország számára és az Orbán rezsim végét is egyben. Ez az ünneplés és a megkönnyebbülés pillanata volt. 16 év után vége lett.

Április 12. Jászay Tamás, színházi kritikus és a Revizor kritikai portál főszerkesztője számára „a kétség és a boldogság” éjszakája volt. „Csupán néhány óra alatt, egy mérgező kapcsolat mely 16 évig tartott a végéhez ért.” Huszár Sylvia, teoretikus számára ez az „öröm és remény” éjszakája volt.

„Ez egyértelműen életem legemlékezetesebb éjszakája volt” mondja Thury Gábor, ma Berlinben élő dramaturg és kurátor. „Én nem Magyarországon élek, de a választásokra haza mentem, mi az Auróra nevű bárban és kulturális színtéren vártuk az eredményeket, mely nyitva tartott az este folyamán. Jelenleg zárva van, de 10 évig nagyon fontos ellen kulturális, közösségi, tüntetési megmozdulások középpontja volt Budapesten, rendszeresen zaklatták a hatóságok, ezért is volt szimbolikus, hogy a barátokkal itt vártuk az eredményeket, majd innen mentünk ünnepelni az utcákra.

Amint a kultúráért dolgozók felszabadultak a 16 évig tartó Orbán uralom alól, számtalan okuk volt az ünneplésre. Orbán idején, ahogy Thury fogalmaz „a magyar színházi kultúra résztvevői számára igencsak megváltoztak a feltételek attól függően, hogy mennyire voltak közel vagy lojálisak a hatalomhoz.”

„A legtöbb nemzeti és városi színháznak,” mondja ő „olyan művészeti vezetőik voltak, akik hűségesek voltak a hatalomhoz. Politikai jelöltek voltak, gyakran intézményi tapasztalatok hiányában. Néhány esetben ezek a színházak csak nagyon klasszikus, politikamentes előadásokat mutattak be; más esetekben – mint Vidnyánszky Attila, művészeti igazgató vezetésével a budapesti Nemzeti Színház – a színház részt vett a Fidesz ideológiai ’kulturális háborújában’.”

Budapest már a Fidesz ellen szavazott – Orbán pártja ellen – 2018-ban, ahogy mondja, akkor a haladó-zöld polgármestert választották meg, valamint egy ellenzéki városi tanácsot is. „Így aztán a Budapest által támogatott intézmények megtarthatták integritásukat és függetlenségüket, de a támogatás kisebb és bizonytalanabb volt, mint más önkormányzat által fenntartott színházak esetében Magyarországon, mivel Orbán és kormánya büntette Budapestet ellenzéki vezetéséért, extra adókat emeltek a város számára és visszahívtak támogatási kereteket. A régióval összehasonlítva Budapest egy hihetetlen módon alul támogatott fővárosnak számít.”

A feltételek a függetlenek számára még inkább feszítettek voltak. „A 2010 utáni időszak a folyamatos hanyatlás és a szándékos pénzügyi ellehetetlenítés időszaka volt a független színtér számára,” magyarázza Jászay. (Jászay nagyon alapos, a Kritikus Szakaszok számára készült cikkében többet lehet olvasni arról, hogyan lettek megfojtva a függetlenek az országban.) „Kiváló kreatív együttesek tűntek el; nagyszerű művészek külföldre mentek, vagy, ha Magyarországon maradtak, otthagyták a szakmát teljesen,” mondja. „A független társulatoknak évről évre kellett pályázniuk támogatásért, és a támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy biztosítsa az éves működésüket. Sokuk túlélő módra váltott, míg a többiek egymással harcoltak a közpénzért, amit a rendszerbe öntöttek.”

„Az anyagi és szerkezeti pusztításon túl, a Fidesz a felelős azért a kiábrándult mentális környezetért is, ami az országban kialakult,” teszi hozzá. Meghatározó a pszichológiai ára van az életnek egy ilyen rendszerben. Fárasztó és kimerítő ilyen körülmények között dolgozni. Nehéz érzelmi erőt meríteni ahhoz, hogy elmerülhessünk a kreatív munkában.

„A kulturális környezet, az Orbán rezsim alatt azt jelentette, hogy a független művészeti alkotók egyszerűen folyamatosan a túlélésért küzdöttek – annak az ára, hogy megőrizhessék a kreatív szabadságukat, folyamatos pénzügyi bizonytalanságot jelentett,” magyarázza Huszár. 2018 óra Balázs Zoltán, színház igazgató kreatív producereként dolgozik. A Maladype Színház, melynek ő a művészeti vezetője, szintén a túlélésért küzd a támogatások hiánya miatt. „Úgy döntöttünk, hogy itthoni és külföldi koprodukciók készítése jelenti a kiutat ebből a helyzetből.” 2023-ban szervezték első nemzetközi koprodukciójukat együtt a MESS Nemzetközi Fesztivállal és a Szarajevói Háború Színházzal.

Az állami támogatás biztosításához, Orbán alatt, művészként muszáj volt lojalitást mutatni. „Az állam tudatosan és nyílt módon, csak a hozzá hű művészeket támogatta,” mondja Jászay. Nem azt jelenti, hogy nem volt pénz kultúrára, messze nem azt, inkább arról volt szó, hogy hogyan, kiknek volt, megosztó volt. Leírja, hogyan vett külföldi újságokban hirdetési helyet egy alkalommal Fekete Péter, a korábbi művészetért felelős államtitkár – és korábbi bűvész – hogy kinyilvánítsa azt, hogy a GDP-hez mérten, az Európai Unióban Magyarország költi a legtöbbet kultúrára. „Még ha az állítás szám szerint igaz is,” mondja Jászay, ”az ördög a részletekben rejlik: az elmúlt 16 évben a presztízs beruházások voltak nagyobb számban és jelképes kulturális politika, miközben a döntés hozók születésükkor fojtották el a friss kezdeményezéseket.”

Példaként, 2023-ban Magyarország vendégül látta az Olympics Színházat, a jelentős nemzetközi esemény olyan társulatok közreműködésével valósult meg, mint a Complicité és a Cheek by Jowl, a magyar állam részéről 4,5 milliárd forintos támogatást kapott az esemény. Ez a kormány demonstrációja volt a kulturális elkötelezettségük bemutatására, hogy ezzel is elfojthassák az ellenük szóló hangokat. Íme a cikk amit A Színpadban írtam ebben az időben.

Most Huszár azt mondja, újra energiával telinek érzi magát. Habár korábban azt tervezte, hogy végleg elhagyja az országot, mivel a helyzet itt már tarthatatlanná vált. „Most hirtelen megjelent a remény; az ország – amely az otthonom, a munkahelyem, és a családom – kinyílt.”

Thury esetében, amikor a kezdeti boldogság csökkent, a düh vette át a helyét. „Annyi élet és karrier ment tönkre ezek alatt az évek alatt, annyi embernek kellett szenvednie, mert felemelte a hangját és mert hittek a demokratikus értékekben, annyi beteljesületlen lehetőséget láttam magam körül: embereket, akik elhagyták az országot, opportunistákat akik elfoglalták a tehetséges és keményen dolgozó emberek helyeit. Én egyszerűen úgy érzem, hogy ez a 16 év túl hosszú volt, az én generációm számára ezek voltak a fiatal, munkával tölthető színpadi éveink.”

Megkönnyebbülésüket csökkenti a politikai valóság. Ahogy Jászay rámutat, „papíron a magyar parlament teljesen csak jobb oldali pártokból áll: a Tisza Párton és a Fideszen túl a Mi hazánk (egy szélsőségesen jobb oldali párt) képviselői is bejutottak a parlamentbe.”

A Kultúra nem volt a Tisza kampányának kiemelt pontja és ritkán tettek említést róla a kampányukban, Jászay szerint „Ez nem lep meg engem: a 21. századi politikusok számára a kultúra azon dolgok közé tartozik, amelyek nem számítanak,” mondja ő. Amit azonban a Tisza megígért „az az azonnali megszüntetése a túlzottan központosított működtetésnek, a közvetlen irányításnak és a párthűségen alapuló pénzosztásnak; azt ígéri, hogy helyreállítják a nyitott és igazságos pályázati rendszert, a színházi igazgatók kinevezésének és a filmes projektek fejlődésének rendszerét, és jelentős bérnövekedést ígér a kulturális szektorban.”

Ekkor azt mondja, „túl korai lenne még a Tisza kultúrát érintő elképzeléseiről határozott kijelentéseket tenni, hiszen a minisztériumok átadásának folyamata még tart. Habár bátorító, hogy Tarr Zoltán fogja vezetni az újonnan megalakult Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért felelős minisztériumot, ami azt jelenti, hogy sok év után a kultúrának megint lesz egy független minisztériuma.”

Tarr, a korábbi református lelkész, mint olyan, kívülállónak számít a kulturális szintéren, de tett már néhány ígéretes megjegyzést, mondja Thury. „Sokféleséget akarnak a művészetek terén, és a politikai nézetek nem fogják befolyásolni a támogatási döntéseket.” (Habár hozzáteszi, Orbán és a Fidesz ugyanezt állítanák). Tarr realista volt, habár: „nem lesz pénz mindenki számára, akik az elmúlt években nem kaptak támogatást. Ez még mindig egy mérsékelt, liberális-konzervatív kormány, több liberális és konzervatív állásponttal, de az irány még nem egyértelmű, különösen annak tekintetében, hogy hova helyezik majd magukat a Fidesz időszak nagy, szimbolikus témai tekintetében, mint az LMBTQ jogok és képviselet.”

Nagy Ervinnek, kultúráért és színházért felelős államtitkárnak, híres színésznek, aki mostanáig Magyarország egyik legismertebb színházának, a Katona József Színháznak volt a tagja, van tapasztalata a magyar függetlenek munkájában is, minden ezzel járó küzdelemmel együtt. Ő az a különös valaki, mondja Huszár „aki egy olyan politikus, akit mind a film mind a színházi közösségek igazán tisztelnek.” (És még nem is láttuk a tánc lépéseit.) Hangsúlyozta, hogy mielőbb párbeszédet akar kezdeményezni a szakmai képviselőkkel. „Ezek a szakmai szervezetek” mondja Thury „akár színházi, filmes vagy vizuális művészetekről beszélünk, már mozgósítva lettek a választások óta és már megkezdték az szervezést – sokan közülük már jóval a választások előtt is ezt tették.”

Ugyanakkor a Nemzeti Kulturális Alappal (NKA) kapcsolatban kirobbant egy botrány. (Egy a sok közül, amik az elmúlt hetekben napvilágot láttak; ahogy Jászay mondja „még mindig naponta esnek ki csontvázak a szekrényből.”) Az NKA az egyik legfontosabb állami támogatásokat szétosztó intézet, mely támogatja a művészeteket és a kultúrát Magyarországon. Ez egykor valóban független volt, habár ahogy azt a Revizor cikke is mutatja, ez végül megszűnt és az a helyzet alakult ki, hogy a támogatásokat egyre inkább ideológia és politikai elvek alapján osztották szét. Nemrég derült ki, hogy jelentős része a támogatásoknak korábbi Fidesz választási érdekeket támogatóknak lett szétosztva. 17 milliárd forint, ami körülbelül 50 millió eurónak felel meg, el lett költve, ahogy Jászay magyarázza, olyan feladatokra, amiket sohasem hajtottak végre, és/vagy amelyek teljeséggel szükségtelenek és indokolatlanok voltak, gyakran egyértelműen a kampányt támogatták.” Az új kulturális miniszter átfogó nyomozást rendelt el a szervezeten belül. (Itt van egy áttekintés a folyamatban lévő botrányról.) Miközben a 17 milliárd egy részét a kedvezményezettek vissza fizették, Jászay szerint ez csupán „egy kis része” az egésznek.

A botrány eredményeként Vidnyánszky Attila lemondott az NKA-ban betöltött pozíciójáról. Vidnyánszky, mint Orbán egyik támogatója, továbbra is megtartotta Nemzeti Színházban betöltött szerepét, habár még nem jelentette be annak 2026/2027-es évadi tervezetét. „A kormányváltást követően az ő pozíciója és kulturális befolyása egyértelműen megingott.” mondja Huszár. (Vidnyánszky korábban felajánlotta, hogy lemond, miután a Rómeó és Júlia előadása közben, amit ő rendezett, két színész súlyosan megsérült, de akkor visszautasították azt.) „Én nagyon bízom benne, hogy mielőbb eltűnik a magyar színházi életből.” mondja Huszár.

„A Fidesz és Orbán úgy értelmezték a kultúrpolitikát, hogy megalkotják saját kulturális uralmukat, a saját nemzeti kultúrájukat ezáltal,” mondja Thury. „Rengeteg pénzt költöttek erre, de nem volt igazán kifizetődő. Nem volt túl sok közönség sem rá, valamint a saját köreiken kívül sem fogadták túl jól ezeket a munkákat. Végül, minden erőfeszítésük ellenére, nem sok befolyásuk volt arra, hogy mi számít jó művészetnek a magyar társadalom számára és mi az, ami érdekli a közönséget.”

A jövőbe tekintve Thury „olyan kormányt szeretne látni mely nem büntet és nem gyakorol nyomást azokra, akik nem osztják a politikai nézeteiket, vagy akik kritizálni merik azt. Egy olyan rendszert, mely értékeli a kritikus gondolkodást, a kísérletezést és a kockázat vállalást.”

Huszár úgy érzi „mindenek előtt azokat a kísérletező színházi formációkat kellene segítenünk, melyek a támogatási rendszeren kívülre esnek – melyek már évek óta működnek – azért, hogy életben maradjanak, mert ők színháztörténelmet írnak itthon és külföldön egyaránt. Ugyanakkor jövőt kell teremtenünk a fiatalabb generáció számára. Az alkotók alapvető jogai kellenének, hogy legyenek a függetlenség és a szabadság.” Végül azt mondja, „a változásnak nem csak a társadalomban, hanem bennünk is véghez kellene mennie.”

„Optimista vagyok” mondja Thury, „habár tudom, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Magyarország elérte a mélypontot, és valamennyi Orbán kormány megmutatta, hogy mindig van lejjebb, morálisan és kulturálisan is. Idő lesz feldolgozni, hogyan történhetett meg ez a 16 évnyi utálat, és miért nem volt elegendő ellenállás és szolidaritás a magyar társadalomban, hogy előbb véget vessen ennek. Annyi rombolás történet a társadalomban; sok munka és egyeztetés kell ahhoz, hogy megkezdődhessen a gyógyulás és valamilyen megbékélés a társadalmon belül.”

Jászay valahogy kevésbé optimista, „mivel az államkassza lényegében üres”. Azok a szavazók, mondja ő, „akik azt képzelték, hogy Magyar Péter hírtelen megválasztása elhozza a paradicsomot, el fognak keseredni.” (Freemuse szintén óvatosságra int).

„Az új miniszterelnök hihetetlen rossz állapotban veszi át az országot.” mondja ő. „A teljesen új csapatával, ami inkább szakértőkből, mint politikusokból áll, ő nem akarja a 2010 előtti rendet helyreállítani, de újra akarja indítani Magyarországot. Harminchat évvel a szocializmus bukása után, és 16 évvel a Fidesz diktatúra kezdete után, én ezt szinte lehetetlen küldetésnek látom, de őszintén remélem, hogy ebben az esetben tévedni fogok.”

Natasha Tripney, 2026. június 03.

(fordította: Fülöp Veronika)