Hogyan született az OUTLÉT gondolata?

Tankó Erika: Ültünk a tavalyi évad végén, talán egy kávézóban és azt éreztük, hogy már annyi mindenen mentünk keresztül együtt és külön-külön is, hogy lenne miről beszélnünk a közönség előtt és talán ezek a számunkra fontos dolgok, másokat is érdekelhetnek.

OUTLÉT, vagyis „valaminkívüliség”, mire utal cím?

Szilágyi Ágota: Nehéz erről beszélni. Romániában születtünk, magyar kisebbségben. Egész gyerekkorunkban azt hallottuk, hogy a magyarságunkat őrizni kell. Ezt az „alapélményt” mi gyerekként a legtermészetesebb dologként éltük meg, de idővel persze minden körülöttünk zajló esemény más olvasatot és kontextust kapott. Ezt nem lehet, nem is akarjuk kitörölni, hiszen nagyon erősen meghatározza az identitástudatunkat. Ezen felül mindketten olyan családból származunk, ahol előttünk nem voltak művészek. Elsőg enerációs művészek vagyunk, a saját utunkat járjuk egy kikövezetlen terepen. Ez egy igazi Outlét, elhiheted... És akkor még nem is beszéltünk a független színházi terepről.

Miért a performansz műfaját választottátok?

T.E.: Úgy érezzük, hogy a performansz női műfaj: ösztönös, szabadságot ad és mégis, van benne egy nagyon határozott szervezőerő, amely a performer személyéből fakad. A személyünkből eredő pontosság számunkra egy olyan lehetőség, amelyen belül a személyesség legárnyaltabb lenyomatát tudjuk megjeleníteni.

Mennyiben jelent nehézséget az új forma, hogy minden tekintetben magatokra vagytok utalva?

Sz. Á.: A legnehezebb és egyben a legkönnyebb a semmiből valamit csinálni. Óriási tapasztalat, hatalmas önismereti munka. Ennyit talán még sohasem tanultunk önmagunkról és egymásról. Ráadásul a performansz műfajáról kevés igazán használható, átfogó szakirodalom áll rendelkezésre, hiszen bizonytalanok a határai. Gyakran kellett emlékeztetni magunkat arra, hogy nem egy színházi előadás, hanem egy performansz „játékszabályai” szerint működő eseményt akarunk felépíteni, amely egy nagyon merész, kísérletező műfaj. Sokat vitatkoztunk azon, hogy mit tartunk az ötleteink és egymás ötletei közül színházinak. Próbáltuk ezeket módszeresen kiiktatni, vagy átformálni.

Mennyiben más egy ilyen jellegű alkotói folyamat, ahhoz képest, amikor egy társulat részeként készültök egy előadásra?

T.E.: Mindenben más, hiszen nincs semmiféle, színházi értelemben vett sorvezető. Önmagunk, egymás ritmusához kell alkalmazkodni a lehető legoptimálisabb módon. Veszélyes és felszabadító is lehet, amikor magadnak írsz próbarendet: benne van az ellustulás és a túlpörgés veszélye is. Mindkettőnek megpróbáltuk elejét venni. Ebből a szempontból például szerencsés, hogy ennyire különbözőek vagyunk, jól kiegészítettük egymást: ha egyikünk túlhúzta, a másik ott volt a nyugalmával. Színésztulajdonság, hogy hajlamosak vagyunk mások nyakába varrni a felelősséget, ha valami nem működik: például, hogy rossz a szöveg, a koncepció, nem bíztak bennem, nem volt elég idő (soha nincs elég idő), nem értették az én bonyolult lelkem stb. Nos, ezek a kiskapuk most nincsenek, hiszen most mindenért nekünk kell vállalni a felelősséget. Az is kiderült számunkra, hogy egy előadás előkészítése mennyi furfangot és szervezőmunkát igényel: a megfelelő varrónő felkutatásán keresztül egyedi izzók rendeléséig... mindenen átmentünk.

Hogyan építettétek fel az eseményt?

Sz. Á.: Először néhány központi témát rendszereztünk és ezekhez gyűjtöttünk ötleteket saját élményekből, illetve olvasmányainkból. Olyan képeket rendeletünk hozzájuk, amelyek kifejezhetik a mondanivalót. Aztán írni kezdtünk, szöveget és dalszövegeket, ami a vállalásaink egyik legbátrabb része, hiszen egyikünk sem próbálkozott még ilyesmivel úgy, hogy az aztán közönség elé is kerüljön. Volt ami több munkát igényelt, és volt ami ösztönösen úgy született, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Egyszerűen kikívánkozott. Amikor megérzed, hogy olyan erős benned egy gondolat, hogy már csak egy pöccintés kell ahhoz, hogy formát kapjon. Ezek voltak a legszebb pillanatok.

Mennyiben segítette a munkátokat a Maladypében megtapasztalt munkamódszer, visszanyúltatok-e ehhez vagy egészen más viszonyulást kívánt meg tőletek ez a folyamat?

T. E.: Az első nehézségekbe akkor ütköztünk, amikor kiderült, hogy mennyire másképp gondolkodunk... más rugóra jár az agyunk. Régóta ismerjük egymást, de ilyen nyilvánvalóan még sohasem állt előttünk ez a stílusbeli különbözőség. Azt gondoltuk, hogy ebből előnyt kovácsolunk, ebben feltétlenül segített minket a közös maladypés ízlés, amihez mindig vissza lehetett nyúlni.

Az ismertetőben azt írjátok „...Átvilágítani az emlékeken, helyére tenni a múltat, áttetszővé és átjárhatóvá tenni a jelent, hazavinni magunkat önmagunk legmélyére”. Egyfajta leltár, számvetés az, amire készültök? Megállás, megpihenés és újabb rajthoz készülődés?

Sz. Á.: Így van. Személyes leltár, enumeráció, elengedés és újrakezdés. Emberként, nőként, alkotóként. Hol tartunk, hol szeretnénk tartani? Mivel tudunk azonosulni, és mit szeretnénk kilökni magunkból? Hol vannak a gyökereink és hogyan lehet erőt meríteni ebből az örökségből? Meddig teher a kiszolgáltatottság és hol van az a pont, ahonnan a legnagyobb fokú bizalommal, szabadon lehet tovább menni? A szombati este első vagy utolsó lépés régóta magunk előtt görgetett döntéseink meghozatalához.

Mennyiben ismerhet meg benneteket meg a közönség más oldalatokról az eddigiekhez képest?

T. E.: Ilyennek még nem láthattak minket. Kerestük azokat a helyzeteket, amelyekben szembenézhetünk a félelmeinkkel: melyek azok a dolgok, amelyeket nem csináltunk még színpadon, például azért, mert nem volt még bátorságunk vagy kevésnek éreztük magunkat hozzá. Nem vakmerőség ez, hanem önmagunk szükségszerű lenullázása, amelyet szerintünk minden alkotónak meg kell tennie a megfelelő pillanatokban ahhoz, hogy tovább tudjon lépni.

Egyetlen alkalom. Most fokozottan érvényes, hogy „egyszeri és megismételhetetlen.” Hogyan lehet erre készülni?

Sz. Á.: Úgy, hogy pontosan kitalálsz egy rendszert, felépíted a játékszabályokat, és nem hagyod magad kétségbeesni, ha mégsem úgy történik minden, ahogyan tervezed, hiszen olyan fizikai és szellemi megpróbáltatás elé állítjuk magunkat, amiből a széthullás természetszerűen következne. Pimaszul szembehelyezkedünk ezzel a gondolattal, és kíváncsian várjuk, mi történhet...

Vagyis néhány meglepetést még tartogattok nekünk.

Sz. Á.: .. és ugyanakkor saját magunknak.

Éri Ildikó, 2015.