Odüsszeuszként jön-megy a világban a nemzetközileg jegyzett rendező, aki úgy érzi, talán ideje hazatérni Ithakára, az otthonába. Új rendezését, Margaret Atwood Pénelopeia regényének színpadi változatát a budapesti után július 22-én a Gyulai Várszínházban. mutatják be.

- Véletlen egybeesés vagy tudatos választás, hogy az utóbbi években a világot írónők által, női aspektusból megragadó előadásokat hozott létre. A sort gazdagítja az Odüsszeusz-történetet a feleség szemszögéből elmesélő Atwood-regény színpadi változata, a Pénelopeia is. Hiányolja manapság a női nézőpontot?

- Abszolút. Különösen az empátia és a megbocsátás képességét. Az általam rendezett színdarabok szereplői tapasztalt, elszánt és erős asszonyok, akik megküzdenek az igazukért. Olyan mély érzelmű és önazonos nők, akik bátran lépnek fel a berögződésekkel és az előítéletekkel szemben. Szerencsés vagyok, mert a színésznők a Gardénia, a Nine és az Alice az ágyban próbái alatt is közel engedtek a lelkükhöz, nem ármánykodtak és nem pártoskodtak. Az összhang hamar kialakult közöttünk, és tartósnak bizonyult.

- Mi foglalkoztatta a Pénelopeiában?

- Az igazságkeresés szenvedélye érdekel. Az elementáris vágy, ami Odüsszeusz feleségét is hajtja, hogy végre a saját hangját hallassa. Atwood szerint a múlt segít megérteni a jelent, ezért nemcsak felerősíti a mítosz női aspektusait, de titkokkal teli lélektani thrillert és több szálon futó izgalmas krimit is elénk tár, amelyben a sokat tűrő Pénelopé arra kényszerül, hogy szembenézzen önmagával és egy elhallgatott bűnténnyel. Téveszmék, manipulatív szándékok, egymásnak ellentmondó vélemények és rágalmazó pletykák között kell gondosan rendet raknia. A vallomásos történet legvégén Pénelopé szégyentelen hazudozóként hivatkozik magára és Odüsszeuszra. Olyan párosként, akik sosem hitték el egymás szavát. Leleplező kijelentése arról árulkodik, hogy mind hazugságokból létezünk.

- A fizikai lét gyötrelmei a betegségektől a nehéz családi, kapcsolati kötöttségekig az anyagba zárják az embert, aki csak a képzeletben, a szellemben lehet szabad. Ez a gondolat inspirálta, hogy másodszor is megrendezze a májusban az Örkény Színházban előadott Alice az ágyban című darabot? Ebben Alice James író rejtélyes betegsége, ágyhoz kötöttsége az Alice Csodaországban képeivel elevenedik meg?

- Susan Sontag művét 2020-ban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának vizsgaelőadásaként állítottam színpadra, de sajnos a Covid-járvány miatt a növendékek csak egyszer játszhatták el a rengeteg munkával összerakott produkciót. A történtek után mindannyiunkban erős hiányérzet maradt. Amikor 2022-ben rendezői felkérést kaptam a szarajevói MESS Nemzetközi Színházi Fesztiváltól, azonnal tudtam, hogy ezt a sokrétű egzisztencialista darabot kell újragondolnom a boszniai művészekkel. Választásom jelentőségét csak fokozta az amerikai írónő személyéhez köthető négyszeres jubileum: születésének és halálának évfordulója, a délszláv háború alatt megvalósított Godot-ra várva rendezésének, valamint az Alice az ágyban amerikai ősbemutatójának harmincadik emlékünnepe.

- Mennyiben adott többletjelentést az előadásnak a történelmi, társadalmi, kulturális háttér, a boszniai háború emléke, a Szarajevói Háborús Színház, amelynek tagjait nemzeti hősként tisztelték?

- A délszláv háború társadalmi emlékezete eleven. Az ostrom okozta lelki sérülések generációról generációra öröklődnek, ezért a legfiatalabb művésznemzedék gondolkodását is mélyen áthatja a kibeszéletlen múlt még rejtett terheinek feltárása és megismerése. Boszniában a béke tartós, de a vallási, a politikai és az etnikai feszültség továbbra is jelen van, a feloldatlan görcsök megmaradtak. Az alkotók a „tiszta emlékezet” jegyében próbálják megtalálni önmagukat és helyüket a világban. A próbafolyamat kezdetén megismertük egymás szemléletmódját, és feltártuk a sontagi szöveghez köthető személyes élményeinket.

- A betegség képe Sontag más írásában is megjelenik.

- Sontag A betegség mint metafora című tanulmánykötetében a betegségképek konkrét és elvont retorikáját, a kóros állapot átvitt értelmű és metaforikus alkalmazását boncolgatja. Véleménye szerint a jól sikerült hasonlatokkal, amelyek akár egymásnak ellentmondó gondolatokat is hordozhatnak, jellemezni lehet az érzékiséget, a szenvedélyt, az elfojtást, a megtisztulást és „a lélek dermedtségét”. Alice, aki különböző homályos és gyengítő betegségekben szenved, a megrekedtség állapotát a kétségbeesés, a reményvesztettség és a düh ciklikus vetületeiként éli meg. Képzeletében sajátos mintázatot alkotnak a negatív beidegződések, a családi feszültségek és a traumatikus emlékek. Az előadás állapotterét jelképező piramisszerű szerkezet is ezt tükrözi, a múltban gyökerező megoldatlanságok hegyét. A sontagi világképben a betegség birodalmának tájait baljós metaforák népesítik be, amikből nehéz kikeveredni, ezért a mű szövegét három találós kérdéssel egészítettem ki. Az elsőre az „Emlékezet”, a harmadikra a „Semmi” a válasz. A két fogalom között kifeszülő ív az előadás tartópillére: csak úgy lehet továbblépni, ha megszüntetjük a bennünk feszülő disszonanciát.

- Arra kényszerült, hogy szélnek ereszsze a Maladype társulatát. Elmúlás vagy újjászületés előtt állnak?

- Az idő majd eldönti. Minden erő a maga idejében bontakozik ki, de ez a pillanat megjósolhatatlan. Készen kell rá lennünk. A Maladype életképességét mindig is a változás táplálta. Megalakulásunk óta tudjuk, hogy a mindennapok tele vannak meglepetésekkel, mellékhatásokkal, anomáliákkal és csapásokkal, amelyeket át kell vészelnünk. Színházunk ereje a szervezettségében és nem a méretében van. Miután 2023 májusában anyagi okok miatt kénytelenek voltunk megválni állandó társulatunktól, visszatértünk a projektalapú működéshez. Jelenleg olyan hazai és nemzetközi koprodukciókat hozunk létre vendégművészekkel, amelyeket több kontinensen is forgalmazunk.

- Nemzetközi színtéren jegyzett alkotó, sokféle kultúrát szív magába külföldi rendezései, a Maladype vendégjátékai során. A kívülálló státusából figyeli a hazai színházi viszonyokat?

- Bár külföldi munkáimnak köszönhetően kimaradhatok az itthoni színházi vircsaftból, mégis sajnálom, hogy a tudásommal, a tapasztalatommal és a nemzetközi kapcsolatrendszeremmel nem tudok érdemben hozzájárulni a magyar színházi élet fejlődéséhez. Világjelenség, hogy a színház minősége, akárcsak az ételé, a szemünk láttára változik, és nem feltétlenül jó irányban. A rengeteg direkt üzenet közepette szakembereink elfelejtettek színházi nyelven fogalmazni. „Helyi érzéstelenítés” jelleggel történnek ugyan előremutató kísérletek, de ezeket a törekvéseket inkább zónareformoknak nevezném. Több olyan alkotóra lenne szükség, aki a színházművészet ügyét szem előtt tartva, teremtő szándékok összekapcsolásával, hídemberként képes egyesíteni megtépázott színházi világunkat.

- Progresszív, innovatív irányvonalat dolgoztak ki a pályázatukban Rost Andreával az Operaház irányítására. A többi pályázóval együtt a beválthoz, a megszokotthoz való ragaszkodáson „buktak el”. Van értelme ebben a centralizált kultúrairányításban kísérletező szellemiséggel előrukkolni?

- Csak ennek van értelme. A koncepciózus, vakmerő és független gondolkodás indukálja a valódi változást. Rost Andrea alkotótársaiként arra vállalkoztunk, hogy előkelő helyet teremtünk az Operaház számára a nemzetközi operaéletben. Tettük, amit szükségesnek ítéltünk, és együtt élünk a következményekkel. Az operapályázat körüli mizéria a barátságunkat Andreával még szorosabbra fűzte. Számomra rendkívül inspirálóak a hozzá hasonló kozmopolita művészegyéniségek, akik univerzális késztetések hordozói. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember ne adja fel, amikor látja azt, amit mások nem. Tudásunkat, ahogy eddig is, ott kamatoztatjuk, ahol szükség van rá. Nemrég Amszterdamból érkezett felkérés egy művészeti intézmény vezetésére, de nem tudom, hogy én, aki mint Odüsszeusz, folyamatosan jövök-megyek a szigetek között, képes lennék-e kizárólagosan Kirké vagy Kalüpszó földjén megállapodni. Lehet, hogy ideje hazatérni Ithakára, ahol az otthonom, a családom van.

Szentgyörgyi Rita, HVG, 2024