Mesélnél az előadás előzményeiről? Mikor merült fel az ötlet, hogy rendezz a Maladypében?

Még a Délibáb című film utómunkálatainál tartottunk, amikor Zoli (Balázs Zoltán) felhívott, hogy lenne lehetőség arra, hogy rendezzek egy előadást a Maladypében. Elmondtam neki a szempontjaim, melyek általában ugyanazok, amikor elmegyek egy színházhoz dolgozni. A legfontosabb, hogy vihessek magammal olyan embereket, akikkel évek óta közösen dolgozom. Ez ad egyfajta biztonságérzetet, ők ezt az univerzumot, ami már jó régóta alakulgat, jobban ismerik, mint azok a színészek, akik még nem dolgoztak velem.

Kiket hoztál magaddal a produkcióba? Ismerted korábban a Maladype két színésznőjét?

Az a két ember, akikkel a kezdetektől együtt csinálunk mindent, Török-Illyés Orsolya és Szabó Domokos. Orsolya, a feleségem, filmek és színházi előadások sorát csináltuk közösen. Domokos gyerekkorom óta barátom és munkatársam, együtt kezdtünk el Debrecenben a gyerekszínpadon dolgozni. Őket hoztam alapból, majd a próbafolyamatba bekapcsolódott egy harmadik ember is, szintén Debrecenből, Gelányi Imre, aki ugyanúgy régi barátom, vele is együtt gyerekszínpadoztunk.
A két Maladypés színésznőt, Szilágyi Ágotát és Tankó Erikát még nem ismertem ugyan, de volt egy közös kapcsolódási pont, a Temesvári Színház. Mindketten játszottak ott, mi pedig az előző előadásunkat, a Békeidőt mutattuk be Temesváron két éve. Tehát az az érdekes felállás jött létre, hogy van három debreceni fiú, tulajdonképpen gyerekkori barátok és van három erdélyi lány, akik mindhárman megfordultak a Temesvári Színházban.

Egyszerre rendezed az előadást és játszol is benne. Milyen munkamódszer szerint kezdtetek el dolgozni?

Beszélgetésekkel kezdtük, hogy megtudjuk, mi a közös együttható, mi az, ami most igazán érdekel bennünket. A cél az volt, hogy találjunk egy problémakört, a problémakörhöz pedig egy történetet, amiben végül el tudjuk helyezni magunkat. Amikor elkezdődtek a beszélgetések, a témák keresése, akkor jött a képbe, hogy én is játszom majd az előadásban. Ezt több szempontból is fontosnak tartom, például, hogy mindenféle gátlást feloldjak rendező és színész között.

Többnyire nem kész drámai szövegekkel, hanem saját darabokkal dolgozol. Hogy történt ez az Ernelláék Farkaséknál esetében?

Általában a próbafolyamat során formálódó improvizatív szövegeket szoktam feldolgozni, átdolgozni. Most ez nem így történt, problémákról, kérdésekről, helyzetekről beszélgettünk, mindenki hozta a saját, személyes élményeit. Nagyon sok motívum, érdekes apróság került elő, én ezeket elraktároztam és megírtam belőlük a szövegkönyvet. Tehát az Ernelláék Farkaséknál esetében nincs a korábban említett improvizációs jelleg, mondhatni egy klasszikus drámai szöveggel dolgozunk.

Említetted a közös együtthatót. Milyen kérdésfelvetésekből formálódott a történet?

Elsősorban párkapcsolatról, gyereknevelésről, családon belüli kommunikációról beszélgettünk. Ezek teljesen átlagos témafelvetéseknek tűnnek, ugyanakkor mindig a legegyszerűbb dolgok a legbonyolultabbak. Van, aki próbálja megfejteni, hogy mitől érzi jól, vagy rosszul magát a világban. Van, aki pedig képes leélni úgy az életét, hogy soha tudatosan nem gondolta végig, vagy próbálta volna elemezni, hogy bizonyos pillanatokban, miért érezte magát boldognak, mik nyomasztották, miben gyökereznek a problémái, a frusztrációi, a bizonytalan pillanatai. Én ezeken a kérdéseken nagyon sokat gondolkozom, a filmekben és az előadásokban is ezekről próbálok beszélni, persze mindig más környezetben és helyzetben, de állandó téma a boldogság, a boldogtalanság, a múltból hozott ügyek, a családi dolgok, hogy miket hordozol magaddal, miket kéne már régen magad mögött hagynod.

Hogyan vezeted a színészeket a próbák során?

- A lényeg, hogy a kimondott mondatokat elhisszük-e, az egyik helyzetből hitelesen következik-e a másik. Ezeket kipróbáljuk, majd közösen megvitatjuk. Egészen odáig, hogy hiteles-e az intonáció, a gesztusok. Engem jelen pillanatban a színházi formák stilizációja kevésbé érdekel, mint az apró igazságok.

Milyen terveid vannak az előadást követően?

- Nekem nagyon kevés elég ahhoz, hogy jól érezzem magam, viszont nagyon kevés is elég ahhoz, hogy rosszul. Itthon jelenleg rengeteg az akadályoztatás, iszonyú sok energiát kell fordítanom olyan dolgokra, amikre más országokban nem szükséges, mert ki van találva a működésed megsegítése. Azért, hogy ne felesleges ügyekre menjen el az erőd, hanem hasznos, teremtő dolgokra, hogy ne a semmiért fáradj el és öregedj meg. Ilyenkor érzem azt, hogy el kell innen menni, mert kezdem elveszíteni az optimizmusomat, a gyermeki énemet, az alkotói énemet. Éltem már Amerikában, Romániában és most megint azt érzem, hogy egy kicsit máshol kéne élni, levegőt venni, megerősödni, messzebbről látni, ami itthon zajlik. Nem mondom azt, hogy ez egy végleges elhatározás, mert a világ most nem ilyen, az ember jöhet-mehet, dolgozhat bárhol. Aztán, ha volna lehetőség itthon csinálni valamit, akkor természetesen hazajönnék. Mert nagyon sok mindent most van igazán értelme csinálni Magyarországon, az alkotói munka és a művészet soha ilyen fontos nem volt, mint ezekben az években.

Éri Ildikó, 2015