A Mozaik Országos Színházi Találkozó első napján a Maladype Színház Yvonne című előadását láthatják a nézők. Az előadásról, a színházról és a terveiről beszélgettünk Jáger Simonnal, az előadás egyik főszereplőjével.

– Mi vitt a színészi pályára?

– Egész életemben meghatározó szerepet játszott a színház világa, ami nem véletlen hiszen édesapám (Jáger András) szintén színész és gyerekként általa, a Győri Nemzeti Színház folyosói és öltözői egy végeláthatatlan, mindig új, izgalmas, felderítésre váró játszótérré váltak. Később lehetőségem volt gyerekszínészként is kipróbálni magam és így az egész épület, és vele a színház, otthonossá és csalogatóvá vált. Tinédzser éveim nagy részében, magamat keresgetve, eltávolodtam ettől a világtól; bár a versmondó versenyek megmaradtak főleg matekkal és fizikával foglalkoztam, mert egy darabig a mérnöki pálya vonzott. Aztán érettségi évében a felvételik előtt fél évvel mégis úgy gondoltam, hogy inkább hivatást szeretnék választani, nem pedig munkahelyet és beadtam a jelentkezésemet Pestre és Kaposvárra. Az utam a színésszé válásig messze nem volt egyenes, de végül 2018-ban Marosvásárhelyről egy színész mesteri diplomával tértem haza és most már édesapámmal szakmatársakként folytathatunk hosszú beszélgetéseket a munkánkról.

– 2018 óta vagy a Maladype Színház tagja. Hogyan találkoztál a társulat vezetőjével, Balázs Zoltánnal?

– Balázs Zoltán a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen rendezett nekünk egy előadást ötöd éven (mesteri másodév), ami Bruno Schulz novelláiból inspirálódott. Intenzív, alapos és megmozgató próbafolyamat volt, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is; minden novellát mélyrehatóan elemeztünk, rengeteget beszéltünk róluk és saját élményeinkkel, tapasztalatainkkal egészítettük ki. Mindemellett folyamatosan mozdulatsorokat raktunk össze és tanultunk, saját testi adottságainkat kihasználva testben-lélekben eggyé váltunk az anyaggal. Zoli elég magas elvárások elé állított minket; én ezért rendkívül hálás voltam és hatalmas energiákat mozgatott meg bennem, ami úgy érzem a közös munka előtt nagyon sokáig szunnyadt bennem. Felemelő és felszabadító találkozás volt, mind vele, mind az általa képviselt színházi gondolkodásmóddal.

– Mit jelent számodra a Maladype Színház?

– A Maladype nekem a csapatot jelenti, a közös célt és utat, amin közösen haladunk afelé. A színházművészetben rejlő lehetőségeket és a kiaknázásra váró potenciálokat.

– A Maladype Színház a folyamatos megújulásra törekszik, ezért nem könnyű beskatulyázni. Színészként hogy éled meg ezt az állandó változást?

– Úgy gondolom, hogy aki színházzal foglalkozik, annak bizony folyamatosan meg kell újulnia. Ez persze nem mindig egyszerű; emberi lényként hajlamosak vagyunk a kipróbált és működő stratégiákhoz nyúlni, a biztonságos és optimális utakat választani céljaink elérésére. Színészként ezen felül kell emelkedni és vállalni a lehetőségét, hogy valami nem fog működni, hogy „megbotolunk, felszakad a húsunk a gáton és elesünk és újra futunk” (Radnóti Miklós: És szólt és beszélt vala Káin Ábellel című versének parafrazálása) Engem ez a folyamat leköt és gyönyörködtet és remélem ez az érzés és megújulni vágyás velem marad, bárhova is vezetne a sors.

– Miről szól számodra az Yvonne című előadás?

– Igazság szerint sokat változott bennem a bemutató óta, de mostanában leginkább a tenni akaró tehetetlenségről. Arról a zsigeri feszültségről amikor tombolnak az emberben az energiák, de mégis tehetetlennek, tanácstalannak, bizonytalannak érzi magát és ez a szembenállás szétfeszíti és dühíti. Ez persze nagyrészt a szerepem problémáiból fakad.

– Az előadásban nagy hangsúlyt kapnak a nézők is.

– Gombrowicz darabjában Yvonne egy sérült, kiszolgáltatott, kihasznált lény, akit az egész udvar nem tud hova helyezni a fennálló struktúrába. Nálunk ez az alak a színházban sokszor elfelejtett vagy nézőtér-sötétbe rejtett néző. Valaki, aki bár a színház elengedhetetlen eleme mégsem az ”előadás” vagy a ”műsor” része. S bár nálunk nem torzított véglényként jelenik meg, hanem önmaga valós, természetes testében, a színpadon épp oly idegenszerűnek hat, mint egy kifestett, flitteres ruhás színész a nézőtéren. Ez folyamatos, tűpontosságú figyelmet követel tőlem is, ami nem engedi, hogy a sokadik előadás rutinja vigye-vonszolja a hátán az előadást. Készen kell állni mindenre, ami egyfelől hatalmas felelősség, másfelől mindig megújuló, valódi játék lehetőség.

– Min dolgozol jelenleg?

– Jelenleg Jean-Paul Sartre: A Legyek című drámájával foglalkozunk, ami Juraszek Zsuzsanna rendezésében kerül bemutatásra még ennek az évadnak a végén, júniusban.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– „A jövőt csak Merlin ismeri” (Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország). Az, hogy színészként még bőven van dolgom egy percig sem kérdés és kíváncsian várom, mit hoz a következő évad vagy akár a következő 5-10 év. Az utóbbi időben egyre inkább megfogalmazódott bennem a vágy, hogy valami kézzelfogható-művészetet alkossak, és erősen vonz a képzőművészet, leginkább a szobrászat, a fával és fémmel való munka.

Szilágyi Andrea, Papageno, 2022