Egy interjúban egyszer „óvatlanul” azt nyilatkoztad, hogy szívesen támogatnál független színházat, akár úgy, hogy a mindennapi működésében is részt veszel. Gondoltad volna, hogy a Maladype révén ez ilyen hamar bekövetkezik?

Reméltem, hogy így lesz, olyannyira, hogy aktívan kerestem a lehetőségeket, és beszélgettem erről különböző színház-közeli emberekkel. A mikéntje azonban egyáltalán nem volt számomra tiszta. Valahányszor azt kérdezték, hogy miben látom a magam szerepét, mindig mást mondtam, és mindig kicsit homályosan fogalmaztam meg, mit is szeretnék valójában. Abban biztos voltam, hogy van értelme annak, ha az üzleti és a színházi világ közeledik egymáshoz, hiszen mindkettőnek szüksége van az előremozduláshoz olyan tudásra, olyan elemekre, amelyeket a másik használ, hogy ez által valami újat, a szokásostól eltérőt vigyen a mindennapjaiba. Azt is tudtam, hogy az üzleti világ pragmatizmusa mellett valami kreatívra is vágyom. A mozaik akkor állt össze, amikor Balázs Zolival elkezdtünk beszélgetni.

Patrónus és patronált között ritkán alakul ki ilyen jellegű kapcsolat. Hogyan kezdődött és merre tart?

Volt néhány suta kísérlet a részemről, amire – utólag jöttem rá – azért nem érkezett visszajelzés, mert annyira bátortalanul sóhajtottam bele a levegőbe, hogy valószínűleg meg sem lehetett hallani. Ettől lelombozódtam, de azt gondoltam, teszek még egy kísérletet, és felhívtam Király Julit, hátha neki volna valami ötlete. Amikor kiderült, hogy van, és az pont a Maladype, úgy éreztem, ez nem lehet véletlen. Addigra már minden műsoron lévő darabot láttam, és tudtam, hogy a maladypés szellemiség közel áll hozzám.

Mi fogott meg a Maladypében? Mi az, amitől számodra más ez a színház, mint a többi?

Nehéz ezt röviden megfogalmazni, de azt érzem, minden szó, gesztus, mozdulat vagy poén mögött sok rágódás, sok gondolat van, méghozzá olyan, ami további gondolkodásra ingerel, ami ívvé áll össze, és ezt önkéntelenül is magammal viszem a taps után. Valahányszor egyik vagy másik darab, vagy akár jelenet eszembe jut, mindig más olvasata, újabb rétege jelenik meg, és hántom, ahogyan a hagyma héjait. Van benne mélység és frissesség.

Teljesen más lehet a bankszféra szabályos közegében létezni, mint abban a szabálytalan, „underground” világban, ami a független színházak sajátja. Hogyan tudod a kettőt magadban összeegyeztetni?

Nem biztos, hogy össze kell, ezek inkább kiegészítik egymást. Én sem szabályos vagy szabálytalan vagyok, hanem mindkettő egyszerre van jelen bennem, folyamatosan változó arányban. A lelkem szokatlanra vágyó részének jót tesz a független színházak légköre, ugyanakkor a szabályos közegem biztosítja az életemben a kiszámíthatóságot.

A Maladypéhez hasonló független színházat támogatni, és társulatával dolgozni komoly elhivatottság és felelősség. Az ismert működési nehézségek mire és hogyan inspirálnak projektmenedzserként?

Hiszek abban, hogy teher alatt nő a pálma. A nehézségek kihozzák belőlem a kitartást és a kreativitást. Nem mondom, hogy ez mindig egyenes úton és rövid idő alatt történik meg, de folyamatosan gondolkozom a megoldáson, aztán egyszer, amikor éppen nem gondolok rá, hirtelen megjön a válasz, és tudom, hogyan menjek tovább.

A személyiségedben hozott elő új színeket ez a találkozás?

Úgy vélem, ezek a színek mind megvoltak eddig is, csak nem használtam őket. Az ember ritkán improvizál a pénzügyi szektorban, ott alapvető elvárás a kiszámíthatóság, a megismételhetőség, a rendszerszerűség. A színházban éppen azt szeretem, hogy egyszeri és megismételhetetlen, csak aznap és csak nekem szól. Vagy legalábbis nekem mást mond, mint bárki másnak. És másnap megint valami újat.

Balázs Zolival mindketten Észak-Erdélyből származtok. Jelent ez bármilyen pluszt a ti kapcsolatotokban?

Valószínűleg ebben a tényben gyökerezik az, hogy egy nyelvet beszélünk, de önmagában az erdélyi származás a hasonlóan gondolkodást, a közös értékrendet nem magyarázza. Az a ráadás, az ajándék ebben a történetben.

Mik a hosszabb távú közös terveitek?

Balázs Zoli és Oláh Zsolt első beszélgetéseinkkor öt projektről beszéltek, ebből közösen kiválasztottuk, hogy mivel induljunk el. Az első szakaszgyőzelem a Ludwig Múzeumban tavaly decemberben létrejött Don Carlos volt, amely nem csak modern képzőművészeti környezetbe helyezte a darabot, hanem Csepeli György a hatalom anatómiáját boncolgató előadásával vált teljessé. Ennek tervezzük a folytatását külföldi múzeumokban is. Jelenleg az „Én a szabadságot választottam” című egyszemélyes előadás feltételeit készítjük elő, melyek egy nem mindennapi szerző, nem mindennapi művének nagyon személyes adaptációját segítik majd megvalósulni hazai és nemzetközi terepen, Balázs Zoli tolmácsolásában. Párhuzamosan más projekteket is előkészítettünk, végtelenek a kombinációs lehetőségek, szóval csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki mindebből hosszú távon.

Az interjút készítette: Koroknyai Kata