Pino di Buduo az olasz Teatro Potlach alapítója és igazgatója, amelynek székhelye a Rómától nem messze lévő Fara Sabina-ban van.

A karrierje kezdetén Ön Eugenio Barba tanítványa volt az Odin Színházban?

Pino di Buduo: Igen. 1975-ben, miután először láttam az Odin Színházat és Eugenio munkáit, úgy döntöttem, hogy fél évig Holstebroban maradok tanulni. Az Apám háza című előadásukat láttam Rómában, ahol antropológiát tanítottam az egyetemen. A tanári állásom mellett kezdtem el részmunkaidőben színháznál dolgozni. A színházcsinálás akkoriban inkább hobbinak számított, mint komoly munkának. Az Apám háza előadás után Eugenio tartott egy rövid kurzust, amiben bemutatta a művészetfilozófiáját, a színházról alkotott elképzeléseit, ötleteit. Ezután elhívott magával vacsorázni, ahol én elmeséltem neki a legfrissebb téziseimet a dél-olaszországi varázslókkal, mondákkal, babonákkal kapcsolatban. Mondtam neki, hogy a varázslók rituáléit és a mondák előadásának teátrális jellegét veszem alapul a színészekkel való közös munka során. Eugeniot érdekelte a dolog, mert pont abban az időben sokat tartózkodott Dél-Olaszországban és akkoriban kezdett közös munkába az ottani emberekkel. Eugenio felajánlotta, hogy én és a kollégám, Daniela csatlakozzunk egy szemináriumához, amelyet Holstebroban fog tartani. Így is lett. Kitanultuk a fizikai színházi metódusokat és együtt dolgoztunk velük Jean Genet Cselédek című darabján. A szeminárium vége felé Eugenio megkérdezte, hogy mégis mit szeretnék csinálni? Megmondtam neki, hogy létre szeretnék hozni egy kis társulatot valahol Olaszországban. Akkor mesélt nekem először Fara Sabina-ról.

Ő már ismerte ezt a helyet?

P.B.: Igen, ő beszélt nekem róla először. Mondta, hogy van egy kis falu nem messze Rómától, kb. 300 lakója van és szerinte pont alkalmas helyszín lenne egy színház létrehozására.

A Hostelbroban tanultak szolgáltak modellként a fara sabina-i színház létrehozásákor?

P.B.: A fizikai színház, igen. Megtanítottam a színészeinknek azokat az akrobatikus mozdulatokat és színházi technikákat, amelyeket mi Danielaval Dániában tanultunk. Emellett elkezdtünk improvizációra épülő előadásokat csinálni. Minden így kezdődött és persze azzal, hogy a helyiekkel jó viszonyt alakítottunk ki. Ez nagyon sok időbe telt, ugyanis a ők nem könnyen fogadják be a kívülállókat. Van egy férfi, aki 45 éve él Fara Sabina-ban, és a helyiek még mindig nem kezelik őt helyiként. Sokat agyaltunk azon, hogy milyen kapcsolatot próbáljunk kialakítani velük.

Amikor ebbe az egészbe belekezdtek, mindenki olasz volt a társulatban?

P.B.: Nem, olaszok, svájciak, németek vegyesen voltak. Már a kezdet kezdetén nemzetközi csapat volt. De a sokféleség nem zavarta a helyieket, mert látták, hogy keményen dolgozunk, hogy elkötelezettek vagyunk, nem pletykálkodunk, nem folyunk bele a helyiek apró-cseprő dolgaiba, és barátságosak vagyunk. Egy év elteltével kezdtek el érdeklődni, hogy mit is csinálunk ott, bezárkózva abba a kolostorba? Végül tartottunk nekik egy három órás bemutatót.

Az utcai performanszokat Ön találta ki, vagy ezt is az Odinban tanulta?

P.B.: Eugenio „utca színházáról” csak néhány képet láttam Dániában, de persze sokat beszéltünk róla. Az igazság az, hogy a külső performanszok akkoriban még az Odin számára is kísérleti jellegűek voltak, Barba inkább arra használta őket, hogy kapcsolatot alakítson ki a helyiekkel. Nálunk is fontos szempont volt, hogy ezek révén kapcsolatba kerüljünk Fara Sabina lakóival. Jó módja volt annak, hogy elfogadtassuk magunkat. Az ilyen jellegű előadások a sok színes jelmezzel, a zenével segítenek abban, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz. Ezek célja nem a történetmesélés, hanem hogy láthatóvá tegyük a várost, felhívjuk magunkra az emberek figyelmét és élettel töltsük meg az utcákat. A helyiek elfogadták ezt.

Voltak Fara Sabina-ban hagyományai az utcai performanszoknak?

P.B.: Nem. Ez abszolút új volt nekik. Jó módszer volt arra, hogy hidat építsünk a helyiek és magunk között. Antropológusként végeztem, így pontosan tudom, hogyan lehet kapcsolatot építeni különböző kultúrák között.

Nagyon érdekes, amit mond, mert én úgy tudtam, az antropológusok pont hogy nem teremtenek kapcsolatot a „másik” kultúra képviselőivel, mert attól félnek, hogy tönkreteszik a megfigyelést, a tanulmányozás élményét. Más antropológusok analizálnak és próbálnak objektíven közelíteni a vizsgált kultúrához, míg Ön személyes kapcsolatot alakított ki velük.

P.B.: Az utcai performanszok, a viselkedésünk, a fiatalokkal való közös munka csak az első lépés volt a kapcsolatteremtésben. A későbbiekben próbáltunk támogatásokat szerezni, hogy nagyobb eseményeket is meg tudjunk szervezni a városban, például konferenciákat. Az helyiek jöttek és velünk együtt tanultak, mi pedig Japánból, Indiából, Baliról és Amerikából hívtunk előadókat. Az emberek Fara Sabina-ban érezték, hogy itt valami elkezdődött...

szerző: Ian Watson (részlet), fordította: Koroknyai Kata

Forrás: http://books.google.hu/books?id=5Qg_kNTSEQwC&pg=PA159&lpg=PA159&dq=pino+di+buduo+interview&source=bl&ots=xvdM4tCdv1&sig=HylP65oD1T-VybMAE99XujXWHU8&hl=hu&sa=X&ei=bx-aUtXaAsfnygPntIDYCg&ved=0CDIQ6AEwAA#v=onepage&q=pino%20di%20buduo%20interview&f=false