Koroknyai Kata: Az idei évad nagy részét külföldön töltitek. Mekkora kíváncsiságot tapasztaltok kinn a munkátok iránt?

Lendváczky Zoltán: Nem látok nagy különbséget a külföldi és az itthoni fogadtatás között. Szerencsére máshol is sokan kíváncsiak a Maladypére, ami feltölti az embert. Kinn talán koncentráltabb figyelem irányul ránk, hiszen a közönség csak egyszer találkozhat velünk és talán több a szakmabeli nézőnk, mivel az utazásaink leginkább fesztiválmeghívásokhoz kötődnek. Itthon többnyire hűséges törzsközönségünk előtt játszunk. A pozitív fogadtatás mindenhol nagy örömöt jelent, csak másként próbál meg minket az idegen és az ismerős közeg.

Orosz Ákos: A Maladypében arra próbáljuk magunkat kondícionálni, hogy mindenféle körülmények között megálljuk a helyünket, tudjunk reagálni a váratlan helyzetekre, be tudjuk építeni a minket érő impulzusokat a játékunkba, képesek legyünk bánni az energiánkkal és intenzív jelenlétet tudjunk teremteni számunkra ismeretlen terepen is. Mindig az a fontos, hogy milyen viszonyba kerülünk egymással a színpadon, hogy mennyiben tudunk partnerek lenni. Ha sikerül valódi figyelemmel, tudatos játékossággal kísérni egymást és saját magunkat, akkor gyakorlatilag mindegy, hogy egy trabantban adunk elő egy jelenetet, vagy az Empire State Building tetején. A nézők figyelme is nagyrészt rajtunk múlik, legyenek akár magyarok, vagy indiaiak. Külföldön a külső kondícióink változtak meg.

K.K.: Külső kondíciók alatt az anyagi, illetve műszaki feltételeket érted?

O.Á.: Többek között. Nem az tette ránk a legnagyobb benyomást, hogy az alaptevő munkafeltételek teljesültek – bár ennek is nagyon tudtunk örülni-, hanem az, hogy ha megkötöttünk egy megállapodást, nem volt kérdés, hogy mindenki tartja magát hozzá. A nekünk tett ígéreteket mindig komolyan vették. Itthon nem ezzel szembesülünk, mint függetlenek...

K.K.: Melyik országban éreztétek magatokat a legjobban?

L.Z.: Nekem India és Hollandia rettentően tetszett, bár összehasonlítani sem lehet a kettőt. Izgalmas volt csatangolni a flamand sikátorokban. Jó volt látni, hogy milyen egyszerűen élnek Delhiben, hogy az emberek tudják, nincs minden rendben a világban, az ő világukban sem, ezt mégis tudomásul veszik, és szemmel láthatóan belső derűvel viselik. Ezt irigylésre méltónak találtam.

O.Á.: India tényleg hatalmas kalandot jelentett, de bevallom, miután megérkeztünk még egy-két napig dolgozott bennem némi feszültség. Szinte féltem, amikor kiléptünk az utcára, mert folyamatosan meglepetések értek, szokatlan arcok, hangok, szagok jöttek szembe, az összes érzékszervünk valami újjal ismerkedett. Valahogy azt éreztem, sosem tudhatjuk, mi fog történni a következő pillanatban, zúdult ránk az élmény... Minden országban más darabbal szerepeltünk, ezért mindegyik út teljesen más hangulatban telt, szóval volt alkalmunk a rácsodálkozásra. Nekem nagyon tetszett Ljubljana és Amszterdam is.

L.Z.: Talán Lengyelországban és Hollandiában volt a legjobb a Maladype fogadtatása.

O.Á.: Ez előadásfüggő is.

L.Z.: A Tojáséj például nonverbális előadás, adott esetben könnyebben szólítja meg a nézőket...

K.K.: Szerintetek a szöveges előadások nyújthatnak olyan élményt a kintieknek, mint a magyar közönségnek?

O.Á.: Azt hiszem igen. Sokat turnézott az Übü király is, járt Prágában, Bukarestben, Teheránban. Mivel pörög benne a szöveg, nagy koncentrációt igényel a közönségtől. Mégis volt olyan néző, aki elárulta, hogy egy idő után levált a szövegről, mert az az energia, amit sugároztunk olyan erősen hatott rá, hogy nem bánta, ha nem olvassa végig a feliratot, anélkül is értette, miről van szó. Ezek a visszajelzések bizonyítják azt a feltételezésünket, hogy a fal a színpad és a nézőtér között a különbözőségeinktől függetlenül lebontható. Egyébként, ha külföldre megyünk, mindig megpróbálunk kicsit alkalmazkodni, megtanulunk egy-két mondatot az adott nyelven, megpróbálunk játszani azzal, hogy felolvasunk egy részt a feliratból, olyan kiszólással élünk ami reflektál a helyi viszonyokra. Ezek a gesztusok közelebb hozzák az előadást a közönséghez és lehetőséget adnak arra, hogy közvetlenebbül is érintkezzünk velük.

L.Z.: Az Übüben például magyar celebek nevei is elhangzanak, ezért külföldön a helyi, aktuális hírességeket emeljük be az előadásba.

O.Á.: Az előadásaink soha nem egy síkon mozognak. A szöveg mellett meghatározó a formaviláguk, mozgáskultúrájuk. Ha a néző nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, hogy minden szót felfogjon, hanem átadja magát az élménynek, akkor esélyt ad magának arra, hogy a maga egységében lássa a darabot, így olyan élménnyel gazdagodhat, mint egy magyar néző. Mi is néztünk kint olyan előadást, aminek nem értettük a szövegét, de hamar kiderült számunkra, hogy csak úgy csinálnak a színpadon, mintha történne valami, vagy valódi történésnek vagyunk tanúi. Szerintem ennek az az oka, hogy a hamisság áttetszővé válik a színházban.

K.K.: A Mester és Margaritát román színészekkel együtt hoztátok létre. Mennyit tanultatok egymástól?

L.Z.: Rengeteget! A Mester és Margarita nekem nagyon érdekes tapasztalat, mert még nem játszottam ekkora koprodukcióban. Azt hiszem az első nagy megpróbáltatás és sikerélmény is a nyelvi korlátokból fakadt, abból, hogy angolul, németül, románul, illetve kézzel, lábbal kellett megértetnünk magunkat egymással. Már a munka kezdetén rendkívül szimpatikussá vált számomra, hogy a román kollegák mennyire bevállalósak, szabadon, bátran próbálnak, folyamatosan feszegetik a határaikat. Mi is erre törekszünk, a román színház bizonyos tekintetben mégis expresszívebb, mint a miénk.

O.Á.: Az első egy hónapban konkrét szövegekkel nem is foglalkoztunk, tehát egy ideig senki sem tudta, milyen szerepet fog játszani az előadásban, de mindenki kipróbálhatta magát mindenben. A próbaidőszak első fele valóban azzal telt, hogy megpróbáltunk kialakítani egy közös nyelvet, hogy a huszonegy román színész és mi hárman magyarok megtanuljunk egymásra figyelni. Az összehangolódásnak az is része volt, hogy megismertük egymás munkamódszerét, rájöttünk, hogy mi olyasmit képviselünk, ami nekik merőben újat nyújt. Ahogy említettem, a Maladypében fő szempont, hogy mindig résen legyünk és frissen reagáljunk a másikra. Ez nem volt magától értetődő a román színészek számára. Idővel el kellett dobniuk a kliséiket és modorosságaikat, fel kellett venniük egy újfajta tempót, de nekünk is újra kellett gondolnunk az eszköztárunkat.

K.K.: A megszerzett tapasztalat hogyan hasznosulhat más darabokban?

O.Á.: Erre nehéz válaszolni, mert minden rendezőnek megvan a saját stílusa, a színésznek pedig az a dolga, hogy kövesse az utasításait és maximálisan megtöltse a szerepét a saját valójával. Van, akinél a rendezés abban merül ki, hogy ’oldjátok meg gyerekek’, van, aki úgy tesz, mintha rendezne és van, aki a színész gyengeségeit, ötleteit, erős pillanatait egyaránt képes a próbafolyamat során szervesíteni. Ez azon is múlik, hogy az alkotók mennyiben találnak egymásra. Szerintem a megszerzett tapasztalat az emberen alakít, a színészi eszköztárban nem feltétlenül mutatkozik. Már csak azért sem, mert az őszinte pillanatoknak és a tapasztalatnak nem mindig van közük egymáshoz. Ha úgy megy fel a színész a színpadra, hogy ott elintéznivaló dolga van önmagával és a társaival, akkor mindegy, milyen tapasztalatból, milyen stílusban játszik, mert a valódi energia úgyis a jelenlétében mutatkozik meg.

L.Z.: Ugyanakkor a munka élménye segíthet abban, hogy "életben tartsuk" azokat az impulzusokat, amelyek közösen értek minket a román kollegákkal. Azt gondolom, hogy a Mester és Margaritát egyikünk sem fogja csak úgy kipipálni, mert jó találkozás volt.

K.K.: Összebarátkoztatok?

L.Z.: Igen! Ezt jó kimondani! Szórakozóhelyekre, kávézókba jártunk együtt, beszélgettünk, együtt éltünk, a minap például együtt főzőcskéztünk.

O.Á.: Az egyik színésztársunk meg akart tanulni gulyást főzni, hogy tudjon valami magyaros ételt csinálni. Kábé tizenöten összegyűltünk és mi megpróbáltuk őt tanítani. Végül valami lecsó és gulyás közti paprikás krumpli lett belőle, de mindenkinek nagyon ízlett.

L.Z.: Szinte minden országban szereztünk barátokat...

O.Á.: Sokszor előfordul, hogy ha valaki megismer minket külföldön, később is eljön megnézni a Bázist, mert kíváncsi arra, hogy a saját közegünkben hogyan működünk. Indiában például találkoztunk egy magyar származású lánnyal, akinek egy tanárnője ajánlotta a Maladypét, ő pedig az ottani barátainak szólt, így végül szájról-szájra járt a hírünk. Ezek a történetek mind jobbkedvre derítenek bennünket.

K.K.: Ha választani lehetne, hogy inkább a hazai közönségetek növekedjen, vagy a külföldi utak száma, hogy döntenétek?

L.Z.: Ú, én nem választanék, mert mindkettőt szeretném. A nemzetközi szereplések azért fontosak, mert lehetőséget adnak arra, hogy sokfelé bemutatkozzunk és ezáltal új hatások érjék a csapatot. De mindennek kell hogy legyen alapja, gyökere, és ez a saját játszóhelyünk, a Mikszáth téri Maladype Bázis.

O.Á.: Én az első variáció mellett döntenék, mert Magyarországon szeretek élni. Itt vannak a barátaim, a családom, a szerelmem, tehát a gyökereim és a kötődéseim, ezek már szinte kitesznek egy embert. Annak örülnék, ha itthon lennének olyan körülménynek, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy teljesértékű alkotónak érezhessük magunkat. Különben kimegy a ház az ablakon...

Szerző: Koroknyai Kata