Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Lukács Ivett Andreával, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

Hogyan kerültél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, majd Budapestre a Maladype társulatába és az ÖT KAPU kutatóprogramba? Milyen volt ez az út?

Miskolci születésű vagyok, érettségi után kerültem fel Budapestre a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába, ahol Színész II. szakon tanultam három évig. Az iskola elvégzése után ajánlották nekem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Mesés Gáspárral, aki már a Nemes Nagyban is osztálytársam volt – és aki az ÖT KAPU programban is kutatótársam -, megbeszéltük, hogy elintézzük a szükséges papírokat, és elmegyünk szerencsét próbálni Marosvásárhelyre. Felültünk a vonatra, felvételiztünk, és örömünkre mindkettőnket felvettek. Amikor tavaly végzősök lettünk, az osztályfőnökünk B. Fülöp Erzsébet meghívta Balázs Zoltánt, hogy rendezze meg a vizsgaelőadásunkat. Ekkor találkoztunk Zolival először. Köszönhetően a rendelkezésünkre álló próbaidő rövidségének (huszonnyolc nap alatt raktuk össze az Augusztus c. előadásunkat), Zoli energikus személyiségének és a rá jellemző munkamódszer komplexitásának, igen intenzív próbafolyamatban volt részünk. Visszagondolva, nem tudom, hogyan történt, de nagyon hamar összeállt az előadás. A sikeres januári marosvásárhelyi bemutató után nemsokára turnéra indultunk, és júniusban, amikor a pozsonyi ISTROPOLITANA Fesztiválon játszottunk, Zoli felvetette, mi lenne, ha együtt maradna a csapat és közösen kutatnánk az általa már megfogalmazott ÖT KAPU színház-metodikai koncepció elméleti és gyakorlati részleteit a Maladypében. Egyértelmű volt, hogy igent mondunk!

Mi fogott meg Zoli máshonnan közelítő szemléletében? Hogyan élted meg a hamar elért sikereket és a számos nemzetközi fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét?

Egyetemistaként észrevettem, hogy a testünket, mint kifejezőeszközt kevéssé használjuk, és inkább a szövegcentrikus színjátszás a meghatározó irány. A magyar nyelv gyönyörű és rengeteg lehetőséget hordoz magában, de sokszor éreztem, hogy verbális megnyilvánulásaim valahogy nincsenek összhangban a mozgásommal és a testbeszédemmel. Olyannyira lefoglalt az írott szöveg szavak általi megjelenítése, hogy megfeledkeztem arról, hogy van egy testem is, amelynek segítségével ellenpontozni vagy alátámasztani tudom a bennem megfogalmazódó gondolatokat és szándékokat. Egy ideje az is foglalkoztatott, hogy tudnék-e vajon szöveg nélkül működni a színpadon? A nonverbális színészi eszközökre épülő Augusztus emiatt is rendkívüli ajándék. Én például nem szeretek táncolni, de a próbafolyamat alatt, illetve az előadások folytonos változásai során a görcsök, amik ezzel kapcsolatban bennem voltak teljesen lebomlottak. A színházi fesztiválok pedig rendkívül fontosak, mert általuk van igazán lehetőségünk megmutatni a nemzetközi közönségnek és szakmának, hogy hol tart a színészoktatásunk, a színházról alkotott elképzeléseink gyakorlati megvalósítása és nem utolsó sorban a saját, egyéni fejlődésünk. Szerintem elengedhetetlen látni más országok színművészeti egyetemistáinak előadásait és különféle workshopokon személyesen is megtapasztalni azt, hogy ők milyen színházi nyelven nevelkednek.

A Maladypében Huszár Syilvia foglalkozik a színház nemzetközi megjelenéseivel, és Zolival együtt nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a külföldi lehetőségekre és tapasztalásokra.

Igen, Zolinak és a Maladypének nagyon jó kapcsolatai vannak nemzetközi téren. Ennek köszönhetően tudtunk egyetemistaként Románián kívül más országokban is bemutatkozni. Syilvi fantasztikus abban, hogy a színházat, minél több nemzetközi fesztiválra eljuttassa. Budapest, Prága, Pozsony és Nagyszeben után idén ősszel már Mariborban, a Borstnik Nemzetközi Színházi Fesztiválon játszottuk az Augusztust.

Minden fesztiválon volt arra lehetőségetek, hogy ne csak a próbákkal foglalkozzatok, hanem megnézzétek a többiek előadásait is?

Szlovéniában sikerült egyetemista előadásokat látni és nagy szerencsénk volt, hogy a nagyszebeni SIBFEST-en megnézhettük Eugenio Barba The Tree című rendezését, ami egészen zseniális volt! Hatalmas élmény volt élőben látni ennek a színházi legendának az előadását és megtapasztalni azt a közvetlenséget is, amivel fogadott minket. Meghatározó volt a vele való találkozás! Zoli nagyon fontosnak tartja, hogy vendégjátékaink alkalmával mi is láthassunk más társulatokat.

Mi az, amit még magadénak érzel Balázs Zoli gondolkodásában?

Szeretem, azt, ahogy látja és láttatja a világot. Sokszor elmondja például, hogy egy társulat annyit ér, amennyit utazik. Az adott színházi műhely eredményei így nem oldódnak fel egy belterjes közeg mindennapi rutinjában és a különböző színházi kultúrákban szerzett tapasztalatok által tagjainak szélesebb lesz a látóköre is. Abszolút egyetértek vele, az én életemnek is fontos része az utazás, a kaland. Brightonban dolgoztam két nyáron át és van két bátyám is, akik külföldön élnek. A velük töltött idő mélyen beépült a mostani személyiségembe. Zolinál nagyon fontos még a teremtő gondolat; azt jelenti, hogy hagynunk kell megszületni és organikusan megfogalmazódni belső felismeréseinket, amelyek arcunkon majd automatikusan tükröződnek.

Jártál külföldön színházban?

Igen, az egyik testvéremmel megnéztük Londonban a Charlie és a Csokigyár című előadást. Én alapvetően nem rajongok a musical műfajáért, de ez az előadás annyira varázslatos volt, hogy minden előítéletemet elfeledtette velem. Hihetetlen munka volt benne és elképesztő színvonalon volt kivitelezve, mind látványtechnikailag, mind színészileg. Angliában teljesen más a színházi struktúra, sok színházban akár ugyanazt a darabot játsszák napi háromszor is.

Elvégezted a drámapedagógia szakot és az életedben már régóta fontos szerepet játszik a gyerekekkel való foglalkozás, a színjátszótábor is.

Középiskolában pedagógia szakra jártam, de tudtam, hogy a színészet jobban érdekel. Ugyanabban az évben, amikor Marosvásárhelyre felvételiztem, beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának Tanítóképző Szakára is. Aznap, amikor felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, felvettek a Károlira is. Természetesen a Művészeti Egyetemet választottam, ahol szerencsére Tanárképző Intézet is működik, így végül egyszerre végezhettem el a színész szakot és a pedagógiát. A Tanárképző Intézetben mesterszakon gyakorlatot kellett szereznünk, ezért Gazsival (Mesés Gáspár) megkerestük Berekméri Katalin színésznőt, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban működő, a színház önkénteseiből álló MaNóSzok nevű színjátszó kör vezetője. A foglalkozásokon eleinte megfigyelőként voltunk jelen, majd átvehettük a csoport irányítását. Nagyon szeretek gyerekekkel, fiatalokkal dolgozni. Rendkívül nyitottak és rengeteg kreativitás van bennük.

Emellett nyaranta táboroztatsz is.

Igen, általános iskolás koromban, nyaranta, az akkori dráma tanárnőmmel, Sári Katalinnal és a színjátszós társaimmal együtt jártunk drámatáborba. Ez mindannyiunk számára meghatározó időszak volt, és a mai napig szakítunk időt arra, hogy néhány napra lemenjünk közösen Komjátiba. Érettségi után Kati néni megkeresett és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem segíteni neki a táboroztatásban. Boldogan éltem a lehetőséggel. Először nagyon izgultam, hogy vajon képes leszek-e a gyerekekkel megtartani azt az egészséges egyensúlyt, amiben egyszerre vagyok a játszótársuk és a tanáruk. A feladathoz szükséges felelősségről nem is beszélve. Az első alkalmat azonban nagyon élveztem és azóta minden évben visszajárok Tornabarakonyba, ami Borsod megyében egy egészen pici falu. A gyerekek itt szabadon rohangálhatnak, nincs autó, csak természet.

Milyen feladatokat találtok ki az adott hétre? Milyen a tábor felépítése?

Kiválasztunk egy darabot, amit a tábor végén bemutatunk a szülőknek. Általában három korosztályra bontjuk a táborozókat. A legkisebbek egy mesét kapnak, a legnagyobbak pedig, akik már középiskolások, maguk választhatják ki azt a színdarabot, amellyel foglalkozni szeretnének. A középső korosztály tagjai eldönthetik, hogy mesével vagy színdarabbal töltik szívesebben az időt a táborban, de a legfontosabb, hogy örömüket leljék az adott anyaggal való foglalkozásban. A kicsikkel sokat tanulunk együtt szöveget, délelőtt ismerkedős- és drámajátékokat játszunk, aztán szabadidő következik, majd a délutáni próbák. Hihetetlenül ügyesek. Nagyon feltölt a gyerekek őszintesége és játékvágya! Számomra a legnagyobb sikerélményt az okozta, amikor láttam, a különböző játékok során egy visszahúzódóbb gyereket megnyílni. De az is nagy öröm volt, amikor azt láttam, hogy két tizennégy éves lány egyszer csak elkezdte Varró Dani Szívdesszertjét olvasni és elfelejtették a telefonjaikat nyomogatni.

Térjünk vissza egy kicsit az ÖT KAPU programra. Azon túl, hogy ajánlottak nektek egy három évre szóló szerződést a Maladypébe, mi vonzott a kutatóprogramban való részvételben? A drámapedagógia terén miket tudsz elsajátítani és később használni a programból?

Leginkább az vonzott, hogy tovább fejlődhetek, és személyre szabottan foglalkoznak velünk! Sokat nyomott a latba az is, hogy így része maradhatok annak a nagyszerű csapatnak, amelyben az egyetem óta nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és szeretjük egymást. Az a kísérleti szemlélet, amit Zoli képvisel, ritka, egyedi és véleményem szerint nagy szükség van rá a mai színházi életben. Biztos vagyok benne, hogy a módszer elsajátítása után sok mindent tudok majd hasznosítani a drámapedagógiában is. Az ÖT KAPU koncepció által megfogalmazott alapértékek praktikus átadásában pedig biztos segíteni fog a pedagógiai hátterem is.

Hogy álltok most az ÖT KAPU folyamatainak elsajátításával?

Rengeteg minden történik az életünkben az ÖT KAPU által. Sok olyan területet érintünk egyszerre, amelyek összefüggéseit ugyan még nem látjuk át, de úgy érezzük, hogy türelemmel és kitartó munkával napról napra közelebb kerülhetünk majd a valódi színházi értékekre való fókuszálás képességéhez. Minden oktató nagyon inspirál minket és nem kevés tapasztalattal gazdagodunk.

Hamarosan tartotok egy nyílt napot, ahol bepillantást engedtek az ÖT KAPU program eddigi eredményeibe, ismertetitek az eddigi tapasztalatokat és felismeréseket.

Ahogy Zolit ismerem, sok meglepetésre számíthatunk majd ezen a napon... az eltelt öt hónap konkrét feladatainak megismertetésén kívül bármi elképzelhető!

Ha ki tudsz emelni egy olyan szegmenst, ami a legjobban épít, mi lenne az?

Igazából mindegyik. De a TaoMamikkal való közös munka az egyik legizgalmasabb terület. Ez a Tai Chival egybekötött beszédtechnikát is fejlesztő sajátos kurzus kihat a koncentrációnkra, a beszédünkre, a mozgásunkra és nem utolsó sorban önismereti tréningnek is tökéletes. Ennek köszönhetően teljesen más perspektívából látom magamat és a környezetemet.

Milyen hatást vársz a programtól szűkebben, illetve széleskörűen értelmezve?

Visszajutni a színház lényegéhez, hidat képezni régi és új tudás között, érvényes alkotói megoldásokat találni és ezeket a nézőknek is elérhetővé tenni, nem kis feladat. Időt kell hagynunk az alkotásra és természetrajzának vizsgálatára. A pozitív hatásában biztos vagyok, és remélem, hogy több színházi műhely is alkalmazza majd az ÖT KAPU által három év múlva megfogalmazott módszerbeli tényezőket.

Hagyni kell időt, energiát és teret?

Sokszor azt érzem, hogy a különböző alkotók megrekednek a legkézenfekvőbb ötleteknél. Ez a sokkal mélyebb rétegek felfedezésének kárára van. Színészként fontosnak tartom, hogy ha foglalkozom egy anyaggal, akkor minden vele kapcsolatos impulzussal tisztában legyek. Legyen saját véleményem róla, egyéni gondolataim és meglátásaim, és egyáltalán nem baj, ha ezek azonnal nem találkoznak a rendezőével. A lényeg, hogy a közös ügy érdekében felkészülten és hitelesen tudjam ütköztetni őket. Egy egészséges vitából fantasztikus dolgok tudnak születni! Szerintem ez elengedhetetlen része az alkotási folyamatnak.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019. február 06.