„A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is” – Balázs Zoltán a TAO megszüntetéséről

A Maladype Színház vezetője szerint a függetlenek körében érdemes lenne különbséget tenni a komoly múlttal rendelkező társulatok és a pályakezdő csapatok között.

A TAO rendszer átalakítása nehéz helyzetbe hozza a közel tizennyolc éve működő társulatot. A színház vezetője szerint ugyanakkor a mostani helyzet jó alkalmat teremthet a rég szőnyeg alá söpört szakmai kérdések valódi tisztázására és a független színházak helyzetének radikalizálására is. Mindezt szigorúan szakmai alapon, a valódi értékek és teljesítmények figyelembe vételével tartja megvalósíthatónak.

Vissza tudsz-e emlékezni arra, hogy milyen szituációban voltál és mi volt az első reakciód, amikor értesültél a TAO-val kapcsolatos döntésről?

Éppen várakozó állásponton voltunk; meg kellett volna tudnunk, hogy melyek azok a cégek, amelyek fel fogják ajánlani számunkra a nézőszám, illetve a bevétel alapján maximalizált TAO összeget. A TAO támogatás a Maladype működésének közel kéthavi költségeit fedezi. Mivel állandó társulattal és munkatársi gárdával rendelkező színházként tizenhét embert kell eltartanunk, igen jelentős. Kérdéses volt, hogy a majdani támogatókkal, például a MagNet Bankkal hogyan tudunk megállapodni, és mikor kezdjük el a támogatási folyamat lebonyolítását.

Ekkor érkezett a hír, hogy a TAO rendszer megszűnik, vagy átalakul, de hogy pontosan milyen kritériumok alapján fog megtörténni, arról semmilyen érdemi információ nem látott napvilágot; sajnos az elosztás aránya mindmáig tisztázatlan. A kezdeti híresztelésekre nem láttuk értelmét reagálni. Meg szerettük volna várni, hogy egyértelmű tájékoztatást kapjunk. Azóta tudjuk, hogy a színházakat támogató költségvetésről szóló tervezet már elkészült és az EMMI kulturális államtitkára, Fekete Péter felel majd egy személyben a 37 milliárd forintos színháztámogatási keret szétosztásáért.

Mit tudtatok tenni az eddig előfordult váratlan helyzetekben?

Tudomásul véve a megváltozott helyzetet, alternatív forrásokból próbáltunk finanszírozási megoldást találni. Csak úgy lehet kezelni ezeket a váratlan körülményeket, ha folyamatosan készen állunk a változásra és többféle túlélési stratégiával rendelkezünk. Fel lehet ezt fogni egyfajta kreatív, kirakós játéknak is, de hazardírozni nem lehet egy művészileg és strukturálisan is kiszámítható működésben gondolkodó társulattal. Bevételeink egy jelentős részét külföldi turnéink, vendégszerepléseink teszik ki, nagyrészt ennek köszönhető, hogy még életben vagyunk. Meghatározó kérdés számunkra, hogy az újragondolt rendszerben a TAO kifizetés milyen feltételekhez lesz kötve, kik részesülnek majd belőle, és hogy ebben az új csomagban lesz-e helye (és milyen helye lesz) a függetleneknek, a magánszínházaknak és a kulturális fesztiváloknak.

A honlapotokon olvasható, hogy esetetekben egy önmagát mindig újrafogalmazni képes társulatról van szó, és a mindenkori változásra a színházcsinálás természetes folyamataként tekintetek. Érvényes ez a megállapítás a mostani helyzettel kapcsolatosan is?

Mint tudjuk némely földi életforma egyáltalán nem fény- és oxigéndús környezetben tenyészik, hanem forró vízben, lúgos vagy savas talajban található, mindazonáltal élnek, léteznek. Saját színházi viszonyainkra lefordítva: tartást és erőt ad, hogy alkalmazkodásunknak köszönhetően a független társulatok között mi még a „túlélők” közé tartozunk. Ha igazán szembenéznénk az előző TAO rendszer okozta visszaélésekkel és szakmai anomáliákkal, valamint az egész ügy felelősen és körültekintően lenne megvizsgálva, akkor ez a mostani helyzet a teljes előadó-művészeti támogatás rendszerének újragondolásával akár pozitív változásokat is hozhatna.

Régóta húzódó strukturális kérdésekben is rendet lehetne tenni. Megtörténhetne például a függetlenek közti szelekció és kiemelhetnék végre azt az öt valóban társulatként működő függetlenszínházi műhelyt, amelyek sok éve lehetetlenül alacsony és kiszámíthatatlan anyagi támogatás mellett mutatnak fel komoly szakmai eredményeket itthon és külföldön. Képtelenségnek tartom, hogy 2019-ben a Maladype ugyanabban a helyzetben van, mint azok az éppen induló, pályakezdő csapatok, akik legtöbbször csak egyetlen esemény erejéig szerveződnek össze. Ez nem azt jelenti, hogy idővel ezekből az egyszeri színházi kalandokból nem nőheti ki magát egy-egy komolyan vehető, számottevő együttes, de mi, akik ezt a folyamatot már végigcsináltuk, tapasztalatból tudjuk, hogy ehhez rengeteg minden szükséges, elsősorban hosszú távú szakmai és működési koncepció, tervezés.

Nem hiszem, hogy a jövőre tizennyolc éves Maladypétől bárki is elvitatná, hogy újító jellegű előadásaival és sajátos színháznevelési programjaival jelentősen hozzájárult a magyar színházművészet jelenlegi karakteréhez, ezért is érzem méltatlannak azt a másodlagos jellegű bánásmódot, amivel minket és a független színházi szféra hozzánk hasonlóan meghatározó alkotóműhelyeit illetik. Időszerű lenne újragondolni az átlátható anyagi és szakmai támogatás értékalapú rendszerét és komolyan venni az elszámoltatást.

Milyen kritériumokat kellene szerinted ehhez megállapítani?

Nagyon konkrétakat. A társulatok hiteles szakmai elképzelésekre épülő hosszú távú működési terveket mutassanak fel, de ne csak papíron, hanem a mindennapi színházi valóságban is érvényes, számon kérhető módon. Képesek legyenek működésük fenntartására és annak fejlesztésére is; legyenek érdekeltek komplex színházi folyamatok megvalósításában és eredményeik minél szélesebb körben való visszaforgatásában. Strukturális-szellemi stratégiájukban legyen helye az innovatív ötleteknek és megoldásoknak, kommunikációjukban pedig a többgenerációs közönséget megszólító egyenes, dinamikus és aktív hangvételnek.

A hatékonyság legmeghatározóbb mérője azonban az, hogy szakmai szempontból mit tud az adott társulat érvényes gyakorlati javaslatként hozzátenni a kanonizált nagy egészhez. Az öt valódi működést felmutató független színház kiemelése mellett fontos lenne az is, hogy a tervezhetőség és a működés biztonsága érdekében ezek a társulatok rendelkezzenek is a működési támogatásukkal a vonatkozó periódus elejére. A korábbi években már több alkalommal látott nyilvánosságot erre reagáló írásos javaslat, mégsem történt semmi. Erről szól a 2018. április 12-én megjelent, Indokol a kuratórium című írás is.

Ebből arra következtetek, hogy vannak a kormányzat közelében olyan emberek, akik jól átlátják ezt a helyzetet.

Igen, vannak szakmai grémiumok, kurátorok, államtitkárok és miniszterek is, akik évről évre ugyanezt javasolják. Eredménytelenül. Szakmán belül mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a függetlenek közül mely együttesek igazán működőképesek, és melyek azok, amelyek tényleg rendszeres vendégei a külföldi fesztiváloknak. A TAO rendszer megváltoztatásának szándéka többek között azért nyert teret, mert az előadó-művészeti szervezetek közül voltak, akik csúnyán visszaéltek a külföldi fellépések során felmutatható pszeudo nézőszám „vattázott” adataival és így plusz támogatási összegekhez jutottak. A probléma az, hogy nem csak azok lettek számon kérve, akik miatt ez az egész ügy felrobbant, hanem azok is meg lettek bűntetve, akik a maguk lehetőségeihez képest tisztességgel tették adolgukat. A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is.

Mi lehetne erre a megoldás?

A legkorrektebb az lenne, ha a felelősöket elszámoltatnák, és azoknak, akik nem voltak a piszkos játék szereplői, megadnák a lehetőséget, hogy hozzászóljanak a TAO rendszer elosztásának újragondolásához. Most úgy tűnik, hogy a Filmalap példáját követve, a színházművészet alkotóközösségeinek TAO támogatását is egy közös kasszába érkező TAO felajánlások szétosztásával kívánják megoldani. De, hogy ez a döntés pontosan kiket és hogyan érint, még nem tudjuk. Azt hallani, hogy leginkább a nemzeti és a kiemelt intézményeknek fog kedvezni. Rólunk, függetlenekről senki nem ejt szót. Azt is fontos megemlíteni, hogy a TAO körül kavargó porfelhő szépen elfedte azt a tényt, hogy az NKA produkciós pályázatai 2018 őszén nem kerültek kiírásra. Arról sem beszélünk, hogy a 2019/2020-as működési pályázat kiírása már egy hónapos csúszásban van a tavalyi dátumhoz képest.

A bemutatók szempontjából hogyan érinti a Maladypét a kialakult helyzet?

Bízom benne, hogy az idei évadra tervezett két bemutatónk közül az egyik, Euripidész Trójai nők című darabja, Szabó K. István rendezésben még meg tud valósulni. A sorsfordító háborúk közepette a különböző női princípiumokat a középpontba helyező mű igen aktuális és társulatunk színésznőinek is méltó feladat. Külön öröm, hogy a készülő előadásban vendégművészként Varga Máriát is láthatja majd közönségünk. Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnője április elején kerülne bemutatásra az én rendezésemben. Ebben a TRIP Hajóra tervezett előadásban már együtt játszana a társulat mind a tizenkét színésze, de ennek a vállalkozásnak a sorsa az említett okok miatt még bizonytalan.

A szakma hallgatását ti hogyan élitek meg?

Nincs túl pozitív tapasztalatunk a különböző szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel kapcsolatban. Pár éve kiléptünk a FESZ-ből is, mert úgy éreztük, hogy a mi érdekeinket egyáltalán nem képviseli. A színházi társadalom szövete is igen szakadozott. Szükségesnek tartom, hogy elérkezve egy új kor, új dimenzió kezdetéhez, a kialakuló új színházi létformáról közösen tudjunk és akarjunk gondolkodni, de nem kedvelem a megmondó emberek erőszakos megnyilvánulásait és az önmagukat „szakmai szócsöveknek” kinevező üzengetőket sem. Véleményem szerint minden indulatos és meggondolatlan nyilatkozat rendkívül káros szakmánk közös ügyeit illetően. A valódi szakmaiságot számomra egyetlen dolog jelenti: a következetes és elmélyült kereső-kutató munka. Az, hogy a színházművészet fejlődésének érdekében mennyire vagyunk képesek művészi és emberi szolidaritásra, az ösztönző és integratív alkotói folyamatok tudatos elindítására és azok minél szélesebb körű kiteljesítésére, megőrzésére.

Törekszünk-e egyáltalán a múlt igazságainak és a korunkra jellemző színházi folyamatok lényegibb megértésre, a konszenzusra, a dialógusra. Ma ismét időszerűnek érzem a világhírű japán író, Misima Jukio a XX. század derekán megfogalmazott sürgető felszólítását, amely a művészetek túlpolitiztáltságának veszélyére hívja fel a művészek figyelmét: „Itt az idő, hogy a művészek visszatérjenek a művészethez!” Talán nekünk is el kellene gondolkodnunk azon, hogy miért is foglalkozunk színházcsinálással; üzleti és önös érdekek irányítják mindennapi színházi tevékenységeinket vagy mélyebb, rétegzettebb elszámolnivalónk is akad a Színház lényegével, amit nem tekinthetünk csupán fogalomnak vagy tárgynak. A 2018 szeptemberében általam elindított ÖT KAPU elnevezésű korspecifikus színház-metodikai program többek között ezeket a színházművészeti és technikai kérdéseket vizsgálja hét fiatal pályakezdő színésszel.

A honlapotokon az is szerepel, hogy kizárólag pályázati forrásokból tartjátok el magatokat. Ennek az interjú sorozatnak az eddigi beszélgetőpartnerei mind azt mondták, hogy ezek a pályázati források annyira csekélyek, hogy nem nyújtanak elegendő fedezetet még egy produkció előállításához sem. Ti hogyan tudjátok ezt megoldani?

Irgalmatlan sok munkával és edzett idegrendszerrel. Megpróbálunk mindenhová pályázni. Felelősen gondolkodva, a jelenleg ránk érvényes játékszabályok közepette nincs más választásunk. Kialakultak bizonyos egyéb pénzszerzési metódusok is, de ezek érvényesítéséhez tudatosan építkező támogatói stratégiára és folyamatosan bővülő kapcsolati hálóra volt szükség. Nem kis energiával építettük fel a sajátosan maladypés támogatási programokat. A korábbi TAO támogatások egy részéből tudott megvalósulni például a nagyon sikeres Én is a Maladypét nézem elnevezésű plakátkampányunk is. Tudomásul vettük, hogy az életben maradáshoz nekünk újabb és újabb befektetőket kell megszólítanunk. Ha mindenki csak egy kis összeggel járul hozzá társulatunk projektjeihez, abból már egy nagyobb is összejöhet. Ez persze egyáltalán nem oldja meg az éves működési költséghiányunkat, de időnyerésre alkalmas.

Van egy olyan embered, aki csak ezzel foglalkozik?

Nálunk mindenki multifunkcionális, mert szükséges és így gazdaságos. A pályázatokat ugyan még nem a színészeink írják (bár láttam erre működő példát külföldön), és munkatársainknak sem kellett még beugraniuk valamelyik előadásunkba, de fontos, hogy társulatunk tagjai sok mindenhez értsenek és, hogy gyors, rugalmas helyzetmegoldó képességekkel rendelkezzenek.

A színészek hangulatát milyen irányban befolyásolja ez a helyzet? Érzékeled az egzisztenciális félelmet rajtuk?

Egy független színház társulatának állandó tagjaiként sajnos az évek alatt hozzászoktak a jövőjüket érintő bizonytalanság rendszeres jelenlétéhez. Tudják, hogy problémamegoldó csapatnak a tagjai, és ha már rendelkezünk rájuk vonatkozó, érvényes információval, akkor azt időben megosztjuk velük. Addig arra koncentrálnak, ami a próbákon és az előadásokon a legfőbb feladatuk. Ehhez a speciális életformához olyan képlékenységre és folyamatosan megújuló bizalomra van szükség, ami a maladypés színészeket megkülönbözteti a más társulatok-béli színészektől.

Ha a mai nappal meg kellene mondanod azt, hogy meddig látod biztosítottnak a Maladype jövőjét, akkor milyen dátumot mondanál?

Március közepéig. Mindezt úgy, hogy a szeptemberben szerződtetett fiatalokat érintő kiadásokat sikeresen le tudtuk választani a színház működési költségeiről. Tavaly nyáron nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy három éves tehetségmentő és gondozó programunkba meghívtuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának hét tagját. Köszönhetően azonban néhány lelkes támogatónknak, és különösen a TRIP Hajó igazgatójával, Magács Lászlóval (rendező, színházigazgató, az Átrium elindítója – a szerk.) kialakított hosszú távú együttműködési koncepciónknak, az idei évadra még sikerült a pályakezdő színészeink kutatómunkájához szükséges forrást biztosítani. Magács László felismerte az ÖT KAPU koncepció jelentőségét és egyfajta szakmai mentora és mecénása lett a programban résztvevő junioroknak.

Van válaszod arra, hogy a TAO-val kapcsolatos intézkedésnek mi lehetett a célja?

Több lehetséges válaszom is van, de abban bízom, hogy az átalakítás legfőbb törekvése az, hogy egy átláthatóbb rendszer működtesse majd a közös kasszából szétosztásra kerülő garantált támogatási összeg célbajutását. Véleményem szerint egy igényesen és korszerűen újragondolt TAO elosztási rendszernek nem lehet egyetlen kiindulópontja a nézőszám maximalizálása. Az igazi változást az jelentené, ha az érintettek számára a TAO támogatás mértékét egyéb szakmai kritériumok, valódi értékek és teljesítmények is meghatároznák. A fejlesztésre szánt TAO támogatás is nagyon fontos szerepet tölthetne be.

A decemberben megszületett kormányhatározatból nem derül ki, hogy a függetlenek mire számíthatnak.

Valóban. Tudomásul kéne venni, hogy a függetlenek között vannak kezdők, és vannak a pályán több éve eredményesen működő csapatok, akik kilátástalan körülmények között is bizonyítani tudták életképességüket. Ez a tény már önmagában is erőteljes szűrője lehetne egy rég óta esedékes és szükséges redukciós folyamatnak. A regisztrált szervezetekre vonatkozó működési és támogatási feltételeket is újra kellene gondolni.

A Maladype egy közönség felé nyitott színház. Többek között minden előadás után közönségtalálkozóra kerül sor, ahol meg lehet beszélni a látottakat. Ezeknek a beszélgetéseknek az alkalmával érdeklődik-e a közönség az után, hogy mi lesz veletek?

Mindig megkérdezik, hogy mi a helyzet a társulattal és mi lesz velünk; az is előfordult már, hogy előbb kaptunk tőlük számunkra hasznos információt, minthogy mi magunk hivatalos forrásból értesültünk volna róla. Szemmel tartanak minket, figyelik a változásokat. Olyan nézőnk is van, aki rendszeresen, havonta átutalt összeggel támogatja színházunkat. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy közönségünket bevonjuk alkotói folyamatainkba és megosszuk velük a mindennapi működésünket érintő gondokat is.

A régi időkre jellemző mecenatúra-rendszer újjáéleszthető a ma Magyarországán?

Éleszthető, ha létezik valahol korunk Prométheusza, aki megosztja majd a lángot a mecénás istenek és az alkotó emberek között. Intelligencia, érzékenység, empátia, szakmai igényesség és nem utolsó sorban gyakorlati tapasztalat és kapcsolati tőke kérdése. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert fennállásunk közel tizennyolc éve alatt már találkoztunk ilyen kaliberű támogatókkal, és nagyon sokat köszönhetünk nekik.

Ha előállna egy olyan helyzet, hogy a társulat nem tudna tovább működni, akkor Neked milyen személyes terved van a jövőre nézve?

Olyan régóta küzdünk már az életben maradásért, hogy igazán gyakorlott „helyzetkezelők” vagyunk. Különböző vészforgatókönyveink vannak. Fellapozzuk valamelyiket, és egy kis kockázati faktorral színesítve megpróbáljuk majd kivitelezni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mi minden körülmények között túl fogjuk élni ezt az időszakot, mert ha nincs támogatás és nincs pályázat, ez egyszerűen lehetetlen. Gyakorló színházvezetők pontosan tudják, hogy minden hosszú távú művészi koncepció nélkülözhetetlen feltétele a stabil működést segítő adminisztrációs és pénzügyi fedezet.

A XXI. században enélkül nem lehet fejlődni és fejleszteni sem; nem tudjuk biztosítani állandó játszóhelyünk bérleti költségeit, a minőségi munkához szükséges infrastrukturális hátteret és művészeink tiszteletdíját sem. Nevünk jól cseng külföldön és nemzetközi megjelenéseink által aktív résztvevői lehetünk a világszínházi történéseknek, de közeledve a jubileumi évhez szeretném, ha a Maladypét végre itthon is megbecsülnék és több éves működésünk és eredményeink alapján biztosítva látnám a minket megillető kiemelt működési összeget. Egyszerűen, azért mert kiérdemeltük.

Rácz Anna, Szinhaz.hu, 2019. január 26.