Küzdés az élet. Hatalmas, téglalap alakú, világos, tatamiszerű küzdőszőnyeg a játéktér. Ennek két rövidebb oldalán, kör alakú lyukakba állítva kétféle méretű, bambusznádat formázó, üreges rudak. A játszók (nők és férfiak) ugyanolyan fekete jelmezben, mely könnyű anyagból készült, laza, így lehetővé teszi a majdani (igen sok) mozgást, az akrobatikába hajló gyakorlatokat, az olykor cselgáncsra emlékeztető, tatamira illő küzdelmeket. (A díszlet és jelmez Gombár Judit tőle megszokottan funkcionális és minimalitásában is esztétikus munkája.)

A címben jeleznem kellett, hogy nem pusztán Georg Büchner 1836-ban született filozofikus komédiájáról van szó, hanem annak különleges változatáról. Először e címre gondoltam: Balázs Zoltán Leonce és Lénája. Ez azonban nem lenne pontos. A Maladype – Találkozások Színháza vezetője ezúttal az eddigieknél is radikálisabban bízta a próbák során a társulat alkotókészségére, fantáziájára az előadás sorsát, a Bárka Színházban látható Leonce és Léna tehát ízig-vérig a Maladypéé.

A színészek a darab mind a huszonöt jelenetére négy, azaz összesen száz változatot hoztak létre (oly módon, hogy a szerepek is cserélődnek az egyes variációk között), ezekből láttunk a bemutató estéjén több mint harmincat. Beszámolóm legpontosabb címe tehát ez lenne: A Maladype Leonce és Lénája, ahogy a premieren előadatott. Balázs Zoltán ugyanis feltalálta, hogyan alkothat a rendező adott készletből minden este más és más előadást. Sajátos narrátorként – gondolom, aktuális érzései és a színi játék formálódása szerint – választ a variációk közül, sőt, a nézők is kérhetnek újabb változatot, így egy-egy jelenet akár többször, különbözőképpen is látható. (E módszernek volt előzménye. Tim Carroll rendezte meg úgy a Hamletet a Bárka Színházban 2005-ben, hogy minden este „kisorsolták”, melyik szerepet melyik színész játssza, és a nézők által vitt kellékek is aktívan befolyásolták a játékot. Hamlet – egyetlen fix szereplőként – Balázs Zoltán volt. Abban a produkcióban azonban – a mostani Leonce és Lénával ellentétben – sok volt az improvizáció, és a rendező nem vett részt az előadásban.)

De vissza a szőnyegre, ahol küzdés az élet, ahonnan a játszók féktelen és féken tartott energiája árad a közönségre. A bemutatón alighanem az első választható jelenet volt a legnagyobb hatású. Talán éppen, mert az első: váratlan és meghökkentő. Szavakkal semmit sem értünk belőle, hisz a szöveg svédül hangzik el, annál többet érzünk. Egy erőteljes férfiember oktat, dresszíroz egy törékeny lányt valamire – egy nádrúd segítségével. Fejet a nádhoz ütni, nádat egyre messzebbről elkapni, ordítani: ezek a leckék. Páll Zsolt és Simkó Katalin bámulatos intenzitása emeli szimbolikussá, félelmetes voltában széppé az akciósort.

„Egész létem foglalata ez a pillanat” – szikráztatja fel a szerelmi boldogság lényegét Leonce a világirodalom egyik legszebb mondatában. „Istenem, mit vétettem, hogy mint egy iskolás gyerekkel, újra meg újra felmondatod velem a leckét” – fogalmazza meg a napi rutin unalmát a világirodalom egy másik legszebb mondatában. A gondolkodó és művész, aki mindezt megírja, huszonhárom éves. Néhány hónap múlva halott. Büchner féktelen és bölcs fiatalságát adekvát módon közvetíti ez a fiatal társulat. A Büchner megalkotta cselekményt viszont alig, a figurákat is csak módjával és igen speciálisan: ezt is el kell mondanom, ha becsületes akarok lenni magamhoz és az alkotókhoz (márpedig írni csak úgy érdemes). A nem teljesen egységes színvonalú (bár többségükben jó) jelenetek töredékek maradnak, nem képeznek ívet, és végeredményében az előadás nem kelt katarzist. Hacsak a színészi teljesítőképesség kitágítása, a cselekvések lenyűgöző kidolgozottsága, az előadói koncentrálás fegyelme nem.

Ilyen mérhetetlen erőfeszítés, küzdés kell az élet dolgaihoz? – gondolkodik el az ember, ha e Leonce és Lénát látja. A színészethez mindenesetre, ha a Maladype tagja vagy. Jutalmad a jól elvégzett munka öröme. Ez látszik a társulattagok arcán a tomboló siker tapasztaltán. Meg is érdemli ezt a fogadtatást a már említett, nagyszerű Páll Zsolt és Simkó Katalin, a Leonce-monológot pusztán jelbeszéddel és mozgással interpretáló, elmélyült Bakos Éva, a koboldszerű játékosságtól a férfiagresszivitásig terjedő skálát szenvedélyesen és okosan végigjáró, végigközvetítő Tompa Ádám és a náluk nem csekélyebb odaadással, kreativitással játszó Orosz Ákos, Papp Zoltán, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla. (Ki ne hagyjam Mogyoró Kornélt, aki ütőhangszeresként rendszeres remek résztvevője a Maladype-előadásoknak.) A küzdések sorából emlékezetes marad még Simkó Katalin Leonce-monológjának nádrudakat egymáshoz dörzsölő mániákussága, Tompa Ádám „vendégmondatokkal” („Lángosképű állat a babám” – Nagy Feró és a Bikini) operáló, lábával, karjával, egész testével egyre több nádat egyensúlyozó, bravúros Leonce-monológja mellett az a sokatmondó jelenet, amikor Papp Zoltán Leonce-a minden lépést csak „szolga-filozófusa”, Valerio (Páll Zsolt) kéz- és lábfején, testén képes megtenni.

A 2004-es Négerek és a tavalyi (a Bárka Színházzal koprodukcióban megvalósított) Vihar jelentékenyebb, katartikusabb alkotásnak tűnik a Maladype útján, mint ez a premier. Ám társulatépítésben, művészi kutatómunkában fontos állomás Leonce és Lénájuk is, mely szerencsére a közönséget sem hagyja élmény nélkül.

Harmat György, Tiara Magazin, 2008