Balázs Zoltán az előadás elején elmeséli a Leonce és Léna "tartalmát". A címszereplők ismeretlenül elmenekülnek egymás és a közéleti felelősség elől, hogy aztán sorsszerűen egymás karjaiba fussanak. Büchner kábé két tucat laza jelenetet írt meg, a Maladype Színház színészei mindegyiket négyféleképpen tanulták be, és esténként annyit játszanak el közülük háromórás időkeretben, amennyit a rendező megbeszél a közönséggel. Nem drámai egész, csak mozaik. Ronconi is kimazsolázta a Peer Gyntöt, Strehler a Faustot. A Leonce és Léna eleve mozaikos, expresszív darab, inkább költőien verbális, mint cselekményes, kínálja magát az eljárásra.

Kétszer négy színész egymással szemben (a nézőtéri lelátók között) sorakozik föl fegyelmezetten a ruganyos szőnyegen, mint a tornacsarnokban, amíg a rendező nem szólítja őket a következő gyakorlathoz. A szőnyeg két végén leszúrt hosszú bambuszrudakat használják segédeszköznek, dobással, kalodába zárással, egy-egy szereplő karjainak, lábainak körültűzdelésével mintegy megnehezítik számukra a szövegmondást. A fizikai színház erős koncentrációt, tempó-ritmust, pontosságot és partnerkapcsolatot igényel. Kemény munkát mindenekelőtt, lemondást a kényelmes sztereotípiákról. Mivel nem a valóság utánzása a cél, hanem a felszín mögötti belső realitás megteremtése (a láthatatlan láthatóvá tétele, ahogy Brook mondja), nem a történet elmesélése fontos (nincs történet), hanem egy-egy részlet képzeletszerű, a színész pszichofizikai képességeire korlátozott (kiterjesztett) megjelenítése. Ketten dialogizálva úgy kelnek át a mocsáron, hogy egyikük a földön tekereg, másikuk a partnerébe kapaszkodva többször körbejárja a testét, anélkül, hogy a szőnyegre lépne. Ha ugyanazt az epizódot két változatban látjuk, lehetséges egy tragikus és egy komikus verzió - értelmezés kérdése. Bambuszrúddal lehet megalázni, felszabadítani, spirituális áhítatot létrehozni, hajót építeni (orrában a kultfilmet parodizáló sellőfigurás szimbólummal). Lehet popkulturális mitológiákon humorizálni (az egyik jelenetnek Britney, a másiknak Mission Impossible a címe), a verbalitást érzékileg felfogni (az egyik monológ svédül, a másik arabul hangzik el), a rigorózus önfegyelmet föloldani a közönség bevonásával (bárki lehet Leonce és Léna).

Miről szól a Bárkában töltött este? Hiszen sem az akrobatikus, sem az erotikus, sem a sportteljesítményről nem szólhat, azokért a cirkuszba, a Moulin Rouge-ba és a Sportarénába megyünk. A színház tartalma - a színész milyensége is - csak a teljes előadás részeként ítélhető meg. Ők nyolcan - Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Orosz Ákos, Papp Zoltán, Páll Zsolt, Tompa Ádám - nem a szakmai teljesítményükkel hatnak, nem is azzal, ahogyan "megoldják" ezt vagy azt, hanem a készenlétükkel. Töredékekből világokat építettek (a sajátjukét, valamint a darabbeli Popo és Pipi birodalomét), amelyek determináltak. Ők maguk kiszolgáltatottak - a birodalmi, a rendezői és a nézői önkénynek -, s egyúttal szolgáltatnak. Öntudattal viselik. Rezzenéstelenül. Méltósággal. Az előadás végén megenyhülnek. Kettőnket a nézőtérről beengednek a maguk birodalmába. Ők ketten is az egész töredékei. Ők is felkészülhettek, valószínűleg megbeszélték velük a szünetben. Ők sem akarták ezt a találkozást, mégis létrejött. Magányok találkozása, kissé bátortalanul, feszengve, mint Büchnernél. Vagy ez is csak egy variáció? Az a szép benne, hogy nem tudni.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2008