A Bárka Színház Stúdiójának ajtaját 19 óra 8 perckor nyitották ki. A rendező barátságos eligazítása 19.12-kor, a jobbára workshopnak bizonyuló előadás 19.16-kor kezdődött. Egy szünetet tartottak. A Leonce és Léna 22.04-kor ért véget, 22.11-ig sokszor szólította meghajláshoz a színészeket a hosszú taps. Az adatok (május 9., az esztendő 130. napja, bemutató) pontosak, de csupán tájékoztató jellegűek.

Tájékoztató jellegűek, mert bármelyik más estén lehet jóval rövidebb vagy jóval hosszabb a Leonce és Léna, beiktathatnak két vagy három szünetet, sőt elvileg futhat szünet nélkül akár éjfélig a kurta három felvonásnyi komédia (fordította Thurzó Gábor és Rónay György). Az eredeti és közhírré tett rendezői elképzelés szerint ugyanis a Maladype Színház nyolc tagja a próbák során változatokat fogalmazott a jelenetekre, és "a közönség előtt, nyilvánosan »küzdenek meg« egymással a közösen színpadra állított jelenetvariációk »játszási jogáért« egy speciális koncentráltságot igénylő játék segítségével". Csakhogy a premieren Balázs Zoltán rendező ezt a lehetőséget a jövőbe tolta, s az előző napi főpróba közönségének reakcióira hivatkozva arra biztatta a nézőket: egy-egy jelenet lefutása után, amennyiben kedvük van hozzá, kérjenek-válasszanak a mutációkból, újráztassák a helyzeteket más színésszel, színészekkel.

Az originális terv módosítása nem vétek, a tényleges választáshoz azonban nincsenek meg a feltételek. A - mint hallottuk - legalább száz felhalmozott epizódnak még a munkacímeit sem ismerjük. A Büchner-darab a maga folyamatosságában nem képződik meg. A Maladype deklaráltan a közösség erejében bízó színházi csoport, tehát nem jön szóba a sztárszínészek iránti érdeklődés mint a választás motivációja. S az is szinte lehetetlen, hogy a publikum egyetértően "rendeljen" jelenetet. Alig is történt más, mint tétova egyéni kezdeményezések bemondása. Ezeket Balázs Zoltán konkretizálta, máskor - sokszor - ő ajánlotta (azaz rögvest választotta) a tárház valamely elemét. Sem a nézői kérés, sem a rendezői döntés ellen nem enged vétót az udvariasság, s persze nem is tudhatjuk, mit vétózunk. (Ebből a metódusból támadt mind a feszengő áldialógus, mind az a bicegő vita, amelyben e sorok írója kedve ellenére, megszólítottként volt kénytelen részt venni.) Az újszerű, ugyanakkor kidolgozatlan koncepció (Balázs épp a saját "kikiáltói", "műsorközlő" szerepkörét nem rendezte meg) önmaga ellen fordult. (21 óra után a közönség már nem is aktivizálta magát és a rendező is engedte "egyvariációsan" futni a produkciót.) A látottak közül nem szívesen maradtunk volna le a "Pisilős" elnevezéssel illetett találkozási kép koreografikus humoráról, zenei derűjéről, léleklátó pontosságáról. Viszont a "Monológ" Bakos Éva-féle (szöveg nélküli, szép és hatásos) változata mindig is csak választható lesz, mert előtte egy szöveges eljátszás szükséges a megértéshez.

A találkozás, a monológ (és a többi) bír ugyan kifejthető tartalommal, ám ez nem elsősorban a Büchner-műből ered, hanem a létküzdelem, a döntés, a szerelem, az elfogadás általánosított, tragizált költői kifejezésének részben mozgásszínházi megjelenítését célozza. Méltányolható (bár hamis) alkotói kijelentés, hogy a Leonce és Lénát "annyiszor színre vitték, hogy [egészében] nem érdemes megint megcsinálni", de ha így van, nem szerencsés időnként idézni, magyarázgatni, amit nem látunk. (Nevezetesen: a Popó-birodalom nevű parányi országból - melyet az eb is átfut - a trónörökös a szabad akaratra hivatkozva elinal az uralkodás és a kötelező frigy elől, majd a véletlen folytán, s immár szabad akaratából ugyanazt a nőt, a Pipi-birodalom hercegnőjét szemeli ki, s aligha háríthatja el az országlás kötelmét.)

Amit látunk? Esetlegességében, töredékegész voltában áttekinthetetlen és csapongó színvonalú, összességében vonzó és szabályozott (feltételezhetően egy "ideális" változatot is magában rejtő) csapatmunka. A szín fehér négyszögébe ferdén tűzdelt bambuszrudak ligete, a mezítláb játszó színészek fekete próbaruhája (Gombár Judit finom, gondos díszlet- és jelmezvilága) keleties hangulatot kelt (bár épp ezzel nem közöl semmit). A kihúzható rövidebb s főleg a hosszabb rudak voltaképp bármivé átlényegülhetnek (harsona, kopja, látcső, szócső, íróvessző, hímvessző stb.). A közreműködők sorozatosan megküzdenek a kellékkel, egymással és önmagukkal is. Szerelmi viaskodás, a "miért?"-et firtató létharc, test test elleni csata izzasztja a címszereplőket és társaikat. Az országnevekből is következik a fiziológiás és animális hangoltság, a főalakok love storyjából (és előéletéből) a szexualizáltság. A szöveg felhangozhat idegen nyelveken, erős tájszólásban, énekelve, nyelvi jeleket mellőző metakommunikáció által (és bizonyára még másként is).

A Bárka-Stúdió hőlégkamrájában a nyolc egyenrangú színművész - Orosz Ákos, Papp Zoltán, Páll Zsolt, Tompa Ádám, Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin - és a velük együtt színen levő ütőhangszeres, Mogyoró Kornél keményen, katonásan végzi a dolgát. (Sajnos az épp feladat nélküli színészek gyakorta kiesnek a játékból: szemlélődnek, mint egy színházi kurzuson.) Sejthető-érezhető, mi mindent vittek bele személyesen az egyéni ihletettséget felszívó-hasznosító, helyenként nagyvonalú rendezői formaparancsba. Tiszta, értelmező szövegmondásuk még kulcsmondataival sem hoz lázba, olyannyira a közhelyesség felé tartanak sokszor e kérdések és szentenciák (s oly gyakori a kiáltás, sikítás eltúlzása, az illusztratív, artisztikusságba vesző fogás). A bambusz markolásával, ölelésével, emelésével, egyensúlyozásával végzett szimbolikus mutatványok jóval eredetibbek, titoktelibbek, és rendezőt, színészt közösen dicsér a számos fekete testszobor, mely egy vagy több emberi korpusz csavarodásából, birkózásából, összeforrásából jön létre. Amikor az erősen szorgalmazott "közönségszavazatok" nem tördelték szét e nem hétköznapi "beavató színházi" kísérletet, a Balázs Zoltán által diktált-komponált rend sokkal megnyerőbb lett (az "Óriások"-jelenettel és a suta ráadás-befejezés kedvességével). Másfelől igaz: valódi érdekességnek az számítana, ha a játékszituációk, darabelemek periódusos rendszerét teljességében szemlélhetnénk, a variációkat egymásra "olvashatnánk", a lehetséges kapcsolódásokba magunk is beavatottként kapcsolódhatnánk.

Írásomra a premier befejezte után száznegyvennégy perccel tettem pontot. A szöveg tájékoztató jellegű. Nem remélem ugyan, hogy egy "parányi birodalom" két-három napra kivesz a mindennapi munkából, és sokadmagammal (mint a régi görögöknél) elereszt arra a Leonce és Léna-szeánszra, melyről a bemutató csak kis részben volt képes informálni, de az előadás alakulásáról a jövőben is igyekszem tájékozódni.

Tarján Tamás, kultúra.hu, 2008