A Bárkán bemutatott, s az új évadtól a Thália Új Stúdiójában játszott Leonce és Lénának a harcias elutasítástól a forró rajongásig mindenből kijutott. Nincs ebben semmi meglepő; ez a sorsa az olyan előadásoknak, amelyek mást és máshogy mondanak, mint a többség.

A nagyszámú, erősen széttartó elemzést lakonikus tömörséggel fogja egybe Zappe László, amikor a Népszabadságban megjelent kritikája végén így összegez: „Mondhatjuk, hogy ez a játékosság merő öncél, meg azt is, hogy itt a színház vége. De azt is, hogy éppen ez a kezdete.” Szokatlannak tűnhet a két végpont nagyvonalú összemosása, holott pontosan erről van szó. Ha akarom, a Maladype eddigi, a szakma részéről hol gyermeki örömmel, hol fagyos lenézéssel fogadott színházcsinálási tapasztalatainak kvintesszenciáját, korábbi eredményeik izgalmas továbbgondolását látom a színen; ha akarom, akkor gyökeresen új irányt fedezhetek fel – ráadásul egyes szakírók szerint nem csupán a megújuló társulat, de az egész hazai színházi életben is.

És akkor még egy szót sem ejtettünk Büchnerről. Ez sem véletlen persze: a kiindulási alap valóban a Leonce és Léna című darab, ám annak huszonöt jelenetét négy-négy verzióban tanulta be a nyolc színész. Az így előállt száz variációból választhatnak a nézők – a bemutató környékén még a rendező, Balázs Zoltán hathatós közreműködésével. Az előadást éppen ezen a pontján érte a legtöbb kifogás: „...a tényleges választáshoz nincsenek meg a feltételek. A... legalább száz felhalmozott epizódnak még a munkacímeit sem ismerjük.” (Tarján Tamás) Pap Gábor szerint „a helyzetet megoldaná, ha az alkotók ’étlappal’ szolgálnának, amely tartalmazná az összes elkészített verziót. Nemcsak azért, mert a jelenetek munkacímei már önmagában komoly vonzerővel bírnak (Jakuzzi, Britney, Csehszlovák robot, Mission impossible stb.), hanem azért is, mert így jobban átélhetnénk a műegész ideáját, s hátha kedvünk támad a kimaradt jelenetekből más alkalommal csemegézni”.

„A Leonce és Léna eleve mozaikos, expresszív darab, inkább költőien verbális, mint cselekményes, kínálja magát az eljárásra” – ismeri el Koltai Tamás a szokatlan metódus létjogosultságát, melynek végeredményéről MGP így számol be: „Elfelejtjük olvasmányelőzményeinket. Láttuk-e a darabot máskor. Tudunk-e róla, vagy most ismerkedünk vele. Emberi áramkörök, pontos figyelmek középpontjába kerülünk.”

Mert ha mindez, vagyis az emberi tényező nem működne, akkor az előadás is befuccsolna. Azonban a Maladype-féle „töredékegész” (Tarján Tamás), vagy „vállalt töredék” (Herczog Noémi) MGP szerint éppen a játszó személyektől válik „roppant erotikus” előadássá: „a nyolc játszó összpontosításától, egymásba kulcsolódva behatoló tekintetétől. Jelenlétük intenzitásától.” A kritikákat egymás után olvasva a szakírók véleményében is játékosságot vélhet felfedezni az olvasó: míg MGP a Maladype nyolc színészének „jelenlétéről” szól, addig Koltai Tamás csupán (?) „készenlétüket” ismeri el. „Töredékekből világokat építettek..., amelyek determináltak. Ők maguk kiszolgáltatottak – a birodalmi, a rendezői és a nézői önkénynek -, s egyúttal szolgáltatnak. Öntudattal viselik. Rezzenéstelenül. Méltóságggal.”

Az alázat szinte mindegyik elemzés visszatérő, alaposan körüljárt terminusa. Pap Gábor maratoni futókhoz hasonlítja a „saját teljesítőképességük határait feszegető” színészeket, Herczog Noémi szerint pedig a színen érzelmi és fizikai határhelyzeteket látunk. A cirkusz – egyébként az értékelésekben szintén többször visszatérő – képzete itt kapcsolódik a látottakhoz, hiszen a kötéltáncosért épp úgy izgulunk, mint akkor, amikor azt látjuk, hogy a színész fizikai fájdalmat is képes önmagának okozni, ha ezen múlik a jelenet hatás(osság)a.

Apropó, testi szenvedések: a leginkább táncelőadásokról író Török Ákos egész elemzésének alapjává teszi a fizikai színház fogalmát, melyet Koltai Tamás is megemlít: „A fizikai színház erős koncentrációt, tempó-ritmust, pontosságot és partnerkapcsolatot igényel. Kemény munkát mindenekelőtt, lemondást a kényelmes sztereotípiákról.” Török a színészek kivételes testi-lelki igénybevétele kapcsán jegyzi meg: „Van abban valami pontosan meg nem határozható módon megrázó, ahogy a játéktér szélén állnak szólításra várva, egyre fáradtabban, akár a játszó társakra nézve, akár háttal nekik, de mindvégig szenvtelen tekintettel. És amikor Balázs Zoltán vagy a nézők úgy döntenek, akkor bemennek a színre...”

Jászay Tamás, Revizoronline, 2009