A Vareso Aver nevû cigány színház bemutatta Eugene Ionesco Jacques vagy a behódolás címû drámáját. Ebben az állításban egy valóban lényeges elem, és annak vonzataként egy kevésbé lényeges, mondjuk úgy, különös információ van még. A fontosat mondanom sem kell: a Vareso Aver nevû cigány színház bemutatta. Az ember felkapja a fejét. Ha teszem azt itt a Katona József Színház neve állna, hát még csak meg sem rezdülnénk. Színház, színház. Egyik jobb, másik rosszabb, bemutatókat tartanak - ez a dolguk. A cigány színházzal azonban másként állunk. Felvonjuk a szemöldökünket, és világnézetünktõl függõen gyanakodva vagy lelkendezve reagálunk. De bizonyos, hogy senki nem marad közömbös a hír hallatán.

A Vareso Aver elõadása már a plakáton kezdõdik. Nagy lehetõség és nagy teher. A magyarországi cigány színház ötlete már igazolta magát a Vérnász elõadásával. Nem volt könnyû dolguk, és mégis nem volt igazán nehéz dolguk. A darabválasztás ugyanis segített értelmezni a cigány színház ötletét. Lorca, szenvedély, belsõ tûz. Könnyebb volt e közhelyeket összekapcsolni a cigányokra vonatkozó közhelyekkel. A darab maga értelmezte a színház létét. Most, a második bemutató estében más a helyzet. A darabválasztás kérdéseket indít el, melyek végén az utolsó, hogy végül is mi köze a cigány színháznak Ionescohoz? Azaz: mit akarnak a cigányok a színháztól? Látva az elõadást, biztos vagyok benne, hogy egy súlyos állítás született, amikor a társulat Ionesco mellett döntött. Még akkor is, ha abban a pillanatban ezt senki nem tudta pontosan. De az is meglehet, hogy mindenki tisztában volt mindennel. Egy abszurd drámát eljátszani Budapesten, a nyolcadik kerületben egy közepes méretû teremben, nagy rózsás függönyök és cigány festõk õrjöngõ, színes képei között óhatatlanul demonstratív tetté válik. Sûrû, tartalmas és karakteres akcióvá. A színház, amely a plakáton kezdõdött, lám a Roma Parlament termébe belépve, az elõadás kezdete elõtt folytatódik. Mire az elõadás megkezdõdik, már régen gondolkozunk, kérdéseket teszünk fel magunknak, és válaszokat fabrikálunk: zajlik a színház a fejünkben. Tíz perccel a kezdés után aztán már minden összeér mindennel. Minden, ami a fejünkben jár, azt az elõadás generálja. A színészek minden mozdulata és hanglejtésük minden fordulata az elõadás logikáját szolgálja, a cselekményt építi, és közben minden perc magáról a színházról, magáról a cigány színházról is szól. Az elõadást nézem, és egy-egy ötlet olyan távolra visz, ahol csak szociológusok járnak.

Balázs Zoltán rendezõ ugyanis olyan természetességgel nyilvánítja ki színházról való elképzeléseit, és ezt olyan határozottan teszi, hogy az ember vele villámgyorsan eljut annak belátásáig (amit azért eddig is gyanított), hogy a színház egy és oszthatatlan, és hogy cigány színház az, amit cigányok játszanak, vagy még inkább, amit cigányul játszanak, de leginkább az, amit annak mondanak a benne lévõk. Ionesco abszurd drámája, a Jacques vagy a behódolás részben cigány nyelven megy a Tavaszmezõ utcában, de ez majdhogynem lényegtelen. A fontos az, hogy érvényes színházi gondolatokat fogalmaz meg az elõadás, amelyek nyelvben gyökereznek, de gesztusban is, mozdulatban, mimikában és ritmusban. Ez az elõadás nagy erõssége. Mint egy természettudományi kísérlet: elindítunk egy folyamatot, és figyelünk benneteket, hogy meddig tudjátok követni. És ha logikusan tesszük meg minden következõ lépésünket, ha érzelmileg és intellektuálisan is pontosak vagyunk, akkor meglátjátok, addig jöttök velünk, amíg mi akarjuk. Amikor már azt hinnéd, hogy semmi fogódzkodód sincs, mert nem érted a nyelvet, mert más cigány dialektust beszélsz, vagy egyáltalán nem beszélsz cigányul, akkor még mindig visz elõre a színészek kifejezõereje. Amikor már elveszni érzed magad Ionesco abszurd vadulásában, és feladnád az egészet, látod megmutatjuk, hogy milyen egyszerûen és tartalmasan átfordítható a darab minden mozzanata egy értelmezhetõ viszonylatrendszerré, amit értesz, mert te is ilyesmiben élsz. Ez az elõadás legnagyobb érdeme. Balázs Zoltán nem veszíti el a fejét, nem hagyatkozik tetszetõs, de valótlan megoldásokra, hanem mindent visszavezet életszerû helyzetekre. Ezzel lehetõséget ad a színészeknek, hogy pontosan dolgozzanak, és lehetõséget ad a nézõknek, hogy ha akarják, gondolkozzanak. Az elõadás csak ott fárad el néha, ahol Ionesco is elfáradt, ahol ô ismétel, ott a társulat is helyben jár, de ez szerencsére ritkán fordul elõ. A rendezõ és a társulat munkája nyomán a darab egyszerû, de tanulságos dolgokról beszél: a konvenciókkal szembeni ellenállás szépségérõl, a kitartásról, a vergõdésrõl, ami addig tart, amíg meg nem értjük magunkat, és a szerelemrõl. A színészek úgy dolgoznak, mintha együtt tanulták volna a mesterséget. Pedig van közöttük, aki nem is tanulta. Nagy dolog ez. Erõ van ebben az elõadásban, és szenvedélyes tehetség, meg munka, és koncentrálás. Balogh Rudolf, Bogdán Árpád, Dévai Balázs, Dragan Ristic, Fátyol Hermina, Molnár Erika, Parti Nóra, Sárközi Krisztina és Soltész Erzsébet. Õk mûködtetik az elõadást kemény és nagy színpadi tudással szinte megszakítás nélkül Oláh Zoltán kannaritmusára, Gombár Judit díszletében és kitûnõ ruháiban.

Egy valóságos produkció. Cigány színház. Érvényes színház.

Orsós László Jakab, AmaroDrom, 2001