Magával ragadó felnőttmese arról, hogy milyen kisszerű a nagyság, hogy milyen az, amikor a szerelem címszó alatt minden összekeveredik, és nemek harcává csökevényesedik az is, amiben valami nemesnek kellene lennie, miközben egy pillanatig sem kérdéses, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig igazából nincs is, csak megvezetett és megvezető, jobb meg rosszabb játékos. Mert mindenki játékos, aki a játékszabályokat írja, az is, és aki elszenvedi azokat, az is.

Ebben az előadásban mindenkinek a szíve érez, csak olykor irányt téveszt, ahogy az öreg Marcelina azt kedélyesen megjegyzi, miután majdnem kizsarolta a fiatal, jóképű Figaróból, hogy elvegye feleségül, holott ő neki a tulajdon – rég elveszett – fia. Egy biztos: Figarónak szerelem és pénz kell, Suzanne pedig szerelmes belé és hozománya is kinéz, csakhogy Almaviva gróf bár személyesen törölte el az első éjszaka jogát, mégis szíves örömest behajtaná azt Suzanne-on, ha kell – már pedig úgy áll a dolog, hogy kell –, akár zsarolással is. Ennyi éppen elég az egyébként minden tekintetben összeillő, és boldogulni vágyó mátkapárnak, hogy kihasználva a kastélyon keresztül kasul szerető férfiak és nők kusza szövetét, megkísérelje a lehetetlent: a kecske is lakjon jól, meg a káposzta is megmaradjon, sőt, a jóllakás végén legyen inkább több káposzta, mint annak előtte – lesz is, ez sem kérdés.

A vígjátéki-bohózati hősökre olyannyira jellemző bájos szimplifikáltság, egyszerű stílusparódiadömping, könnyed műviség és a témához passzoló pajkosan elnagyoltság az, amit a Maladype igen célirányosan nem vállalt fel, és eldobva a szórakoztatóipari közhelyeket, valódi, összetett, érző-értő-gondolkodó, sorssal megáldott alakokkal, valódi, a szereplők közti sokoldalú kapcsolattal kezdett el operálni, nem valaminek a rovására, hanem valaminek az érdekében, ugyanis ezzel nemhogy elvett volna a vígjátékból, pont, hogy a komplex értelmezés folytán megnyitott sokszínű játéklehetőséget a végletekig kihasználta, amihez minden feltételt megteremt Ungár Júliának a rizsporos kastélymiliőből gondos, de játszi könnyedséggel a mára transzponált színpadi szövege. Hogy a kikerekedett darab Beaumarchais, vagy sem, az előadás szempontjából teljesen mindegy, mert hogy stílusában minden tekintetben a szó legjelesebb értelmében „trendi”, és a felépített karaktereken pont ugyanolyan kifogástalanul állnak, mint Benedek Mari bérházi helyszínnel elegánsan polemizáló jelmezei. A mese így tud túlnőni saját magán, és így tud elkezdeni mozogni egy olyan térben, amiben ez a történet nem egyszerű szerelmi adok-kapokká, hanem egy rend mentén szerveződő érzelmi-hatalmi káosszá válik, amit főhőseink hivatottak a saját jól felfogott érdekükben mielőbb helyre tenni.

Az út persze vicces és szeszélyes, de a gőg, a hiúság, a féltékenység, a kisstílűség és a vágy által meghatározott játéktéren flippergolyóként ide-oda vergődő hősök nem a véletlenszerűség áldozatai, valahonnan jönnek és valahová tartanak, Zsótér Sándor rendező pedig főként e köré szervezi az előadást. Ligeti Kovács Judit ennek megfelelően nagy utat jár be az zavart, önbizalmától megfosztott, megalázott feleség és a nőiességében ismét kitejesedő grófné között, Tompa Ádám farkavezérelte Almaviva grófja a hatalmi jólét gőgös kényelméből kénytelen folyton azzal szembesülni, hogy hiába a hatalom, nem ő játszik, hanem vele játszanak. Orosz Ákos Figarója alulról jött, és messze jutott; pont annyira eszes és tehetséges intrikus, mint Tankó Erika Suzanne-je, nem véletlen, hogy úgy izzik a levegő kettejük között, a nagyobb intrikus díjáért folyó harc pedig férfi és nő harcává nemesül, ahol a tét olyan mámorító, mint amilyen emésztő a féltékenység és a vágyott a győzelem. Ezt a győzelmet keresi Marcelina is, Törőcsik Mari pedig a kislányosság, könnyed kegyetlenség, és büszke öntudat szélsőségei között olyan kegyetlen pontossággal és bravúros stílusérzékkel lavíroz, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy ezt a nőt szeretni kell vagy sem. (Nem tudjuk nem szeretni.) Fátyol Kamilla Fanchette-je kislányosan és vakon szereti Faragó Zénó kamaszosan görcsös Chérubinját, Páll Zsolt felelősséget kerülő Bartholót játszik, Lendváczky Zoltán pedig az összes többi szerepben (ami nem tartozik bele a szerelmi sokszögbe) frappánsan és ötletesen játszik. Mindez egy első emeleti bérház egyik szobájában a Mikszáth téren, néhány lámpa meg jelzésértékű díszlet és kellék között történik.

(Igazából nincs is hiányérzetünk. Csupán egy apró gesztus marad kissé kibontatlan. Ha néhány mondat nem lenne olyan nagyon áthallásos a mai politikai-közéleti helyzetre, szinte észre sem vennénk, de Orosz Ákos Figaro monológjában a hatalomról és a hozzá fűződő viszonyáról beszél kiemelten és erőteljesen; arról, hogy ő egy tehetséges ember, aki sok mindenben kipróbálta már magát, sokféleképpen próbált boldogulni, de mindig ellehetetlenítették, aztán megtört a hatalom súlya alatt, megpróbált a barátja lenni, de az kihasználta őt, visszaélt a bizalmával, és így gyakorlatilag minden lehetőségét elvették, minden próbálkozása dugába dőlt. S az elhangzottaknak bizony minden előzménye benne van Orosz Ákos játékában: a tét, a csalódás élménye, a gyorsaságra, pontosságra, hibátlanságra törekvés, ám ez ellenpont nélkül marad: Tompa Ádám erősen ragaszkodik a naiv és ártatlan meseszerűséghez, ebből az aspektusból nem emeli újabb szintre Almaviva grófot, nem válik azzá a hatalommá, ami Figarót végül arra kényszerítette, hogy tehetségét aprópénzre váltsa. Azonban könnyen lehet, hogy most egy másik előadásról beszélünk, tegyük is ezt zárójelbe.)

A kép színes, az előadás pedig rendkívül szórakoztató és meseszerű, amiben nem a jó és a rossz, hanem férfi és nő, szerelem és vágy feszül egymásnak, hogy egyrészt ne tudjuk ostoba közhelyekkel elintézni a témát, másrészt lássuk, hogy szórakoztatni úgy is lehet, ha komolyan veszünk minden kimondott szót, ettől még minden lehet könnyed és légies. Ez a Figaro amilyen komplex, annyira könnyen fogyasztható, és mint ilyen, ritka madár – nagyon is érdemes megnézni közelebbről.

Zsedényi Balázs, 7óra7, 2011