Elemek megjelenítése címkék szerint: szilágyi ágota

Fordította: Illyés Gyula 
Rendezte: Szabó K. István

A trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak.

S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Szereplők:
Hekabe: Varga Mária m.v.
Andromache: Huszárik Kata
Heléna: Szilágyi Ágota
Kasszandra: Tankó Erika
Talthybiosz/Menelaosz: Bödők Zsigmond

Alkotók:
Rendező: Szabó K. István
Díszlettervező: Szabó K. István
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Zeneszerző: Ovidiu Iloc

Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis

Az előadás időtartma: 100 perc

Támogatók: EMMI, NKA

(Igaz történet alapján)
Út a szabadságba. Legalábbis ebben bízik az a 937 zsidó, aki 1939 májusában útra kel. "Engedélyt kaptak", hogy elhagyják Németországot, Kubában fognak - legalábbis ideiglenesen - menedéket kapni, ahogy ez korábban már működött más menekültekkel. A remény nem hal meg - bár a hajótársaság az utolsó pénzüket is elvette, bár a legénység tele van nácikkal. De a bizakodás hamar rémisztő felismeréshez vezet: Kuba már senkit sem fogad be...

Május végén Brnóban, a Világszínház Fesztiválon vendégszerepelt a Maladype Színház III. Richárd előadása.

A csehországi bemutatónak a valamikori Alfa moziban működő, immár 44 éves múltra visszatekintő, HaDivadlo kísérleti színház adott otthont. A Maladype társulata nem ismeretlen a cseh közönségnek: 2010-ben, Brnóban, az éppen akkor induló THEATRE WORLD Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutatta be először a mára már legendássá vált Leonce és Léna c. előadását, majd 2011-ben, Prágában, a nemzetközi színházi terepen szintén jelentős sikereket megélt Übü király c. előadása szerepelt a Divadlo Na zábradlí színház által szervezett fesztiválon.

A Divadelní Svět Brno (DSB, Világszínház) elnevezésű nemzetközi színházi fesztivál az egyik legjelentősebb csehországi fesztivál, amelynek szervezői évről-évre a hazai és a világszínpad legjobb előadásaiból válogatnak. A közönség számára változatos műfajokat kínáló – a prózától a mozgás színházig, a klasszikus daraboktól az alternatív performanszokig terjedő – színházi szemle fő lebonyolítója immár második éve a brnói Nemzeti Színház. Az idei látogatottság jelentősen felülmúlta a tavalyit; a közel 8000 néző a 20 előadásra már több héttel a fesztivál megnyitása előtt, elővételben megvásárolta a jegyeket. A fesztivált számos szakmai esemény kísérte, de a több mint negyven templommal büszkélkedő morvai nagyvárosban a vendégtársulatok számára talán a legérdekesebbnek a Templomok éjszakája elnevezésű program bizonyult.

A nemzetközi színházi fesztivál idei mottója a Szabadság! volt. A fesztivál előadások szinte mindegyike a szabadság törékenységére figyelmeztetett. A kollektív és egyéni felelősségre, hogy nem lehetünk közömbösek a körülöttünk zajló események iránt, hogy véleményt kell formálnunk és állást kell foglalnunk valahányszor az alkotás, a művészet, a szólás szabadsága a tét. A Világszínház Fesztivál a Forman-fívérek Színházának legújabb, a helyszínre szabott előadássorozatával, a Deadtown-nal nyílt meg, amely produkció a fesztivál 6 napja alatt minden este látható volt a város főterén. A nemzetközi mezőnyben jelen volt a bukaresti Bulandra Színház Macbeth előadása, amelyet a Magyarországon is jól ismert Michal Dočekal rendezett. A szlovák Nemzeti Színház a rendszerváltás témáját járta körül Elitek c. előadásában, amelyet a cseh Jiří Havelka rendezett.

A Maja Pelević és Olga Dimitrijević szerb drámaíró-rendező-előadó páros a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó c. darabjában az egyik utolsó kommunista államról, Észak-Koreáról festett megrázó képet. Oliver Frljič horvát rendező két előadása is szerepelt a fesztiválon: a varsói Powszechny Színház Frljič Átok című előadását mutatta be; a ljubljanai Mladinsko Gledaliste több nemzetközi koprodukciós partner bevonásával készült A mi erőszakunk és a ti erőszakotok c. előadása a korábbiakhoz hasonlóan Brnóban is kiváltotta a katolikus egyház elitélő nyilatkozatát és a bemutatót itt is petíciók és tiltakozások özöne kísérte. Egy ultra nézeteket valló csoportnak, akik a „Tisztességes emberek” elnevezésű mozgalom tagjai, a színpadon közel fél órán át sikerült fizikai jelenlétünkkel és sípolással blokkolni az előadást.

Shakespeare III. Richárdját Zsótér Sándor állította színpadra Szigligeti Ede több mint százéves fordításában, a címszerepet a társulat vezetője, a színészként több éves szünet után visszatérő Balázs Zoltán alakítja. A rendező és a társulat alkotói kapcsolata évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, és olyan előadásokkal folytatódott, mint Musset Lorenzacciója, Beaumarchais Figaro házassága, Brecht Don Juanja vagy Genet Balkonja.
A Maladype Színház III Richárd előadása a 2017-es Gyulai Shakespeare Fesztivál és a 2018-as Brnoi Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztivál után 2019-ben Macedóniában, Németországban és Dániában mutatkozik be a Nemzetközi Shakespeare Fesztiválokon.

„A panelek sokszor nagyon kedvezőek, mert ha valaki elég gyorsan szeretne eljutni a közönséghez, akkor egy beazonosítható kódrendszert tud használni: ő volt népünk vezetője, ő most népünk vezetője, vigyázzatok tehát emberek!, mert ő lesz népünk vezetője. És akkor az emberek azt hiszik, hogy értik a dolgot. De az nem ilyen egyszerű. A III. Richárdban egy olyan emberről van szó, aki pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Sokkal könnyebb lenne egy olyan embert bemutatni, akinek nincsen erkölcse, és átszáguld mindenkin. Ennél nehezebb egy olyan embert bemutatni, aki tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, és valamiért az utóbbi mellett dönt. És közben sajnos nincsen senki a közelében, aki jobb lenne a Deákné vásznánál. Inkább ez a közeg az ijesztő, és az számunkra a kihívás, hogyan lehet ezt megmutatni egy színházi előadásban” – mondta Zsótér Sándor az előadásról.

Színház.org, 2018. június 17.

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője beszélt a néhány hónapos hallgatásról, a társulat múltjáról és jelenéről, illetve a függetlenek helyzetéről.

Balázs Zoltán, színész, rendező, a magyar színház nemzetközi elismertetéséért a Színházi Világnap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar központjának elismerésében, Hevesi Sándor-díjban részesült. A Maladype Színház művészeti vezetője nemcsak saját társulatával, de rendezőként is rendszeres vendége a világ különböző fesztiváljainak, színházainak. Rendezett már Amerikában, Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és a rendkívül erős román színházi életnek is visszatérő alkotója.

2018. május 31-én mutatta be a nagyhírű bukaresti Odeon Színház a kortárs lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Színészként Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a cseh közönség a brnói Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát Washington után Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is bemutatta; a többállomásos turnéról „Szabadság-körút” címmel dokumentumfilm készült. Mindemellett a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagjaként a függetleneket képviseli.

Hazai és külföldi meghívásokról, a boldogságkeresés meséjéről, a függetleneket érintő szakmai kérdésekről osztotta meg a gondolatait és arról is, hogy miért nem adott hónapokig interjút.

- Több romániai színházban rendezett már, de a fővárosban most először.Hogyan jött létre az együttműködés a bukaresti Odeon Színházzal?

- A Franciaországban élő, román származású szerző, Matei Visniec látomásos abszurdja, a Dada Cabaret kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba az Odeonnal. A színház akkori vezetője, a Románia szerte színészként és színházigazgatóként is elismert Dorina Lazar, a Budapesten nagy szakmai- és közönségsikerrel bemutatott Dada-előadást szerette volna rendezésemben román színészekre „igazítva” színházában is bemutatni.

Ezen szándéka végül egyeztetési okok miatt nem valósult meg, de az időközben kialakult személyes és művészi kapcsolatnak köszönhetően rendezőként meghívást kaptam a 2017/2018-as évad első felére. Szerződéskötés előtt pár nappal azonban Dorina Lazart váratlanul leváltották és az Odeon élére Cristian Sofront nevezték ki új igazgatónak, aki meglepetésemre, beiktatása után szintén megkeresett. A felkérés a FabulaMundi Playwriting Europe elnevezésű nemzetközi projekt keretében megvalósuló előadásra szólt, aminek „következményeként” május végén az Odeon Színház bemutatta rendezésemben Elzbieta Chowaniecz Gardénia című darabját.

- Társulatával, a Maladype Színházzal rendszeres vendégei jelentős nemzetközi fesztiváloknak. A Remek hang a futkosásban című előadásukat például hamarosan Örményországban, Makedóniában, Montenegróban, Romániában és Szerbiában is láthatja a közönség. Mitől ennyire keresettek a Maladype-előadások?

- Elsősorban talán sajátos színházi nyelvezetüknek és non-komformista jellegüknek köszönhetően. Másrészt társulatunk több éves szakmai jelenlétének a hazai és a nemzetközi színházi fesztiválokon és fórumokon, ahol az elmúlt évek során Irántól Amerikáig sokan felfigyeltek már azokra a specifikus folyamatokra, amelyek a Maladype folytonosan megújuló színházi látásmódját és működését jellemzik. Fontosnak tartjuk a koncentrált műhelymunkát, az intenzív színészi együttlétet és a közönséggel való folyamatos kommunikációt. Színészeink erősségei közé tartoznak a nyelvi alkalmazkodás, a rugalmas helyzetkezelés, valamint a rögtönzéseken alapuló színészi játék, amely azonnal reagál a közönséggel közös térben történő eseményekre.

Repertoár előadásaink között klasszikus és kortárs, összművészeti és non-verbális művek egyaránt megtalálhatók, így a különböző tematikájú fesztiválok könnyen rátalálnak a számukra érdekes Maladype-előadásra. Világviszonylatban előnyt jelent az is, hogy alkotóműhelyünk saját, általam kifejlesztett alkotói módszerrel rendelkezik, így a vendégjátékok alkalmával a fesztiválokon színésztréninget, workshop-bemutatót is tartunk a növendékeknek és szakmai érdeklődőknek.

- Nemrég a Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztiválon Shakespeare III. Richárdjának címszerepében láthatta a brnói közönség. Miben más Zsótér Sándor III. Richárd-rendezése és az ön által megformált szerep, mint az eddig látott és jelenleg is látható Richárdok, és hogyan fogadta az előadást a csehországi közönség?

- Sajnos még nem volt alkalmam látni sem a Nemzeti Színház, sem a Radnóti Színház III. Richárd-előadását, így összehasonlítani nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a három színházban, három teljesen különböző rendezői megközelítést és színészi interpretációt láthat a magyar közönség. Zsótér Sándor koncepciójában számomra a „gyógyászati segédeszközök” elhagyása volt a legfelszabadítóbb és a „szellemi játékvezér” józan magatartásából fakadó „relatív igazságok” felismertetésének képessége a környezetre vonatkozóan. A mi előadásunkban a richárdi-program végrehajtása csakis a gazdaságos és eleven színjátszás eszközeivel lehetséges, ahol Richárdként a gondolkodás érzéki élményét élhetem át olyan játszótársakkal, akik – Zsótér Sándor színházán nevelkedve -, az összpontosítás, a stílus- és arányérzék nagyszerű képviselői.

Színészként a legnagyobb kihívást a környezet bőre alá való beszivárgás játékos közvetlensége és az önmaga meggyőződéseitől megmámorosodott királyi udvar viselkedésének napelemként való visszatükrözése jelenti. Közel negyvenszer játszottuk az előadást, de a „nagy kettősök”, Lady Anna és Gloster, Erzsébet és Richárd vagy Richárd és Buckingham jelenete, még egyszer sem ismételték önmagukat; minden alkalommal másféle hajlékonyságot és szellemi modulációt igényelnek tőlünk.

Azt hiszem, hogy rendhagyó III. Richárd adaptációnk iránt a nemzetközi fesztiválok érdeklődését is a minimalista színészi jelenlét energiája, az előadás intim és közvetlen jellege, a jeleneteket fragmentáló dinamikus és változatos zenei hangzás, valamint a Shakespeare klasszikusában új hangsúlyokat elhelyező rendezői koncepció keltették fel. A május végi sikeres csehországi vendégjáték után, a makedóniai Shakespeare Fesztiválon, Bitolában és a németországi Neussi Shakespeare Fesztiválon is bemutatkozik előadásunk.

- Az elmúlt időszakban számos interjút lemondott, többek között Csongor és Tünde-rendezése kapcsán is. Mi volt az oka a hallgatásnak?

- Egyszerűn nevetségesnek tartottam, hogy a meetoo kampány kellős közepén azon elmélkedjek nyilvánosan, hogy mit jelent számomra Csongor és Tünde története, hogy milyen alternatívákat kínál Vörösmarty a boldogság megtalálására, és hogy miért tartottam fontosnak, először a drámai költemény színpadra állításának történetében, hogy Csongor és Tünde kettős szerepalakját egyazon színésznő, Szilágyi Ágota játszhassa el.

A rendezők többsége talán épp a zaklatási ügyek miatt tartotta volna időszerűnek és hasznosnak a Vörösmarty-mű aktuális vonatkozásait boncolgatni, de a boldogságkeresés története számomra sokkal érzékenyebb és összetettebb problémakört jelent, semhogy lerángassam a hétköznapi sárdobálás terepére. Senkit vagy csak nagyon keveseket érdekelt volna, hogy miért keveredik rendezésemben Sáry László kortárs zenéje Fekete János „Jammal” különleges beatbox effektjeivel és hogy Mirígy androgün alakját miért Kéringer László tenoristára bíztam. Egyszóval ahogy Vörösmarty hőse, én is belenéztem a kútba és az ott látottaktól egy kis időre elnémultam...

- Milyen szándék vezérelte, amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Szilágyi Ágotára bízta a férfi és a női főszerepet?

- Ahogy az előadás ismertetőjében is megfogalmaztam, érdekelt az egymásba átolvadó Nő és Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, vagyis az a találkozási felület, ahol a kettős tudatú Hős(Nő) képzelete által megteremtett valóság saját rendszerbe foglalja önmagát. Szilágyi Ágota személyében pedig olyan teremtőkedvű alkotót ismertem meg az elmúlt évek során, aki különböző szerepeinek „belső bolygásai” során szerzett felismerései által képessé vált a színészi-emberi önleleplezésre. Első szám egyes személyű fogalmazásmódja, biztos verbális és vokális tudása garanciát jelentett a rendhagyó vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

Fantasztikus élmény volt figyelni őt a próbák során, ahogy időnként elveszíti Csongort és megtalálja Tündét, majd fordítva; a két szerepalak spirális egymásba tekeredése szinte utolsó pillanatban következett be, de mindannyiunk számára, akik jelen voltunk e pillanatban, hatalmas reveláció volt. A gyulai és a budapesti bemutatót is nagyon jól fogadta a közönség és a szakma. Az érdeklődés folyamatos, így Ágotának és a többi szereplőnek is gyakori lehetősége van az egyre organikusabb jelenlét elérésére. Külön öröm, hogy a Gyulai Várszínház Csongor és Tünde kettős szerepének megformálásáért az idei évadban Ágotát Őze Lajos-díjban részesítette.

- Hogyan látja: a jelenlegi, erősen tematizált színházi közéletben milyen létjogosultságot és érvényességet kaphat Csongor és Tünde története?

- Csongorhoz vagy Tündéhez hasonlóan a saját út megtalálása és annak megőrzése, mindenképpen erős emberi és alkotói rezisztenciát igényel. A belső hovatartozás kérdése, a rossz beidegződések elhagyása és a megszerzett értékek folyamatos újragondolása minden művész számára komoly felelősséget és kihívást jelent. A Hármas úthoz érve kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Merre tovább és miért éri meg? Trendek mentén próbáljuk magunkat helyzetbe hozni vagy kitartunk saját elképzeléseink érvényessége mellett? Kanonizált megoldásokat követünk vagy újakat keresünk?

„Klasszikus” kérdések, melyeket előbb vagy utóbb a színházcsinálók minden generációjának szükséges feltennie önmagának. Vörösmarty hőseihez hasonlóan időnként kérlelhetetlenül rá kell kérdeznünk az igazodás, a függetlenség, a biztonság és a kockázat kényes témáira és aktuális összefüggéseire. Független színházi alkotóként és vezetőként különösen fontos és megkerülhetetlen feladat.

- Korábbi nyilatkozata szerint az előadás nem „megoldásokat” és „végeredményeket”, hanem egyfajta útkeresést, illetve alkotói elszámolást is jelent. Honnan indult, milyen úton és milyen cél felé halad, merre tart most alkotói pályáján?

- Azt a „legkisebb közös nevezőt” keresem munkáimban, ami az egymástól látszólag távolálló tartalmakat, gondolatokat és szándékokat egységbe szervezi és összetartja egy-egy eseménysor szétfutó szálait. Csongor és Tünde történetében is olyan imaginárius terek után próbáltam kutatni, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyerhetnek és a már megszokott viszonylatok elveszíthetik stabilitásukat. Odüsszeuszhoz, Fausthoz, Peer Gynthöz vagy épp Csongorhoz hasonlóan én is az utazás élményét hajszolom, és minden újabb vállalásommal valójában csak a megérkezést szeretném késleltetni. Sokféle feladatom azon minőségi összességét keresem, amelyek a „lényeglátás” jegyében szervezik mindennapjaimat, jövőbeni munkáimat. Megállítani kicsit a pillanatot, kiélvezni, bátorsággal és céltudatossággal feltöltődni, ez talán most a legfőbb vágyam.

- Rendezéseit különleges költőiség és egyedi látásmód jellemzi; színpadi fogalmazásmódja nem illeszkedik a különböző aktuális színházi trendekhez. Munkáit mégis kiemelt szakmai- és közönségérdeklődés övezi, gasztro-nyelven fogalmazva: ínyencségek, gourmet-k. Mi az oka, hogy ennyire el kíván térni a színházi kánontól?

- Sosem foglalkoztam a színházi divathullámokkal és elvárásokkal; a kezdetek óta saját utamat járom, és „elvetemült” játszótársaimmal együtt, akik ezen a sajátos expedíción elkísérnek, előadásaimban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek leginkább foglalkoztatnak minket. Rendezéseim akkor sem illeszkedtek a magyar színházi közízléshez, amikor Ghelderode, Weöres, Genet, Maeterlinck, Hölderlin vagy Wyspianski különös és szokatlan darabjait fogalmaztam színpadra, és akkor sem gondoltam az aktuális színházi megmondókra, amikor Büchner klasszikusának, a Leonce és Lénának huszonöt jelenetét készítettük el négyszeres variációban vagy az Übü királyt négy szereplővel egymásra halmozott újságbálák között.

Így tettem, mert így tartottam érvényesnek. Szerencsésnek tartom magam, hogy saját társulatom mellett más színházakban is dolgozhatok, és hogy külföldi rendezéseim során olyan változatos színházi gondolkodásmódokat és kultúrákat ismerhetek meg, amiknek köszönhetően távol tudok maradni mindenféle zárt és belterjes színházi közegtől. Az évek során sokféle műfajban kipróbálhattam magam, a prózától, az operán át a bábelőadásokig, és idővel sikerült a skatulyákat is kikerülnöm, ahova egyes szakírók kitartóan szerettek volna elhelyezni. A Maladype jelenlegi repertoárján ugyanúgy megtalálhatóak Shakespeare, Csehov, Vörösmarty művei, mint Genet, Lagarce, Weöres vagy Sáry László darabjai. Avantgárdnak lenni a klasszikusok, és klasszikusnak az alternatívok között valóban jelent egyfajta exkluzivitást. (Színházi) ínyenceknek alkotni pedig nagy megtiszteltetés és egyben nagy felelősség.

- A Viktor Kravcsenko önéletrajzi kötetéből készült Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványát határon túli turnén adta elő, amelyet forgatócsoport követett. Milyen koncepció köré szerveződik a Kravcsenko-turnét hamarosan bemutató dokumentumfilm?

- A négy éve útjára indított többfázisú Kravcsenko-projekt kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született. A könyv jogainak megszerzése, a mű magyarra fordítása, a kötet saját kiadásban való megjelentetése, a sikeres színpadi adaptáció, a hátrányos helyzetű diákokhoz eljuttatott „Kravcsenko-ügy”, az amerikai és a határon túli turné, amelynek keretében a forgatócsoport gyerekkorom helyszínére, Máramarosszigetre is elkísért, mind azt bizonyítja, hogy megérte a támogatók, a szakértők és a Maladype munkatársainak kitartása és lelkesedése mellyel Viktor Kravcsenko története iránti elkötelezettségemet az első pillanattól kezdve segítették.

A dokumentumfilm koncepciója a „tiszta emlékezet” ügyének komplexitását erősíti és bemutatásával a „személyes szabadság és felelősség” kérdéskörét vizsgálja olyan környezetben, ahol a legalapvetőbb jogok és demokratikus értékek kerültek veszélybe. Viktor Kravcsenko élettörténetét ezeken a helyszíneken tolmácsolni komoly színészi kihívást jelentő, embert próbáló feladat volt. A közel egy órás film mindenki számára kódolható lényege: hazugságokra nem lehet valóságot építeni.

- A függetlenek képviselőjeként a POSZT Tanácsadó Testületének tagja. Hogyan értékeli a Testület eddigi munkáját?

- A Tanácsadó Testületben La Fontaine-hez hasonlóan a FÜGGETLENSÉG szemlélődő és szabad képviselőjeként (francia kifejezéssel élve) mint „Un independant”, azaz mint „Egy független” veszek részt, ahol a Testület többi tagjával együtt elsősorban a POSZT ügyeivel kapcsolatos aktuális és jövőbeli kérdések megvitatásával foglalkozunk. A független színházi szférát érintő problémákról természetesen gyakran esik szó, de ezek hosszú távú orvosolását sajnos nem a POSZT Tanácsadó Testülete fogja elvégezni. Azonban minden olyan javaslat megfontolásra kerül, ami a kezdő vagy a több éves múltra visszatekintő független társulatok szakmai bemutatkozását, képviseletét vagy megmérettetését hatékonyan segítheti a POSZT verseny- és/vagy off-programjaiban. Eddigi tapasztalataim azt erősítik, hogy az egyeztetések törzsi háborúktól mentesen, szakmai szempontok mentén zajlanak, és mindannyian azon vagyunk, hogy a különböző vélemények és álláspontok minél elasztikusabb mozgásteret biztosítsanak a különböző alkotói elképzeléseknek és igényeknek.

- Értékelésre kerültek a független színházak éves működési pályázatai. Az elmúlt években számos kérdés megfogalmazódott a pályázati rendszer egészével kapcsolatban, és több jelentős alkotóműhely is kifejezte elégedetlenségét a kurátorok döntését illetően. Színházával kilépett a Független Előadó-művészeti Szövetségből. Mivel volt elégedetlen a FESZ-t és a kurátorokat illetően?

- Leginkább azzal, hogy semmilyen formában nem éreztem magunkat a szervezet által képviselve. A kurátorok döntése mögött pedig semmiféle valós eredményekre, konkrét szakmai múltra és működési stratégiára érvényesíthető indoklást vagy előremutató elképzelést, javaslatot nem tudtam felfedezni. Véleményem szerint az évenként változó hektikus kurátori álláspontok – a „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek”, az „Úgyis megszerzik a fedezetet külföldi fellépéseikből” vagy a „Jusson mindenkinek” – alapján megítélt működési pénzek pazarló és koncepciótlan szétosztása sehogy sem kompatibilis azokkal a hazai és nemzetközi terepen is mérhető eredményekkel rendelkező társulati befektetésekkel, amelyek (ahogy azt minden évben maguk a kurátorok is elismerik!) csak néhány alkotóműhelyt jellemeznek: Forte Társulat, Káva Kulturális Műhely, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Maladype Színház, Pintér Béla és Társulata, Proton Színház és Stúdió K. Színház.

A több éve húzódó független színházi anomáliákra hívja fel a figyelmet a működési pályázatok idei eredményhirdetésekor a kurátorok által megfogalmazott és közzétett „Indokol a Kuratórium” címet viselő javaslatcsomag is, melynek kiemelt részeként a kurátorok (immáron sokadik éve!) azt javasolják, hogy hozzanak létre „egy kiemelt kategóriát azon évtizedes múltra visszatekintő, stabilan és kiszámíthatóan működő társulatok számára, akik önkormányzatoktól való függetlenségük miatt nem lehetnek kiemelt előadó-művészeti szervezetek, ám mutatószámaikban gyakran hasonló nagyságrendű előadásszámot és/vagy nézőszámot produkálnak.” Azt is kérik, hogy: „A kiszámíthatóság, tervezhetőség és fejlesztés érdekében ezen szervezetek számára tegyék elérhetővé a 3 éves pályázás lehetőségét, évenkénti beszámolási kötelezettség mellett, amire az Emtv. jelenleg is lehetőséget ad.”

A javaslatokkal maximálisan egyetértek és ésszerűnek, időszerűnek is tartom, de az egyik érintett társulat vezetőjeként nem értem, hogy a megítélt működési összegek közti számottevő különbséggel miért épp azok osztják meg a független terület jelentős képviselőit, akik ezt a lengyel mintára épülő működési stratégiát hangsúlyozzák indoklásukban, és kiemelt kategóriát sürgetnek a már említett társulatok számára. Mi indokolja, hogy évek óta 12-15 millió forinttal kevesebbet ítélnek meg számunkra azok az „értékfelelősök”, akiknek minket (is) képviselő döntéshozóként pontosan kell tudniuk, hogy milyen plusz terhet jelent például a Maladype életében a saját játszóhely fenntartása, a technikai személyzet és infrastruktúra hiánya, valamint a folyamatosan növekvő bérleti díjak előteremtése?!

Minden tájékozott szakmabeli tisztában van azzal, hogy bizonyos független társulatokkal összehasonlítva, a Maladype mögött nincs sem olyan befogadóhely, sem olyan intézmény vagy szervezet, amely biztosítaná számunkra vagy finanszírozná helyettünk ezeket a mindennapi működésünkhöz szükséges alapfeltételeket és kiadásokat, így tökéletesen érthetetlen számomra, hogy miért tartanak évek óta „takaréklángon” minket, és miért nem a szakmai szempontok döntik el elsősorban a különbözőféleképpen életképes színházi műhelyek sorsát. A több éve kialakult helyzet súlytalanságát mutatja az is, hogy a társulatok többsége már a Közlemények megjelentetésében sem lát érdemi reakciólehetőséget.

- Úgy tűnik, mintha minduntalan visszatérne egy kiindulóponthoz, mintha újradefiniálná, újrafogalmazná önmagát, alkotói és művészi látásmódját, színházát. Pár éve sikeres és nagy szériát futott előadásokkal teli repertoárját lenullázta és újjáépítette a színház műsorát. Mára ismét eljutott oda, hogy díjazott, nemzetközileg is keresett előadások alkotják az új műsorrendet. Hogyan értékeli a 2017/2018-as évadot és milyen irányba szeretné kormányozni a Maladype Színházat a következő években?

- A Maladype színházi szemléletét a kezdetek óta a készenlét határozza meg. Ennek az állapot-origónak köszönhető, hogy önmagunkat mindig újrateremteni képes társulat maradtunk, és kereső-kutató alaptermészetünkbe továbbra is könnyen illeszthetőek olyan művek, mint Genet Balkonja vagy Lagarce Louis-ja, melyek a 2017/2018-as évad bemutatói voltak. Tadeusz Kantor, az egyik legkomplexebb színházi alkotó szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy szegényes oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Azt hiszem, komolyan kell őt vennem és fel kell kutatnom ezt a bejáratot, kinyitni és szabadon hagyni mindazok számára, akik velem együtt a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

Egészen konkrétan, ideje megtalálnom a színházi szakmában és az állami apparátusban is azokat a felelősen gondolkodó személyeket, akik képesek végre nagyvonalúan, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni. Az ő támogatásukkal szeretném tettekre váltani néhány rég óta húzódó művészi-strukturális elképzelésünket, melyek kitolhatják kissé a „tradícionalizmusba” ágyazott színházi közgondolkodás jelenlegi határait, és szakmai alapon vizsgálhatják a színházművészet aktuális törekvéseit.

Nem utolsósorban szeretném a Maladype számára – aki a 2019/2020-as évadban lesz 18 éves! – is biztosítani azt, hogy a születésnapján végre felnőttként kezeljék, úgy, ahogy az a vállalt és teljesített célkitűzéseihez, hazai és nemzetközi sikereihez, valamint a színházművészeti és a színháznevelési eredményeihez méltó. Nem szeretném, hogy továbbra is a ,rosszul tájékozott „jól tájékozottak”, (MGP) szűk „elitje” határozza meg művészi fejlődésünk strukturális hátterének koordinátáit, folyamatos kiszolgáltatottságunkat táplálva ezzel. Egységes és hosszú távú megoldást szeretnék mindazok összefogásával és közös fellépésével, akik leginkább érintettek a problémában, a szakmai kontinuitás és a kiszámítható, tervezhető működés érdekében képesek a hatékony és eredményes együttműködésre.

Oláh Zsolt, Színház.hu, 2018. június

A Maladype májusban Jean-Luc Lagarce: Ez csak a világ vége című színpadi műve nyomán készült előadás előbemutatóját tartja a Bázison.

Lagarce-dráma Magyarországon első alkalommal kerül színpadra. A szerző sajátos univerzumát és a fikciós játék szereplőit ezúttal Bartha Lóránd fordításában és a Maladype színészeinek – Bödők Zsigmond, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota és Tankó Erika – előadásában ismerhetjük meg. Az előadás, mely a legnagyobb testvér, Louis hiánya köré festi fel családjának fájdalommal átitatott átváltozásait, a hátrahagyottak szemszögéből vizsgálja a halállal való szembesülés lehetőségeit. Louis jelenlétének hiánya felszámolja az időt és végigvezeti szeretteit az elengedés különböző fázisain.

A kegyetlen költőiséggel megírt anyagból a társulat egyfajta saját liturgiát hozott létre, amelynek maguk alkották meg dalait és jelmezeit. A Louis-előadás egyéni és kollektív zuhanásokból összeálló “hiányoratórium”, amelyben a színészek egészen közel merészkednek nézőkhöz...

Bartha Lóránd és a társulat kollektív munkájának eredményét az évad vége előtt négy alkalommal: 16-án, 22-én, 23-án és 30-án láthatja a közönség.

Szereplők:

Anya: Huszárik Kata
Suzanne: Szilágyi Ágota
Antoine: Bödők Zsigmond
Catherine: Tankó Erika

Alkotók:

Fordítás, adaptáció: Bartha Lóránd
Zene: Szilágyi Ágota, Bödők Zsigmond
Díszlet: Bartha Lóránd
Jelmez: Tankó Erika
Produkciós vezető: Balázs Katalin
Rendező: Bartha Lóránd és a társulat

Színház.org, 2018. május 22.

Budapesten a Mozsár Műhelyben tartott sajtótájékoztatón a Gyulai Várszínház ügyvezetője Elek Tibor átadta a 2017-es évad díjait majd ismertette az idei 55. évadot. Több mint 70 produkció kerül színre köztük 40 év után Székely János: Caligula helytartója, Szász János rendezésében.

A Gyula Város Önkormányzata által alapított Havasi István-díjat Lőkös Ildikó, dramaturg kapja a közel egy évtizedes felolvasó-színházi sorozat szerkesztéséért és dramaturgiai munkájának elismeréseként.

A Gyula Város Önkormányzata és a Gyulai Várszínház által alapított Sík Ferenc-nívódíjat Kulcsár Noémi, koreográfus kapja a W. Shakespeare – F. Mendelssohn: Szentivánéji álom című táncjáték magas szintű művészi megvalósításáért.

A Gyulai Várszínház által alapított Őze Lajos-díjat Szilágyi Ágota színésznő kapja a Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című bemutatójában nyújtott kiemelkedő előadó-művészeti teljesítményéért.

Kelet-Közép-Európa egyetlen épen maradt, síkvidéki gótikus téglavárának udvarán, a vár környékén, a tószínpadon, illetve a város egyéb játszóhelyein működik 1964 óta nyaranként a Gyulai Várszínház.

Az idén 55. évadában járó Gyulai Várszínház az elmúlt évtizedek hagyományainak megfelelően olyan összművészeti programsorozatot kínál június 24-től augusztus 11-ig, amely a legkülönbözőbb korú és érdeklődésű közönségrétegeknek biztosít színvonalas nyári művészeti élményeket.

46 napon át, 70-nél több előadással várjuk nézőinket, lesz négy saját, illetve más színházakkal közös bemutatónk, kettő felolvasószínházi előadásunk. Bábelőadások, gyerekszínházi produkciók, musicalek, történelmi drámák, kortárs színpadi művek, táncszínházi előadások, népzenei és világzenei fesztivál, jazz fesztivál, komolyzenei koncertek jelzik a műfaji sokszínűséget.

Az 1960-as, 1970-es, 1980-as években a Gyulai Várszínház leginkább arról volt híres, hogy a történelmi drámák és a kortárs magyar szerzők műveinek játszóhelye volt. Az idei évad műsortervéből jól látszik talán, hogy mindkét hagyományt igyekszünk folytatni, természetesen megújítva, korszerűsítve.

Éppen 40 évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban, Harag György emlékezetes rendezésében Székely János Caligula helytartója című drámáját. Az 1970–80-as években Székely János volt a legtöbbet játszott kortárs szerző Gyulán, 5 darabját is bemutatták. Ő ráadásul nemcsak remek drámaíró, de kiváló költő, prózaíró, esszéíró is volt.

Ezért idén június 26–27-én kétnapos programsorozatal (tudományos konferenciával, a költészetéből rendezett előadói esttel, a Dózsa-monodráma bemutatásával, kerekasztal-beszélgetéssel, A nyugati hadtest novelláinak élő hangjátékbemutatójával) próbáljuk felhívni a figyelmet Székely János egész életművére, s mindkét nap zárásaként a Caligula helytartója új bemutatójával, amelyet a Nemzeti Színházzal közösen valósítunk meg, parádés szereposztásban. Ez a két nap egy hosszabb távú elképzelés első megvalósulása, melynek célja az elmúlt évtizedek nemzeti klasszikusai életművének újra előtérbe állítása, hasonló programsorozatokkal, és a továbbiakban is a Nemzeti Színházzal együttműködve. Jövőre Weöres Sándor következik majd.

Az idei Caligula helytartója-előadás rendezője az a Szász János lesz, aki 40 évvel ezelőtt Harag György mellett kellékesként működött közre, aki 20 évvel ezelőtt rendezett először Gyulán (Baál), s aki nemrég ünnepelte a 60. születésnapját.

A Caligula helytartója és a Dózsa mellett a történelmi előadások között említhetjük a Zrínyi 1566 című rock musicalt a Moravetz Produkció előadásában, amelyet a vár előtti téren valósítunk meg, a Gyulán nagy hagyományú Végvári Napok programsorozat keretében, vagy az ugyancsak ekkor a gyulai református templomban bemutatott A zsoltáros és a zsoldos című Tóth Máté Miklós-darabból készült előadást.

Az elmúlt másfél évtizedben fontos hagyománnyá vált Gyulán a nemzetközi Shakespeare Fesztivál. Idén Hamlet és Társai címmel rendezzük meg a tizennegyediket, amelyen nemcsak a shakespeare-i remekmű, hanem különböző átiratai, parafrázisai kerülnek a középpontba, így a színház saját bemutatójaként a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-mű, de az olasz, román, angol, orosz és magyar előadások mindegyike rendkívüli élményt ígér. Külön kiemelhetjük a Kolyada Színházat Jekatyerinburgból (rendező: Nikolay Kolyada), a bukaresti Metropolis színházat (rendező: Victor Frunză) és az angol Tiger Lilliest. A zenekar önálló koncertet is ad Hamlet címmel, majd közreműködik a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásunkban, amely igazi nemzetközi összefogás eredménye lesz, hiszen a romániai magyar Aradi Kamaraszínházzal és a szintén aradi román Ioan Slavici Klasszikus Színházzal közösen mutatjuk be. Rendező: Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója.

Július 30. és augusztus 5. között Erdélyi hét címmel egy egészen új programsorozatot valósítunk meg, hagyományteremtő szándékkal. Ennek keretében minden nap más-más erdélyi magyar színház előadását láthatja majd a közönség.

Idén Sepsiszentgyörgyről a Liliom, Marosvásárhelyről a Double Bind és a MaRó, Nagyváradról a VANmeSe és a Barbárok, Gyergyószentmiklósról a Zűrzavaros éccaka című előadás látogat Gyulára. A hét zárásaként pedig a Kolozsvári Magyar Operával közösen bemutatjuk az Orbán János Dénes Búbocska című meseregényéből készült ördögmusicalt, családi mesemusicalt, Béres László rendezésében.

A kortárs magyar szerzők műveinek jelenléte egyébként is hangsúlyos idei évadukban: Benkó Bence–Fábián Péter, Géczi János–Likó Marcell, Háy János, Jantyik Zsolt, Kincses Réka–Alina Nelega, Moravetz Levente, Lackfi János, Székely Csaba, Tóth Máté Miklós, Verebes Ernő, Zalán Tibor darabjait is láthatja majd a publikum.

Teljes arcéllel fordulunk a fiatalok különböző korosztályai felé, mert szeretnénk, ha közelebb kerülnének a színház világához. A Hamletre azért is esett a választásunk, mert a fiatalok leginkább ezt a Shakespeare-művet ismerhetik, számos középiskolában tananyag. A kisebbeknek lesznek olyan báb- és gyerekelőadások, amelyeket a szüleik is nagyon fognak élvezni, például A helység kalapácsa vagy A rettentő görög vitéz, a Micimackó, a VANmeSe vagy az említett Búbocska.

A középiskolás és egyetemi korosztály számára az egész Shakespeare Fesztivál érdekes lehet, benne egy Tiger Lillies-koncerttel, de a Kosztolányira emlékező Hajnali részegség, a Babitsot rendhagyó módon továbbíró Elza, vagy a világ vége, a Barbárok táncjáték feldolgozása, a Zrínyi 1566 című rockopera, a Vad Fruttik zenéjét felhasználó Bunkerrajzoló című Likó Marcell élet-rekonstrukció mind-mind nekik (is) való. Olyan fiatal alkotók produkcióit is meghívtuk, akiknek a színházi eszközei, színházi beszédmódja is közelebb áll a fiatal generációhoz, ilyen például Benkó Bence és Fábián Péter, ifj. Vidnyászky Attila és a Sztalker Csoport, vagy az IttÉsMost Társulat amely Remix című improvizációs színházi előadását slam poetrykkel fűszerezi. A Békéscsabai Jókai Színház színistúdiósai utcára is viszik a Hamletet, de a Shakespeare Fesztivál és az Erdélyi hét idején workshopok is lesznek fiatalok számára.

Theater Online, 2018. május 8.

Miért akartál színésznő lenni?

Szerintem az ember utólag tudja leginkább megfogalmazni, megfogni, hogy hol gyökerezett az a vágy, vagy mi volt az a betöltésre váró hiány, ami aztán a színészet felé sodorta. Sokáig nem gondolkodtam ezen. Csak azt tudtam, hogy ezt akarom csinálni és kész. Különben először nem is színésznő, hanem zongorista akartam lenni. 7 éven keresztül magánórákra jártam. Akik zeneiskolában tanultak, azoknak úgy vigyáztak a kezükre, mint a hímestojásra, még tornaórájuk se volt. Én a „normális”, panelnegyedes gyerekek között nőttem fel, szabad volt fára mászni, szaladgálni. Emlékszem, hogy mennyi mindent csináltunk az osztálytársaimmal azokban az időkben: táncoltunk, színdarabokat írtunk és rendeztünk, vetélkedőkre jártunk, és mindezt úgy, hogy közben folyamatos lelkiismeretfurdalásom volt, hogy inkább gyakorolnom kellene. Aztán amikor komolyra fordulhatott volna a dolog, egy évvel a debreceni felvételi előtt, – mert a szüleim és zongoratanárnőm szerint ez lehetett volna a következő lépés – , lezártam a zongora fedelét, és többet nem ültem le mellé. Máig csodálkozom azon az erőn és kitartáson, amivel a döntésemet képviseltem akkor a felnőttek előtt, akiket, talán mondanom sem kell, mélyen megviseltek a történtek. A lelkem mélyén tudtam, hogy bármennyit gyakorolnék, soha nem lehetnék annyira jó, amennyire szeretnék, hiszen elég nagy hátránnyal indultam, és azt is tudtam, hogy zenésznek lenni csak akkor érdemes, ha legalább az esély megvan arra, hogy a legjobb legyek.

Azóta játszottál valamikor zongorán? A lehetőség adott, hiszen a színházban rendelkezésre áll egy pianínó.

Mikor és hogyan dőlt el, hogy színésznő leszel?

A mi családunkban nincsenek művészek. Sem a felmenőim között, sem a rokonságomban. Ezt csak azért mondom, hogy lásd, nem volt példa előttem, annyit tudtam erről a másik világról, amennyit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Szavalóversenyek, iskolai rendezvények, színjátszókör, egy általam rendezett Csongor és Tünde-jelenet, amiben az volt az újítás, hogy Csongor háromszor jött be egymás után a „Minden országot bejártam”-szöveggel egyre csüggedtebben és kiábrándultabban, aztán egy ünnepi installáció, amihez A szabadság vezeti a népet című Delacroix-festmény alapján álltunk be kezdéshez. Természetesen én voltam a Szabadság az otthonról hozott lepedőt magamra tekerve... Körülbelül 17 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ez lesz az én utam, és attól kezdve borzasztóan komolyan készültem a felvételire, szerintem túlságosan is komolyan. Azóta is megmaradt ez a bosszantó tulajdonságom, hogy időnként túlteljesítek, túlpörgök. Akkor kezdtem el énekelni tanulni, táncolni. Azt gondoltam, hogy ha biztosra akarok menni, akkor ezt így kell. Nincs mese. Visszatérve a beszélgetésünk elejéhez, hogy miért gondolom azt, hogy az ember utólag fogja megérteni a döntései indokát... Alapvetően zárkózott személyiségnek tartom magam. Azt hiszem, a színház tudott olyan közeg lenni számomra, amiben minden zártságom ellenére meg tudtam mutatni azt, ami belülről szétfeszített és megmutatkozásra vágyott. Régen sokkal nehezebben beszéltem magamról. Ha most bejönne az ajtón az a régi Ágota, nagyon csodálkoznál, nem ismernél rám. Lágyabb lettem, beszédesebb és sokkal kevésbé cinikus. A színészet kis ablakokat nyitott rajtam, amelyeken keresztül belém lehet látni és én is kinézhetek rajtuk. Ha sokat vagyok egyedül, érzem, ahogy ezek az ablakok egyre csak bezárulnak, ezért igyekszem minél gyakrabban együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket szeretek és csodálok – a barátaimmal.

Hogyan érezted magad a főiskolán?

Mintha az általad korábban említett hármas szám is végig kísérné a pályád. A főiskola elvégzése után rögtön a temesvári Csiky Gergely Színházba szerződtél. Kétszer – 2009-ben és 2010-ben – választottak Az évad színésznőjének, megkaptad a Pro Cultura Timisiensis kitüntetést. Egy felívelő, már az elején díjazott pálya kezdetén három év után elhagytad Temesvárt és Újvidéken játszottál tovább. Szintén jelentős feladatokat kaptál, szakmai díjakkal is honorálták a munkád, de itt is bő három évig bírtad: 2014-ben a Maladype Színház társulati tagja vagy. Miért hagytad ott Temesvárt?

Ezután Újvidékre kerültél, ahová először szerepre hívtak, később társulati tag lettél. Ott is eltöltöttél bő három évet, majdnem négyet is. Újvidékről miért szerződtél el?

Az egyszemélyes megváltásról

Igen. Sokszor volt olyan, hogy egy-egy szerep kapcsán végigfuttattam magamban, vajon Zoli most mit gondolna erről. Időnként levelet is váltottunk, vagy olyan is volt, hogy feljöttem hozzájuk előadást nézni. Néhány szerepemmel kapcsolatban azt éreztem, hogy ebben látnia kellene, és amikor Pesten játszottunk, hívtam, hogy nézzen meg. Nem jött. Amúgy meggyőződésem, hogy akkor kapjuk meg amire vágyunk, amikor már lemondtunk róla, mint Csongor, aki azt mondja magáról, hogy „Most mint elkapott levél, / Kit süvöltve hord a szél.” A West Side Story-t játszottunk Budapesten, amire egyébként nem hívtam volna, ráadásul nagyon meg voltam fázva. Nem tudtam, hogy megnézi, csak előadás után, amikor mentem a színpadról az öltözőbe, akkor láttam, hogy vár a büfében. Akkor hívott meg a társulatába. Azonnal igent mondtam.

Az Outlét olyan volt, mint egy leltár. Számot kellett vetni arról, hogy mi az ami fontos és mi az, ami nem? Melyek azok az értékek, amelyek megtartanak? Mi az amit soha nem mondtam ki, vagy csak nem akkor, amikor kellett volna? Sokat jelentett számomra, hogy írhattam... hogy a saját szavaimmal beszélhettem a legszemélyesebb élményeimről, például az életünket állandó körforgásban tartó zuhanás és felemelkedés kettősségéről. Richard Rohr írt erről egy könyvet Emelkedő zuhanás címmel. Nagyon fontos. Minden nap eszembe jut. A személyes filozófiám része, mint ahogyan az is, hogy a gyengeségem tulajdonképpen az erősségem, és hogy a hiányból is lehet építkezni, ha elég erős a hitünk.

Erre kézenfekvő alkalmat nyújthat a legutóbbi Balázs Zoltán-rendezés, hiszen Tünde mellett Csongor szerepalakját is megformálod.

Mennyiben segített Csongor és Tünde feldolgozni a színészi gyermekkort és kamaszkort, megfogalmazni az érett felnőtt színészi létet? Merre haladsz most a pályádon?

M.SZ., szinhaz.org, 2017www.színház.or